Hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Azért azt tudni kell, hogy Bosznia területén nagyszámú szerb kisebbség él/élt, és az újonnan megalakulni készült boszniai államvezetés a kisebbségek védelmében és úgy általában a kisebbségi politikában úgy gondolkodott, hogy szinte minden más fontosabb volt.
Jó példa lett erre Koszovó, ahol az albán cigányok kiszülték a szerbeket.
És hát... a Balkán a szerbek, vagyis pontosabban a délszlávság történelmi szülőhelye, a török hódítás anno a nyakukra hozta azt az emberformájú népséget, akikkel aztán azóta is áll a bál. És a hülye nyugat inkább a nyomik oldalán áll - összemosva a keleti szláv népekkel - szemben a kereszténységhez oly közel álló szerbekkel. Persze a szláv testvériséget, és példát adva a testvéri népek közti összetartozásra, az oroszok azért tudták a dolgukat, csak éppen- és a nyugat nagy szerencséjére, nekik éppen akkor otthon is volt dolguk.
Jó példa lett erre Koszovó, ahol az albán cigányok kiszülték a szerbeket.
És hát... a Balkán a szerbek, vagyis pontosabban a délszlávság történelmi szülőhelye, a török hódítás anno a nyakukra hozta azt az emberformájú népséget, akikkel aztán azóta is áll a bál. És a hülye nyugat inkább a nyomik oldalán áll - összemosva a keleti szláv népekkel - szemben a kereszténységhez oly közel álló szerbekkel. Persze a szláv testvériséget, és példát adva a testvéri népek közti összetartozásra, az oroszok azért tudták a dolgukat, csak éppen- és a nyugat nagy szerencséjére, nekik éppen akkor otthon is volt dolguk.
Persze, de amugy meg kurva nagy élmény ha rajtaülsz 
Másrészt meg egy adott kor után nincs mit hosszabbitgatni, mert vagy nem olyan társaságba jársz már ahol számit, vagy nem is érdekel
Másrészt meg egy adott kor után nincs mit hosszabbitgatni, mert vagy nem olyan társaságba jársz már ahol számit, vagy nem is érdekel
Semmi gond. Egyik cimbinek is ilyen van performanci, ekecs... tudna róla mesèlni. 
Valóban nem:))) 213 LE :))
Bocs hogy beleugatok a viccedbe, csak a történelmi pontosság miatt:)
Bocs hogy beleugatok a viccedbe, csak a történelmi pontosság miatt:)
Klasszikusokat csak szó szerint......
Hofi Géza adta elő, de egyébként is igy logikus: Miért szomorú a Bosnyák lány? Mert nem szabad Bosznia.
A szerbek irtották a bosnyákokat, a háborút kimondottan azért robantották ki Szarajevó főterén orv lövészek által a tömegbe lövetve, mert nem akarták Bosznia függetlenné válását.
Hofi Géza adta elő, de egyébként is igy logikus: Miért szomorú a Bosnyák lány? Mert nem szabad Bosznia.
A szerbek irtották a bosnyákokat, a háborút kimondottan azért robantották ki Szarajevó főterén orv lövészek által a tömegbe lövetve, mert nem akarták Bosznia függetlenné válását.
Egy falusi család bekeveredik egy bp-i szállodába. Míg az asszony a gyönyörű fényeket bámulja, addig apa és fia sétálgatnak, míg egy ajtóhoz nem érnek, ami fölött számok vannak. Arra jön egy rút öregasszony, belep az ajtón, az becsukódik, majd a két férfi csak a számokat latja az ajtó felett: 1...2...3...4...5...4...3...2...1...0, majd az ajtó kinyílik, és egy szép fiatal nő lép ki. Megszólal a fiú:
Fater! Láttad ezt?
Ja! Fiam most rohanj anyadért, aztán majd berakjuk ide!
Fater! Láttad ezt?
Ja! Fiam most rohanj anyadért, aztán majd berakjuk ide!
Kinyomtatva?
Esetleg megvan japán átírásban is, hátha valamelyik főnököm ezt szeretné olvasni a karácsonyi szünetben? 
Így azért mindjárt más! 
ehun e
KYMMENES RUNO
Vaka vanha Väinämöinen otti ruskean orihin,
pani varsan valjahisin, ruskean re'en etehen;
itse reuoikse rekehen, kohennaikse korjahansa.
Laski virkkua vitsalla, helähytti helmisvyöllä;
virkku juoksi, matka joutui, reki vieri, tie lyheni,
jalas koivuinen kolasi, vemmel piukki pihlajainen.
Ajavi karettelevi. Ajoi soita, ajoi maita,
ajoi aavoja ahoja. Kulki päivän, kulki toisen,
niin päivällä kolmannella tuli pitkän sillan päähän,
Kalevalan kankahalle, Osmon pellon pientarelle.
Siinä tuon sanoiksi virkki, itse lausui ja pakisi:
"Syö, susi, unennäkijä, tapa, tauti, lappalainen!
Sanoi ei saavani kotihin enämpi elävin silmin
sinä ilmoisna ikänä, kuuna kullan valkeana
näille Väinölän ahoille, Kalevalan kankahille."
Siitä vanha Väinämöinen laulelevi, taitelevi:
lauloi kuusen kukkalatvan, kukkalatvan, kultalehvän;
latvan työnti taivahalle, puhki pilvien kohotti,
lehvät ilmoille levitti, halki taivahan hajotti.
Laulelevi, taitelevi: lauloi kuun kumottamahan
kultalatva-kuusosehen, lauloi oksillen otavan.
Ajavi karettelevi kohti kullaista kotia,
alla päin, pahoilla mielin, kaiken kallella kypärin,
kun oli seppo Ilmarisen, takojan iän-ikuisen,
luvannut lunastimeksi, oman päänsä päästimeksi
pimeähän Pohjolahan, summahan Sariolahan.
Jop' on seisottui oronen Osmon uuen pellon päähän.
Siitä vanha Väinämöinen päätä korjasta kohotti:
kuuluvi pajasta pauke, hilke hiilihuonehesta.
Vaka vanha Väinämöinen itse pistihe pajahan.
Siell' on seppo Ilmarinen: takoa taputtelevi.
Sanoi seppo Ilmarinen: "Oi sie vanha Väinämöinen!
Miss' olet viikon viipynynnä, kaiken aikasi asunut?"
Vaka vanha Väinämöinen itse tuon sanoiksi virkki:
"Tuoll' olen viikon viipynynnä, kaiken aikani elellyt
pimeässä Pohjolassa, summassa Sariolassa,
liukunut Lapin lauilla, tietomiesten tienohilla."
Siitä seppo Ilmarinen sanan virkkoi, noin nimesi:
"Oi sie vanha Väinämöinen, tietäjä iän-ikuinen!
Mitä lausut matkoiltasi tultua kotituville?"
Virkki vanha Väinämöinen: "Äijä on mulla lausumista:
onp' on neiti Pohjolassa, impi kylmässä kylässä,
jok' ei suostu sulhosihin, mielly miehi'in hyvihin.
Kiitti puoli Pohjan maata, kun onpi kovin korea:
kuuhut paistoi kulmaluilta, päivä rinnoilta risotti,
otavainen olkapäiltä, seitsentähtinen selältä.
"Sinä, seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
lähe neittä noutamahan, päätä kassa katsomahan!
Kun saatat takoa sammon, kirjokannen kirjaella,
niin saat neion palkastasi, työstäsi tytön ihanan."
Sanoi seppo Ilmarinen: "Ohoh vanha Väinämöinen!
Joko sie minut lupasit pimeähän Pohjolahan
oman pääsi päästimeksi, itsesi lunastimeksi?
En sinä pitkänä ikänä, kuuna kullan valkeana
lähe Pohjolan tuville, Sariolan salvoksille,
miesten syöjille sijoille, urosten upottajille."
Siitä vanha Väinämöinen itse tuon sanoiksi virkki:
"Viel' on kumma toinen kumma: onp' on kuusi
kukkalatva,
kukkalatva, kultalehvä, Osmon pellon pientarella;
kuuhut latvassa kumotti, oksilla otava seisoi."
Sanoi seppo Ilmarinen: "En usko toeksi tuota,
kun en käyne katsomahan, nähne näillä silmilläni."
Sanoi vanha Väinämöinen: "Kun et usko kuitenkana,
lähtekämme katsomahan, onko totta vai valetta!"
Lähettihin katsomahan tuota kuusta kukkapäätä,
yksi vanha Väinämöinen, toinen seppo Ilmarinen.
Sitte tuonne tultuansa Osmon pellon pientarelle
seppo seisovi likellä, uutta kuusta kummeksivi,
kun oli oksilla otava, kuuhut kuusen latvasessa.
Siinä vanha Väinämöinen itse tuon sanoiksi virkki:
"Nyt sinä, seppo veikkoseni, nouse kuuta noutamahan,
otavaista ottamahan kultalatva-kuusosesta!"
Siitä seppo Ilmarinen nousi puuhun korkealle,
ylähäksi taivahalle, nousi kuuta noutamahan,
otavaista ottamahan kultalatva-kuusosesta.
Virkki kuusi kukkalatva, lausui lakkapää petäjä:
"Voipa miestä mieletöintä, äkkioutoa urosta!
Nousit, outo, oksilleni, lapsen-mieli, latvahani
kuvakuun on nouantahan, valetähtyen varahan!"
Silloin vanha Väinämöinen lauloa hyrähtelevi:
lauloi tuulen tuppurihin, ilman raivohon rakenti;
sanovi sanalla tuolla, lausui tuolla lausehella:
"Ota, tuuli, purtehesi, ahava, venosehesi
vieä vieretelläksesi pimeähän Pohjolahan!"
Nousi tuuli tuppurihin, ilma raivohon rakentui,
otti seppo Ilmarisen vieä viiletelläksensä
pimeähän Pohjolahan, summahan Sariolahan.
Siinä seppo Ilmarinen jopa kulki jotta joutui!
Kulki tuulen tietä myöten, ahavan ratoa myöten,
yli kuun, alatse päivän, otavaisten olkapäitse;
päätyi Pohjolan pihalle, Sariolan saunatielle,
eikä häntä koirat kuullut eikä haukkujat havainnut.
Louhi, Pohjolan emäntä, Pohjan akka harvahammas
tuop' on päätyvi pihalle. Itse ennätti sanoa:
"Mi sinä lienet miehiäsi ja kuka urohiasi?
Tulit tänne tuulen tietä, ahavan rekiratoa,
eikä koirat kohti hauku, villahännät virkkaele!"
Sanoi seppo Ilmarinen: "En mä tänne tullutkana
kylän koirien kuluiksi, villahäntien vihoiksi,
näillen ouoillen oville, veräjille vierahille."
Siitä Pohjolan emäntä tutkaeli tullehelta:
"Oletko tullut tuntemahan, kuulemahan, tietämähän
tuota seppo Ilmarista, takojata taitavinta?
Jo on viikon vuotettuna sekä kauan kaivattuna
näille Pohjolan perille uuen sammon laaintahan."
Se on seppo Ilmarinen sanan virkkoi, noin nimesi:
"Lienen tullut tuntemahan tuon on seppo Ilmarisen,
kun olen itse Ilmarinen, itse taitava takoja."
Louhi, Pohjolan emäntä, Pohjan akka harvahammas,
pian pistihe tupahan, sanovi sanalla tuolla:
"Neityeni nuorempani, lapseni vakavimpani!
Pane nyt päällesi parasta, varrellesi valke'inta,
hempe'intä helmoillesi, ripe'intä rinnoillesi,
kaulallesi kaunihinta, kukke'inta kulmillesi,
poskesi punottamahan, näköpääsi näyttämähän!
Jo on seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
saanut sammon laaintahan, kirjokannen kirjantahan."
Tuop' on kaunis Pohjan tytti, maan kuulu, ve'en valio,
otti vaattehet valitut, pukehensa puhtahimmat;
viitiseikse, vaatiseikse, pääsomihin suoritseikse,
vaskipantoihin paneikse, kultavöihin kummitseikse.
Tuli aitasta tupahan, kaapsahellen kartanolta
silmistänsä sirkeänä, korvistansa korkeana,
kaunihina kasvoiltansa, poskilta punehtivana;
kullat riippui rinnan päällä, pään päällä hopeat huohti.
Itse Pohjolan emäntä käytti seppo Ilmarisen
noissa Pohjan tuvissa, Sariolan salvoksissa;
siellä syötti syöneheksi, juotti miehen juoneheksi,
apatti ani hyväksi. Sai tuosta sanelemahan:
"Ohoh seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen!
Saatatko takoa sammon, kirjokannen kirjaella
joutsenen kynän nenästä, maholehmän maitosesta,
ohran pienestä jyvästä, kesäuuhen untuvasta,
niin saat neion palkastasi, työstäsi tytön ihanan."
Silloin seppo Ilmarinen itse tuon sanoiksi virkki:
"Saattanen takoa sammon, kirjokannen kalkutella
joutsenen kynän nenästä, maholehmän maitosesta,
ohran pienestä jyvästä, kesäuuhen untuvasta,
kun olen taivoa takonut, ilman kantta kalkuttanut
ilman alkusen alutta, riporihman tehtyisettä."
Läksi sammon laaintahan, kirjokannen kirjontahan.
Kysyi paikalta pajoa, kaipasi sepinkaluja:
ei ole paikalla pajoa, ei pajoa, ei paletta,
ahjoa, alasintana, vasarata, varttakana!
Silloin seppo Ilmarinen sanan virkkoi, noin nimesi:
"Akatp' on epäelköhöt, herjat kesken heittäköhöt,
eip' on mies pahempikana, uros untelompikana!"
Etsi ahjollen alusta, leveyttä lietsehelle
noilla mailla, mantereilla, Pohjan peltojen perillä.
Etsi päivän, etsi toisen. Jo päivänä kolmantena
tuli kirjava kivonen, vahatukko vastahansa.
Tuohon seppo seisottihe, takoja tulen rakenti;
päivän laati palkehia, toisen ahjoa asetti.
Siitä seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
tunki ainehet tulehen, takehensa alle ahjon;
otti orjat lietsomahan, väkipuolet vääntämähän.
Orjat lietsoi löyhytteli, väkipuolet väännätteli
kolme päiveä kesäistä ja kolme kesäistä yötä:
kivet kasvoi kantapäihin, vahat varvasten sijoille.
Niin päivänä ensimäisnä itse seppo Ilmarinen
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta,
mitä tullehe tulesta, selvinnehe valkeasta.
Jousi tungeikse tulesta, kaasi kulta kuumoksesta,
kaari kulta, pää hopea, varsi vasken-kirjavainen.
On jousi hyvän näköinen, vaan onpi pahan tapainen:
joka päivä pään kysyvi, parahana kaksi päätä.
Itse seppo Ilmarinen ei tuota kovin ihastu:
kaaren katkaisi kaheksi, siitä tunkevi tulehen;
laitti orjat lietsomahan, väkipuolet vääntämähän.
Jop' on päivänä jälestä itse seppo Ilmarinen
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta:
veno tungeikse tulesta, punapursi kuumoksesta,
kokat kullan kirjaeltu, hangat vaskesta valettu.
On veno hyvän näköinen, ei ole hyvän tapainen:
suotta lähtisi sotahan, tarpehetta tappelohon.
Se on seppo Ilmarinen ei ihastu tuotakana:
venon murskaksi murenti, tunkevi tulisijahan;
laitti orjat lietsomahan, väkipuolet vääntämähän.
Jo päivänä kolmantena itse seppo Ilmarinen
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta:
hieho tungeikse tulesta, sarvi kulta kuumoksesta,
otsassa otavan tähti, päässä päivän pyöryläinen.
On hieho hyvän näköinen, ei ole hyvän tapainen:
metsässä makaelevi, maion maahan kaatelevi.
Se on seppo Ilmarinen ei ihastu tuotakana:
lehmän leikkeli paloiksi, siitä tunkevi tulehen;
laitti orjat lietsomahan, väkipuolet vääntämähän.
Jo päivänä neljäntenä itse seppo Ilmarinen
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta:
aura tungeikse tulesta, terä kulta kuumoksesta,
terä kulta, vaski varsi, hopeata ponnen päässä.
On aura hyvän näköinen, ei ole hyvän tapainen:
kylän pellot kyntelevi, vainiot vakoelevi.
Se on seppo Ilmarinen ei ihastu tuotakana:
auran katkaisi kaheksi, alle ahjonsa ajavi.
Laittoi tuulet lietsomahan, väkipuuskat vääntämähän.
Lietsoi tuulet löyhytteli: itä lietsoi, lietsoi länsi,
etelä enemmän lietsoi, pohjanen kovin porotti.
Lietsoi päivän, lietsoi toisen, lietsoi kohta kolmannenki:
tuli tuiski ikkunasta, säkehet ovesta säykkyi,
tomu nousi taivahalle, savu pilvihin sakeni.
Se on seppo Ilmarinen päivän kolmannen perästä
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta:
näki sammon syntyväksi, kirjokannen kasvavaksi.
Siitä seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
takoa taputtelevi, lyöä lynnähyttelevi.
Takoi sammon taitavasti: laitahan on jauhomyllyn,
toisehen on suolamyllyn, rahamyllyn kolmantehen.
Siitä jauhoi uusi sampo, kirjokansi kiikutteli,
jauhoi purnun puhtehessa: yhen purnun syötäviä,
toisen jauhoi myötäviä, kolmannen kotipitoja.
Niin ihastui Pohjan akka; saattoi sitte sammon suuren
Pohjolan kivimäkehen, vaaran vaskisen sisähän
yheksän lukon ta'aksi. Siihen juuret juuttutteli
yheksän sylen syvähän: juuren juurti maaemähän,
toisen vesiviertehesen, kolmannen kotimäkehen.
Siitä seppo Ilmarinen tyttöä anelemahan.
Sanan virkkoi, noin nimesi: "Joko nyt minulle neiti,
kun sai sampo valmihiksi, kirjokansi kaunihiksi?"
Tuop' on kaunis Pohjan tyttö itse noin sanoiksi virkki:
"Kukapa tässä toisna vuonna, kenpä kolmanna kesänä
käkiä kukutteleisi, lintusia laulattaisi,
jos minä menisin muunne, saisin, marja, muille maille!
"Jos tämä kana katoisi, tämä hanhi hairahtaisi,
eksyisi emosen tuoma, punapuola pois menisi,
kaikkipa käet katoisi, ilolinnut liikahtaisi
tämän kunnahan kukuilta, tämän harjun hartehilta.
"Enkä joua ilmankana, pääse en neitipäiviltäni,
noilta töiltä tehtäviltä, kesäisiltä kiirehiltä:
marjat on maalla poimimatta, lahen rannat laulamatta,
astumattani ahoset, lehot leikin lyömättäni."
Siitä seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
alla päin, pahoilla mielin, kaiken kallella kypärin
jo tuossa ajattelevi, pitkin päätänsä pitävi,
miten kulkea kotihin, tulla maille tuttaville
pimeästä Pohjolasta, summasta Sariolasta.
Sanoi Pohjolan emäntä: "Ohoh seppo Ilmarinen!
Mit' olen pahoilla mielin, kaiken kallella kypärin?
Laatisiko mieli mennä elomaillen entisille?"
Sanoi seppo Ilmarinen: "Sinne mieleni tekisi
kotihini kuolemahan, maalleni masenemahan."
Siitä Pohjolan emäntä syötti miehen, juotti miehen,
istutti perähän purren melan vaskisen varahan;
virkki tuulen tuulemahan, pohjasen puhaltamahan.
Siitä seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
matkasi omille maille ylitse meren sinisen.
Kulki päivän, kulki toisen; päivälläpä kolmannella
jo tuli kotihin seppo, noille syntymäsijoille.
Kysyi vanha Väinämöinen Ilmariselta sepolta:
"Veli, seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen!
Joko laait uuen sammon, kirjokannen kirjaelit?"
Sanoi seppo Ilmarinen, itse laatia pakisi:
"Jopa jauhoi uusi sampo, kirjokansi kiikutteli,
jauhoi purnun puhtehessa: yhen purnun syötäviä,
toisen jauhoi myötäviä, kolmannen pi'eltäviä."
KYMMENES RUNO
Vaka vanha Väinämöinen otti ruskean orihin,
pani varsan valjahisin, ruskean re'en etehen;
itse reuoikse rekehen, kohennaikse korjahansa.
Laski virkkua vitsalla, helähytti helmisvyöllä;
virkku juoksi, matka joutui, reki vieri, tie lyheni,
jalas koivuinen kolasi, vemmel piukki pihlajainen.
Ajavi karettelevi. Ajoi soita, ajoi maita,
ajoi aavoja ahoja. Kulki päivän, kulki toisen,
niin päivällä kolmannella tuli pitkän sillan päähän,
Kalevalan kankahalle, Osmon pellon pientarelle.
Siinä tuon sanoiksi virkki, itse lausui ja pakisi:
"Syö, susi, unennäkijä, tapa, tauti, lappalainen!
Sanoi ei saavani kotihin enämpi elävin silmin
sinä ilmoisna ikänä, kuuna kullan valkeana
näille Väinölän ahoille, Kalevalan kankahille."
Siitä vanha Väinämöinen laulelevi, taitelevi:
lauloi kuusen kukkalatvan, kukkalatvan, kultalehvän;
latvan työnti taivahalle, puhki pilvien kohotti,
lehvät ilmoille levitti, halki taivahan hajotti.
Laulelevi, taitelevi: lauloi kuun kumottamahan
kultalatva-kuusosehen, lauloi oksillen otavan.
Ajavi karettelevi kohti kullaista kotia,
alla päin, pahoilla mielin, kaiken kallella kypärin,
kun oli seppo Ilmarisen, takojan iän-ikuisen,
luvannut lunastimeksi, oman päänsä päästimeksi
pimeähän Pohjolahan, summahan Sariolahan.
Jop' on seisottui oronen Osmon uuen pellon päähän.
Siitä vanha Väinämöinen päätä korjasta kohotti:
kuuluvi pajasta pauke, hilke hiilihuonehesta.
Vaka vanha Väinämöinen itse pistihe pajahan.
Siell' on seppo Ilmarinen: takoa taputtelevi.
Sanoi seppo Ilmarinen: "Oi sie vanha Väinämöinen!
Miss' olet viikon viipynynnä, kaiken aikasi asunut?"
Vaka vanha Väinämöinen itse tuon sanoiksi virkki:
"Tuoll' olen viikon viipynynnä, kaiken aikani elellyt
pimeässä Pohjolassa, summassa Sariolassa,
liukunut Lapin lauilla, tietomiesten tienohilla."
Siitä seppo Ilmarinen sanan virkkoi, noin nimesi:
"Oi sie vanha Väinämöinen, tietäjä iän-ikuinen!
Mitä lausut matkoiltasi tultua kotituville?"
Virkki vanha Väinämöinen: "Äijä on mulla lausumista:
onp' on neiti Pohjolassa, impi kylmässä kylässä,
jok' ei suostu sulhosihin, mielly miehi'in hyvihin.
Kiitti puoli Pohjan maata, kun onpi kovin korea:
kuuhut paistoi kulmaluilta, päivä rinnoilta risotti,
otavainen olkapäiltä, seitsentähtinen selältä.
"Sinä, seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
lähe neittä noutamahan, päätä kassa katsomahan!
Kun saatat takoa sammon, kirjokannen kirjaella,
niin saat neion palkastasi, työstäsi tytön ihanan."
Sanoi seppo Ilmarinen: "Ohoh vanha Väinämöinen!
Joko sie minut lupasit pimeähän Pohjolahan
oman pääsi päästimeksi, itsesi lunastimeksi?
En sinä pitkänä ikänä, kuuna kullan valkeana
lähe Pohjolan tuville, Sariolan salvoksille,
miesten syöjille sijoille, urosten upottajille."
Siitä vanha Väinämöinen itse tuon sanoiksi virkki:
"Viel' on kumma toinen kumma: onp' on kuusi
kukkalatva,
kukkalatva, kultalehvä, Osmon pellon pientarella;
kuuhut latvassa kumotti, oksilla otava seisoi."
Sanoi seppo Ilmarinen: "En usko toeksi tuota,
kun en käyne katsomahan, nähne näillä silmilläni."
Sanoi vanha Väinämöinen: "Kun et usko kuitenkana,
lähtekämme katsomahan, onko totta vai valetta!"
Lähettihin katsomahan tuota kuusta kukkapäätä,
yksi vanha Väinämöinen, toinen seppo Ilmarinen.
Sitte tuonne tultuansa Osmon pellon pientarelle
seppo seisovi likellä, uutta kuusta kummeksivi,
kun oli oksilla otava, kuuhut kuusen latvasessa.
Siinä vanha Väinämöinen itse tuon sanoiksi virkki:
"Nyt sinä, seppo veikkoseni, nouse kuuta noutamahan,
otavaista ottamahan kultalatva-kuusosesta!"
Siitä seppo Ilmarinen nousi puuhun korkealle,
ylähäksi taivahalle, nousi kuuta noutamahan,
otavaista ottamahan kultalatva-kuusosesta.
Virkki kuusi kukkalatva, lausui lakkapää petäjä:
"Voipa miestä mieletöintä, äkkioutoa urosta!
Nousit, outo, oksilleni, lapsen-mieli, latvahani
kuvakuun on nouantahan, valetähtyen varahan!"
Silloin vanha Väinämöinen lauloa hyrähtelevi:
lauloi tuulen tuppurihin, ilman raivohon rakenti;
sanovi sanalla tuolla, lausui tuolla lausehella:
"Ota, tuuli, purtehesi, ahava, venosehesi
vieä vieretelläksesi pimeähän Pohjolahan!"
Nousi tuuli tuppurihin, ilma raivohon rakentui,
otti seppo Ilmarisen vieä viiletelläksensä
pimeähän Pohjolahan, summahan Sariolahan.
Siinä seppo Ilmarinen jopa kulki jotta joutui!
Kulki tuulen tietä myöten, ahavan ratoa myöten,
yli kuun, alatse päivän, otavaisten olkapäitse;
päätyi Pohjolan pihalle, Sariolan saunatielle,
eikä häntä koirat kuullut eikä haukkujat havainnut.
Louhi, Pohjolan emäntä, Pohjan akka harvahammas
tuop' on päätyvi pihalle. Itse ennätti sanoa:
"Mi sinä lienet miehiäsi ja kuka urohiasi?
Tulit tänne tuulen tietä, ahavan rekiratoa,
eikä koirat kohti hauku, villahännät virkkaele!"
Sanoi seppo Ilmarinen: "En mä tänne tullutkana
kylän koirien kuluiksi, villahäntien vihoiksi,
näillen ouoillen oville, veräjille vierahille."
Siitä Pohjolan emäntä tutkaeli tullehelta:
"Oletko tullut tuntemahan, kuulemahan, tietämähän
tuota seppo Ilmarista, takojata taitavinta?
Jo on viikon vuotettuna sekä kauan kaivattuna
näille Pohjolan perille uuen sammon laaintahan."
Se on seppo Ilmarinen sanan virkkoi, noin nimesi:
"Lienen tullut tuntemahan tuon on seppo Ilmarisen,
kun olen itse Ilmarinen, itse taitava takoja."
Louhi, Pohjolan emäntä, Pohjan akka harvahammas,
pian pistihe tupahan, sanovi sanalla tuolla:
"Neityeni nuorempani, lapseni vakavimpani!
Pane nyt päällesi parasta, varrellesi valke'inta,
hempe'intä helmoillesi, ripe'intä rinnoillesi,
kaulallesi kaunihinta, kukke'inta kulmillesi,
poskesi punottamahan, näköpääsi näyttämähän!
Jo on seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
saanut sammon laaintahan, kirjokannen kirjantahan."
Tuop' on kaunis Pohjan tytti, maan kuulu, ve'en valio,
otti vaattehet valitut, pukehensa puhtahimmat;
viitiseikse, vaatiseikse, pääsomihin suoritseikse,
vaskipantoihin paneikse, kultavöihin kummitseikse.
Tuli aitasta tupahan, kaapsahellen kartanolta
silmistänsä sirkeänä, korvistansa korkeana,
kaunihina kasvoiltansa, poskilta punehtivana;
kullat riippui rinnan päällä, pään päällä hopeat huohti.
Itse Pohjolan emäntä käytti seppo Ilmarisen
noissa Pohjan tuvissa, Sariolan salvoksissa;
siellä syötti syöneheksi, juotti miehen juoneheksi,
apatti ani hyväksi. Sai tuosta sanelemahan:
"Ohoh seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen!
Saatatko takoa sammon, kirjokannen kirjaella
joutsenen kynän nenästä, maholehmän maitosesta,
ohran pienestä jyvästä, kesäuuhen untuvasta,
niin saat neion palkastasi, työstäsi tytön ihanan."
Silloin seppo Ilmarinen itse tuon sanoiksi virkki:
"Saattanen takoa sammon, kirjokannen kalkutella
joutsenen kynän nenästä, maholehmän maitosesta,
ohran pienestä jyvästä, kesäuuhen untuvasta,
kun olen taivoa takonut, ilman kantta kalkuttanut
ilman alkusen alutta, riporihman tehtyisettä."
Läksi sammon laaintahan, kirjokannen kirjontahan.
Kysyi paikalta pajoa, kaipasi sepinkaluja:
ei ole paikalla pajoa, ei pajoa, ei paletta,
ahjoa, alasintana, vasarata, varttakana!
Silloin seppo Ilmarinen sanan virkkoi, noin nimesi:
"Akatp' on epäelköhöt, herjat kesken heittäköhöt,
eip' on mies pahempikana, uros untelompikana!"
Etsi ahjollen alusta, leveyttä lietsehelle
noilla mailla, mantereilla, Pohjan peltojen perillä.
Etsi päivän, etsi toisen. Jo päivänä kolmantena
tuli kirjava kivonen, vahatukko vastahansa.
Tuohon seppo seisottihe, takoja tulen rakenti;
päivän laati palkehia, toisen ahjoa asetti.
Siitä seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
tunki ainehet tulehen, takehensa alle ahjon;
otti orjat lietsomahan, väkipuolet vääntämähän.
Orjat lietsoi löyhytteli, väkipuolet väännätteli
kolme päiveä kesäistä ja kolme kesäistä yötä:
kivet kasvoi kantapäihin, vahat varvasten sijoille.
Niin päivänä ensimäisnä itse seppo Ilmarinen
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta,
mitä tullehe tulesta, selvinnehe valkeasta.
Jousi tungeikse tulesta, kaasi kulta kuumoksesta,
kaari kulta, pää hopea, varsi vasken-kirjavainen.
On jousi hyvän näköinen, vaan onpi pahan tapainen:
joka päivä pään kysyvi, parahana kaksi päätä.
Itse seppo Ilmarinen ei tuota kovin ihastu:
kaaren katkaisi kaheksi, siitä tunkevi tulehen;
laitti orjat lietsomahan, väkipuolet vääntämähän.
Jop' on päivänä jälestä itse seppo Ilmarinen
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta:
veno tungeikse tulesta, punapursi kuumoksesta,
kokat kullan kirjaeltu, hangat vaskesta valettu.
On veno hyvän näköinen, ei ole hyvän tapainen:
suotta lähtisi sotahan, tarpehetta tappelohon.
Se on seppo Ilmarinen ei ihastu tuotakana:
venon murskaksi murenti, tunkevi tulisijahan;
laitti orjat lietsomahan, väkipuolet vääntämähän.
Jo päivänä kolmantena itse seppo Ilmarinen
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta:
hieho tungeikse tulesta, sarvi kulta kuumoksesta,
otsassa otavan tähti, päässä päivän pyöryläinen.
On hieho hyvän näköinen, ei ole hyvän tapainen:
metsässä makaelevi, maion maahan kaatelevi.
Se on seppo Ilmarinen ei ihastu tuotakana:
lehmän leikkeli paloiksi, siitä tunkevi tulehen;
laitti orjat lietsomahan, väkipuolet vääntämähän.
Jo päivänä neljäntenä itse seppo Ilmarinen
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta:
aura tungeikse tulesta, terä kulta kuumoksesta,
terä kulta, vaski varsi, hopeata ponnen päässä.
On aura hyvän näköinen, ei ole hyvän tapainen:
kylän pellot kyntelevi, vainiot vakoelevi.
Se on seppo Ilmarinen ei ihastu tuotakana:
auran katkaisi kaheksi, alle ahjonsa ajavi.
Laittoi tuulet lietsomahan, väkipuuskat vääntämähän.
Lietsoi tuulet löyhytteli: itä lietsoi, lietsoi länsi,
etelä enemmän lietsoi, pohjanen kovin porotti.
Lietsoi päivän, lietsoi toisen, lietsoi kohta kolmannenki:
tuli tuiski ikkunasta, säkehet ovesta säykkyi,
tomu nousi taivahalle, savu pilvihin sakeni.
Se on seppo Ilmarinen päivän kolmannen perästä
kallistihe katsomahan ahjonsa alaista puolta:
näki sammon syntyväksi, kirjokannen kasvavaksi.
Siitä seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
takoa taputtelevi, lyöä lynnähyttelevi.
Takoi sammon taitavasti: laitahan on jauhomyllyn,
toisehen on suolamyllyn, rahamyllyn kolmantehen.
Siitä jauhoi uusi sampo, kirjokansi kiikutteli,
jauhoi purnun puhtehessa: yhen purnun syötäviä,
toisen jauhoi myötäviä, kolmannen kotipitoja.
Niin ihastui Pohjan akka; saattoi sitte sammon suuren
Pohjolan kivimäkehen, vaaran vaskisen sisähän
yheksän lukon ta'aksi. Siihen juuret juuttutteli
yheksän sylen syvähän: juuren juurti maaemähän,
toisen vesiviertehesen, kolmannen kotimäkehen.
Siitä seppo Ilmarinen tyttöä anelemahan.
Sanan virkkoi, noin nimesi: "Joko nyt minulle neiti,
kun sai sampo valmihiksi, kirjokansi kaunihiksi?"
Tuop' on kaunis Pohjan tyttö itse noin sanoiksi virkki:
"Kukapa tässä toisna vuonna, kenpä kolmanna kesänä
käkiä kukutteleisi, lintusia laulattaisi,
jos minä menisin muunne, saisin, marja, muille maille!
"Jos tämä kana katoisi, tämä hanhi hairahtaisi,
eksyisi emosen tuoma, punapuola pois menisi,
kaikkipa käet katoisi, ilolinnut liikahtaisi
tämän kunnahan kukuilta, tämän harjun hartehilta.
"Enkä joua ilmankana, pääse en neitipäiviltäni,
noilta töiltä tehtäviltä, kesäisiltä kiirehiltä:
marjat on maalla poimimatta, lahen rannat laulamatta,
astumattani ahoset, lehot leikin lyömättäni."
Siitä seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
alla päin, pahoilla mielin, kaiken kallella kypärin
jo tuossa ajattelevi, pitkin päätänsä pitävi,
miten kulkea kotihin, tulla maille tuttaville
pimeästä Pohjolasta, summasta Sariolasta.
Sanoi Pohjolan emäntä: "Ohoh seppo Ilmarinen!
Mit' olen pahoilla mielin, kaiken kallella kypärin?
Laatisiko mieli mennä elomaillen entisille?"
Sanoi seppo Ilmarinen: "Sinne mieleni tekisi
kotihini kuolemahan, maalleni masenemahan."
Siitä Pohjolan emäntä syötti miehen, juotti miehen,
istutti perähän purren melan vaskisen varahan;
virkki tuulen tuulemahan, pohjasen puhaltamahan.
Siitä seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen,
matkasi omille maille ylitse meren sinisen.
Kulki päivän, kulki toisen; päivälläpä kolmannella
jo tuli kotihin seppo, noille syntymäsijoille.
Kysyi vanha Väinämöinen Ilmariselta sepolta:
"Veli, seppo Ilmarinen, takoja iän-ikuinen!
Joko laait uuen sammon, kirjokannen kirjaelit?"
Sanoi seppo Ilmarinen, itse laatia pakisi:
"Jopa jauhoi uusi sampo, kirjokansi kiikutteli,
jauhoi purnun puhtehessa: yhen purnun syötäviä,
toisen jauhoi myötäviä, kolmannen pi'eltäviä."
ez a kalevala annyira nem volt gáz......
Egymaga ér az éjjel hozzánk,
A nap egymaga köszönt ránk,
Egymaga termett Vejnemöjnen,
Nőtt a nótafa oly fönnen,
Kave asszony kebeléből,
Ilmatár anya öléből.
Vala ím egy szűz, ég leánya,
Kave, szép teremtő tündér,
Nagy szentségben élt az égben,
Mind szüntelen szüzességben -
Égi szérűsudvarokon,
Egyarányos avarokon.
Idejét már unja igen,
Egész élte oly idegen,
Olyan egyedüli, árva,
Örök szüzességre szánva -
Égi szérűsudvarokon,
Puszta széles parlagokon.
Immár alább ereszkedik,
A habokra helyezkedik,
Le a tenger tág terére,
Véghetetlen víz ölére;
Ihol szélvész támad elő,
Tenger tükrit fölkeverő,
Nagy habokat hányó-vető.
Szél a szűzet elringatja,
Végtelen vízeken hajtja,
Környül a kéklő víz mezején,
Tajtékzó habok tetején;
Szélfúvás teherbe ejti,
Tenger dombossá teremti.
Hordja méhe magzatterhét,
Nagy hasának nehéz teljét,
Hordja hétszáz álló évig,
Kilenc emberöltőn végig,
Mégse szülhet, nem fiazhat,
Nem lesz meg a létlen magzat.
Kacsa jön, kecses madárka,
Kóvályogva, karingálva,
Földet néz, hol fészkelhetne,
Helyet, hol lakása lenne.
Száll keletre, napnyugtára,
Száll északi, déli tájra,
Fészekföldet csak nem kaphat,
Helyet, bárha legrosszabbat,
Fészkét, ahol felüthesse,
Lakát hova helyheztesse.
Ott szálldogál, repdesődik,
Tanakodik, tépelődik:
"Szobámat ha szélen rakom,
Habokon ha lészen lakom,
Szél szobámat feldöntheti,
Hab a házam elöntheti."
Hát akkor a Vízasszonya,
Vízasszonya, ég leánya
Térdit, tengerből emelé,
Hogy a réce ott fészkelne,
Lakóhelyre jóra lelne.
A kecses kacsamadárka
Ott repesve, szálldogálva,
Észreveszi kék víz tükrén
Vízasszonya térdit tüstént,
Véli: pástos emelkedő,
Gyepesedő kis dombtető.
Csak repesget, csak szálldogál,
A térdfőre lassan leszáll,
Fészkit rajta meg is rakja,
Aranytojást tojik abba.
Kotlik, ül, tojásit költve,
Azt a térdfőt melengetve,
Ül egész nap, másnap is ül,
Harmadnap is azonfölül:
Már akkor a Vízasszonya,
Véli, térde lángra lobban,
Minden íze olvadóban.
Itt a térdén egyet rándít,
Tojás mind a vízbe szédül,
Tenger habjai közé dül,
Cserepekre hull csörögve,
Száz darabra zúzik össze.
Mutatnak a morzsák szépet.
A cserepek csínos képet:
Tört tojásnak alsó fele
Válik alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen;
Tojáson mi tarka rész volt,
Égen csillag lesz belőle,
Tojáson mi feketés volt,
Lesz belőle ég felhője.
Az idők így múlton-múlnak,
Öreg évek elvonulnak,
Nap fiatal fényeskedvén,
Hold fiatal ékeskedvén:
Úszik ám a Vízasszonya,
Vízasszonya, ég leánya
Ma csendes nagy vizeken,
Hallgatag habok hegyiben,
Előtte a vékony víz-ség,
Megette a merő mennyég.
A tizedik nyárra kelve
Fölüti fejét a vízbül,
Homlokát a habok közül,
Akkor alkotásit kezdi,
Teremtéseit teremti
A sík tenger tág mezején,
A temérdek víz tetején.
Hol kezét kanyarította,
Földfokot szakajt ki ottan,
Ahol lába földet ére,
Halas vermet vájt helyére;
Hol alá-alábukott volt,
Oda mélységeket módolt.
Földnek fordul oldalaslag,
Alacsony martok ott maradnak,
Lába földnek fordultába,
Lazacos hely lesz ott utána
Fejjel föld felé fordultan
Kis öblöket alkot ottan.
Úszik el a földtül aztán,
Majd megáll a tenger síkján,
Szirtezi a tenger színét,
Zátonyokat szór szanaszét,
Hajók tönkretételéül,
Hajósok halóhelyéül.
Szigetek immár megteremtve,
Szirtek téve tengerekbe,
Rakva oszlopi az égnek,
Földek és vizek ím készek,
Mégsem lesz meg Vejnemöjnen,
Az ős költő nincs jelennen.
Vízanyaként forog úszva,
Napkeletre, napnyugotra,
Úszva éjen, úszva délen,
Valamennyi világszélen,
Tüzes baj a méhebeli,
Teste kemény kínnal teli.
Nosza könnyűi peregnek:
"Jaj nékem, jaj bús fejemnek,
Én pórul járt gyászos gyermek!
Most jutottam jó vég alá,
Mindétig a mennyég alá,
Hogy szelek ringáljanak,
Hogy a habok himbáljanak."
"Jobb maradtam volna bárcsak
Levegőég leányának,
Mintsem most a vízen járjak,
Vízanyának irongáljak:
Oly hideg van itten élnem,
Vajmi bajos itt henyélnem."
"Ó, te fölső Isten, Ukkó,
Te az egész eget tartó!
Jövel hozzám én nagy jómra,
Hajolj hozzám hívó szómra,
Szabadítsd a szűzet szükségétől,
Hajadont hasa hevétől,
Kelj hamar, siess ugyancsak,
Szánjad meg a rád szorultat!"
Komoly öreg Vejnemöjnen
Anyja méhét rója régen,
Harminc nyara, hogy azt rója,
Éppen annyi télszak óta
Ama csöndes nagy vizeken,
Hallgatag habok hegyiben.
Tanakodik, tépelődik,
Mi lesz véle, hogy lesz élte
Sötét rejtekhely zugában
Itt e szörnyű szűk szobában,
Hol a holdra sohse néz fel,
Napvilágot sohsem észlel.
Fölemelé szóra száját,
Megereszté mondókáját:
"Hozz ki, hold, nap, szabadíts meg,
Vígy a levegőre, Göncöl,
E szorító fészekházból,
Szörnyű szűk szobák zugából!
Tedd a földre már az utast,
Emberfiát fényre juttasd,
Ég holdját szemügyre venni,
Ég csillagit észlelgetni."
Hogy a hold se hozta volt ki,
Nap se jött el szabadítni,
Érzi idejét idegennek,
Életét is kietlennek,
Ujjával a vár kapuján
Nagyot lök a nevendékkel,
Ama csoda csontlakaton,
Bal lábujja rést üt azon,
A küszöbön átkel körme,
Tornácajtón térdre tör be.
A tengerbe dől be arccal,
Keze harcol a habokkal;
Marad tenger ótalmában,
Hős a habok hatalmában.
Ott evezve öt esztendőt,
Vagy ötöt, vagy hatot eltölt,
Hét esztendőt, nyolcat is tán,
Oszt' megáll a tenger síkján,
Névtelen kis félszigeten.
Fátalan kis földszeleten.
Földrül legitt föl is térdel,
Kapaszkodik két kezével,
Kél a holdat szemre venni,
Napvilágon vígan lenni,
A Göncölt kikémlelgetni,
És csillagit észlelgetni.
Ez vala Vejnemöjnen lette,
A legkülönb költő kelte
Kave asszony kebeléből,
Anyja, Ilmatár öléből.
A FÖLD MEGMŰVELÉSE
Nosza itt most Vejnemöjnen
Gyalog a mezőre mengyen,
Tengerháti szép szigetre,
Fátalan kis földszeletre.
Ott van egy-két esztendőn át,
Tovább éli ott világát,
Ama szótlan szögeleten,
Fátalan kis földszeleten.
Tanakodik, tépelődik,
Azon föl a feje váltig:
Ki fog földjén magot vetni,
Vetést sűrűt rávezetni?
Pellervojnen, mezőn termett,
Szampsza nevű pici gyermek,
Az fog földjén magot vetni,
Vetést sűrűt rávezetni.
Hajladoz a magot hintve,
Hint mezőre, lápra szinte,
Hint a porló parlagföldbe,
Hint kopár köves helyekre.
Felföldekre vet ím fenyvet,
Hűs halmokon vet szömörkét,
Hint homokmezőbe hangást,
Horhásokba gyönge hajtást.
Nyírfát vet a nyirkos völgybe,
Égerfát meg könnyű földbe,
Vizenyősbe zelnicét vet,
Friss zöldbe meg kecskefüzet,
Berkenyefát szent helyekre,
Fűzfát rendel rakott földbe,
Gyatra földbe gyalogfenyvet,
Tölgyet folyók mentiben vet.
Már a fa mind szálasodik,
Gyönge hajtás gyarapodik,
A bokrétás szömörke nő,
Borul a telepe fenyő,
Kél a nyírfa nyirkos völgyben,
Égerfa is könnyű földben,
Gazdag földben barkóca nő,
Gyatra földben gyalogfenyő,
Gyalogfenyőn szép kis bogyó,
Zelnicének gyümölcse jó.
Komoly öreg Vejnemöjnen
Most megindul, látni mégyen,
Szampsza veteménye mint áll,
Pellervojnen miként munkál?
Látja, fejlett mindenik fa,
Gyönge hajtás gyarapodva,
Meddőn csak a tölgy maga van,
Isten fája meg nem fogan.
Lát legitt leánykát, négyet,
Vízben öt fejércselédet;
Füvet vág az öt fejérnép,
Pusztítják a harmatperjét
Párás földszeletnek orrán,
Ködös félszigetnek ormán.
Tengerből ím, Turszász jő fel,
Hab közül a hős előkel,
Az a szénát tűzbe nyomja,
Lángra szítja, lobogóra,
Elhamvasztja ízre-porra,
Felpörköli végig sorra.
Hamu ottan nagy halomban,
Száraz por egész egy domb van;
Reászálla gyöngylevélke,
Gyöngylevélke, tölgymakk véle,
Abból szép csemete zsendül,
Viruló zöld vessző serdül,
Kél a földből, mint eperje,
Két sudárba szökken egybe.
Ágasodik-bogasodik,
Terebélye tornyosodik,
Már teteje tör az égre,
Messzi terjed terebélye,
Elfedi a napnak fényit,
Holdvilágnak veti végig.
Unja már önéletét,
Úszó halnak a víz setét,
Nap fénye ha el van fedve,
Holdvilágnak vége vetve.
Sehol olyan igazi hős,
Sehol ember olyan erős,
Azt a tölgyet, hogy elejtse,
Száztetejűt elveszejtse.
Már az öreg Vejnemöjnen
Szónak ered, szól esennen:
"Kave, én anyám, nevelőm,
Teremtő szűz, lelkem szülőm!
Vedd elő a víz erejét,
Van erő a vízben elég,
Ezt a tölgyet megdönteni,
Gonosz fát legörbíteni,
Hogy napos nap legyen újra,
Holdvilágnak szabad útja!"
Tengerből egy ember jő fel,
Hab közül a hős előkel;
Nem nagyon nagy volt a fickó,
Nem is éppen aprón apró:
Emberhüvelyk hosszúságú,
Asszonyarasz magasságú.
Rézsüvegje vállán villog,
Rézcsizmája lábán csillog,
Réz a kesztyűje kezének,
Rézöv oldalára öltve,
Rézöve mögött a fejsze,
Egy hüvelyknyi hosszú nyéllel,
Egy körömnyi magas éllel.
Komoly öreg Vejnemöjnen
Immár szót fogott emelni:
"Milyen emberfajta vagy te,
Milyen hősök alja vagy te,
Holt embernél kissé ha jobb,
Kiszenvedtnél szemrevalóbb?"
Alig ennyit elmondhatott,
Még csak egyet pillanthatott,
Emberét, ím, változottan,
Látta hősét újhodottan:
Lába földön tib-láb neki,
Feje fenn a felhőt szegi,
Szeme köze ölnyi téres,
Nadrágszára egy öl széles.
Fejszéjét, ím, fenni kezdi,
Sima élit élezgetni
Kemény hátú hat fenőbe,
Hét köszörű kovakőbe.
Tovalendül lóbálózva,
Lép hosszúkat himbálózva,
Egy léptével uccu libben
Szép finom fövényes térre,
Más léptével lendül egyben
Májszín földek fövényére,
Harmadikkal ott van éppen
A tündevény tölgy ölében.
Hozzá vág a fejszéjével,
Nekisújt a sima éllel,
Vág egyszerit, másodszorit,
Megkísérti harmadszor is;
Szikrát szór a fejsze belé,
A tölgyfából tűz tör elé.
Harmadszor is vágja most hát,
Úgy teremti le a tölgyfát,
Töméntelen törzsét törvén,
Száz fejét a földhöz vervén;
Tővel dönti támadatnak,
Csúcsát ejti napnyugatnak,
Terebélyét tágas délnek,
Ágas-bogát éjszak-félnek.
Ha ki vette bár egy ágát,
Vette örök boldogságát:
Aki tetejéből tört le,
Bűverőt bírt mindörökre;
Ki leveles lombját tépett,
Szerzett örök kedvességet.
Ami forgács volt belőle,
Szállott a tenger terére,
Tornyos hullám tetejére.
Azt rengeti szelek szárnya,
Terelgeti tenger árja.
Vitte a szél föl Pohjolába,
Pohjolai kisleányka
Keszkenőt mos, ütögeti,
Mosókövön, mart szegélyén,
Jó hosszúkás földfok szélén.
Forgácsot a vízbe' látja,
Teszi nyírhéj tarsolyába,
Tarsolyban haza is hozza,
Födelesben udvarukra,
Bűbájosnak nyílhegyéül,
Vadásznak lövő szeréül.
Mihelyt megdől a remek tölgy,
Féktelen fa mihelyt megtört,
Napos nap lett nyomban újra,
Szabad lett a holdnak útja,
Felhő bátran futkozhatott,
Égnek íve boltozhatott.
Dísznek ered minden berek,
Örömest nő minden erdő,
Fára levél, földre fű kél,
Fára madár, dalcsicsergő,
Szól a rigó víg füttye már,
Kakukkol a kakukkmadár.
AZ ELSŐ ÁRPAVETÉS
Pompáz a föld bogyócskákkal,
Aranyos a rét virággal,
Mezőn minden fűszál kihajt,
Megered a sok fajta rajt.
Meddőn csak az árpa van meg,
Drága dugvány nem fogan meg.
Ott az öreg Vejnemöjnen
Lépdelődik, tépelődik
Kékszín tenger martja mentén,
Világbíró víz vonultán;
Hát ím, hat szemecskét lel ott,
Hét igen szép életmagot
Tenger martja lementében,
Finom földön a fövényben,
Teszi nyestnek irhájába,
Nyári mókus lábszárába.
Tér immár a magot vetni,
Szemet széjjelhintegetni,
Kalev kútja környékére,
Oszmó földje ormójára.
Ím a fán egy cinke cseveg:
"Nem nől Oszmó árpája meg,
Nem zöldell Kalevnek zabja,
Földje míg be nincs aljazva,
Irtása míg sorra nem dől
S el nem hamvad égő tűztől."
Komoly öreg Vejnemöjnen
Éles fejszét rendel itten,
Végig a nagy irtást vágja,
Messze földön megaljázza.
Fák szebbjein sem könyörül,
Csak egy nyírfát hagy egyedül
Menedékül madaraknak,
Dalló székül a kakukknak.
Száll egy sas a mennyen által,
Szép madár az égen szárnyal,
Jött e munkát megnézdelni:
"Mi végre van itten hagyva,
Letöretlenül a nyírfa,
Ez a szép szál ki nem irtva?"
Válaszol az öreg Vejnö:
"Avégre van itten hagyva,
Menedékül madaraknak,
Ülőszékül égi sasnak."
Szól a szép sas, ég madara:
"Biza tőled jó tett vala,
Ezt a nyírfát le nem törnöd,
A szép szálfát tovább tűrnöd,
Menedékül madaraknak.
Ülőszékül jó magamnak."
Tüzet támaszt ég madara,
Lángot lobbant irtásira,
Éjszak fúj az irtástűzre,
Északkelet szítja szinte,
Fölégeti fáját porra,
Egy üszőkké elhamvasztja.
Itt az öreg Vejnemöjnen
Fogja mind a hat magocskát
Szedi mind a hét szemecskét
Az egy nyestnek irhájából,
Nyári evet lábszárából.
Megyen földjeit bevetni,
Szemet széjjelhintegetni,
Maga szóval igyen szólal:
"Te alsóvilági néne,
Föld asszonya, Száraz vénje!
Fakassz immár pástot, zöldet,
Űzd immár az erős földet!
Ezrivel emeld a szálat,
Szélessz ágat száz meg százat
Én szántásom-vetésemért
Véle volt vesződségemért."
"Ó, Ukkó, te felső Isten
Futó föllegek királya,
Bolygó burhanyók birája!
Hullass esőt nagy egedből,
Csurgass mézet föllegedből,
Hogy a gabna lábra kapna,
Sűrű vetés jól suhogna!"
S íme, Ukkó fölső Isten,
Mi urunk atyánk a mennyben,
Napkeletről felhőt gerjeszt,
Éjszakáról is indít terhest,
Küld hozzá még napnyugtárúl,
Futtat egyben déli tájrúl,
Oldalukkal összelöki,
Széllel egymás közé szegi,
Hullat esőt nagy egéből,
Csurgatja hasas föllegéből,
Hogy a gabna lábra kapna,
Sűrű vetés jól suhogna.
Hát ím, másodnapra kelve,
Éj is kettő-három telve,
Komoly öreg Vejnemöjnen
Megyen, megnézi a munkát,
Szántására, vetésire,
Volt vesződsége helyire,
Lám, vetése virít vala,
Egy kalásznak hat oldala,
Egy-egy száron csomó három.
Ott az öreg Vejnemöjnen
Nézelődik, forgolódik,
Hát kakukk jő, szép tavaszi,
Ama nyírfát észreveszi:
"Mi végre van itten hagyva,
Letöretlen ez a nyírfa?"
Válaszolt az öreg Vejnö:
"Avégre van itten hagyva,
Letöretlen ez a nyírfa,
Dallószékül te számodra;
Kedves kakukk, itt kiáltgass,
Zengj, homokszín mellű szárnyas,
Itten szólj ezüstszavadon,
Hallasd cinhangod szabadon!"
"Itt kakukkolj reggel-este,
Délben is szólj néha közbe,
Hadd váljék világom szebbé,
Mind ez erdők kedvesebbé,
Mind e partok pénzzel bővé,
Mind e földek dús termővé!"
eredetiben lusta vagyok kikeresni...
A nap egymaga köszönt ránk,
Egymaga termett Vejnemöjnen,
Nőtt a nótafa oly fönnen,
Kave asszony kebeléből,
Ilmatár anya öléből.
Vala ím egy szűz, ég leánya,
Kave, szép teremtő tündér,
Nagy szentségben élt az égben,
Mind szüntelen szüzességben -
Égi szérűsudvarokon,
Egyarányos avarokon.
Idejét már unja igen,
Egész élte oly idegen,
Olyan egyedüli, árva,
Örök szüzességre szánva -
Égi szérűsudvarokon,
Puszta széles parlagokon.
Immár alább ereszkedik,
A habokra helyezkedik,
Le a tenger tág terére,
Véghetetlen víz ölére;
Ihol szélvész támad elő,
Tenger tükrit fölkeverő,
Nagy habokat hányó-vető.
Szél a szűzet elringatja,
Végtelen vízeken hajtja,
Környül a kéklő víz mezején,
Tajtékzó habok tetején;
Szélfúvás teherbe ejti,
Tenger dombossá teremti.
Hordja méhe magzatterhét,
Nagy hasának nehéz teljét,
Hordja hétszáz álló évig,
Kilenc emberöltőn végig,
Mégse szülhet, nem fiazhat,
Nem lesz meg a létlen magzat.
Kacsa jön, kecses madárka,
Kóvályogva, karingálva,
Földet néz, hol fészkelhetne,
Helyet, hol lakása lenne.
Száll keletre, napnyugtára,
Száll északi, déli tájra,
Fészekföldet csak nem kaphat,
Helyet, bárha legrosszabbat,
Fészkét, ahol felüthesse,
Lakát hova helyheztesse.
Ott szálldogál, repdesődik,
Tanakodik, tépelődik:
"Szobámat ha szélen rakom,
Habokon ha lészen lakom,
Szél szobámat feldöntheti,
Hab a házam elöntheti."
Hát akkor a Vízasszonya,
Vízasszonya, ég leánya
Térdit, tengerből emelé,
Hogy a réce ott fészkelne,
Lakóhelyre jóra lelne.
A kecses kacsamadárka
Ott repesve, szálldogálva,
Észreveszi kék víz tükrén
Vízasszonya térdit tüstént,
Véli: pástos emelkedő,
Gyepesedő kis dombtető.
Csak repesget, csak szálldogál,
A térdfőre lassan leszáll,
Fészkit rajta meg is rakja,
Aranytojást tojik abba.
Kotlik, ül, tojásit költve,
Azt a térdfőt melengetve,
Ül egész nap, másnap is ül,
Harmadnap is azonfölül:
Már akkor a Vízasszonya,
Véli, térde lángra lobban,
Minden íze olvadóban.
Itt a térdén egyet rándít,
Tojás mind a vízbe szédül,
Tenger habjai közé dül,
Cserepekre hull csörögve,
Száz darabra zúzik össze.
Mutatnak a morzsák szépet.
A cserepek csínos képet:
Tört tojásnak alsó fele
Válik alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen;
Tojáson mi tarka rész volt,
Égen csillag lesz belőle,
Tojáson mi feketés volt,
Lesz belőle ég felhője.
Az idők így múlton-múlnak,
Öreg évek elvonulnak,
Nap fiatal fényeskedvén,
Hold fiatal ékeskedvén:
Úszik ám a Vízasszonya,
Vízasszonya, ég leánya
Ma csendes nagy vizeken,
Hallgatag habok hegyiben,
Előtte a vékony víz-ség,
Megette a merő mennyég.
A tizedik nyárra kelve
Fölüti fejét a vízbül,
Homlokát a habok közül,
Akkor alkotásit kezdi,
Teremtéseit teremti
A sík tenger tág mezején,
A temérdek víz tetején.
Hol kezét kanyarította,
Földfokot szakajt ki ottan,
Ahol lába földet ére,
Halas vermet vájt helyére;
Hol alá-alábukott volt,
Oda mélységeket módolt.
Földnek fordul oldalaslag,
Alacsony martok ott maradnak,
Lába földnek fordultába,
Lazacos hely lesz ott utána
Fejjel föld felé fordultan
Kis öblöket alkot ottan.
Úszik el a földtül aztán,
Majd megáll a tenger síkján,
Szirtezi a tenger színét,
Zátonyokat szór szanaszét,
Hajók tönkretételéül,
Hajósok halóhelyéül.
Szigetek immár megteremtve,
Szirtek téve tengerekbe,
Rakva oszlopi az égnek,
Földek és vizek ím készek,
Mégsem lesz meg Vejnemöjnen,
Az ős költő nincs jelennen.
Vízanyaként forog úszva,
Napkeletre, napnyugotra,
Úszva éjen, úszva délen,
Valamennyi világszélen,
Tüzes baj a méhebeli,
Teste kemény kínnal teli.
Nosza könnyűi peregnek:
"Jaj nékem, jaj bús fejemnek,
Én pórul járt gyászos gyermek!
Most jutottam jó vég alá,
Mindétig a mennyég alá,
Hogy szelek ringáljanak,
Hogy a habok himbáljanak."
"Jobb maradtam volna bárcsak
Levegőég leányának,
Mintsem most a vízen járjak,
Vízanyának irongáljak:
Oly hideg van itten élnem,
Vajmi bajos itt henyélnem."
"Ó, te fölső Isten, Ukkó,
Te az egész eget tartó!
Jövel hozzám én nagy jómra,
Hajolj hozzám hívó szómra,
Szabadítsd a szűzet szükségétől,
Hajadont hasa hevétől,
Kelj hamar, siess ugyancsak,
Szánjad meg a rád szorultat!"
Komoly öreg Vejnemöjnen
Anyja méhét rója régen,
Harminc nyara, hogy azt rója,
Éppen annyi télszak óta
Ama csöndes nagy vizeken,
Hallgatag habok hegyiben.
Tanakodik, tépelődik,
Mi lesz véle, hogy lesz élte
Sötét rejtekhely zugában
Itt e szörnyű szűk szobában,
Hol a holdra sohse néz fel,
Napvilágot sohsem észlel.
Fölemelé szóra száját,
Megereszté mondókáját:
"Hozz ki, hold, nap, szabadíts meg,
Vígy a levegőre, Göncöl,
E szorító fészekházból,
Szörnyű szűk szobák zugából!
Tedd a földre már az utast,
Emberfiát fényre juttasd,
Ég holdját szemügyre venni,
Ég csillagit észlelgetni."
Hogy a hold se hozta volt ki,
Nap se jött el szabadítni,
Érzi idejét idegennek,
Életét is kietlennek,
Ujjával a vár kapuján
Nagyot lök a nevendékkel,
Ama csoda csontlakaton,
Bal lábujja rést üt azon,
A küszöbön átkel körme,
Tornácajtón térdre tör be.
A tengerbe dől be arccal,
Keze harcol a habokkal;
Marad tenger ótalmában,
Hős a habok hatalmában.
Ott evezve öt esztendőt,
Vagy ötöt, vagy hatot eltölt,
Hét esztendőt, nyolcat is tán,
Oszt' megáll a tenger síkján,
Névtelen kis félszigeten.
Fátalan kis földszeleten.
Földrül legitt föl is térdel,
Kapaszkodik két kezével,
Kél a holdat szemre venni,
Napvilágon vígan lenni,
A Göncölt kikémlelgetni,
És csillagit észlelgetni.
Ez vala Vejnemöjnen lette,
A legkülönb költő kelte
Kave asszony kebeléből,
Anyja, Ilmatár öléből.
A FÖLD MEGMŰVELÉSE
Nosza itt most Vejnemöjnen
Gyalog a mezőre mengyen,
Tengerháti szép szigetre,
Fátalan kis földszeletre.
Ott van egy-két esztendőn át,
Tovább éli ott világát,
Ama szótlan szögeleten,
Fátalan kis földszeleten.
Tanakodik, tépelődik,
Azon föl a feje váltig:
Ki fog földjén magot vetni,
Vetést sűrűt rávezetni?
Pellervojnen, mezőn termett,
Szampsza nevű pici gyermek,
Az fog földjén magot vetni,
Vetést sűrűt rávezetni.
Hajladoz a magot hintve,
Hint mezőre, lápra szinte,
Hint a porló parlagföldbe,
Hint kopár köves helyekre.
Felföldekre vet ím fenyvet,
Hűs halmokon vet szömörkét,
Hint homokmezőbe hangást,
Horhásokba gyönge hajtást.
Nyírfát vet a nyirkos völgybe,
Égerfát meg könnyű földbe,
Vizenyősbe zelnicét vet,
Friss zöldbe meg kecskefüzet,
Berkenyefát szent helyekre,
Fűzfát rendel rakott földbe,
Gyatra földbe gyalogfenyvet,
Tölgyet folyók mentiben vet.
Már a fa mind szálasodik,
Gyönge hajtás gyarapodik,
A bokrétás szömörke nő,
Borul a telepe fenyő,
Kél a nyírfa nyirkos völgyben,
Égerfa is könnyű földben,
Gazdag földben barkóca nő,
Gyatra földben gyalogfenyő,
Gyalogfenyőn szép kis bogyó,
Zelnicének gyümölcse jó.
Komoly öreg Vejnemöjnen
Most megindul, látni mégyen,
Szampsza veteménye mint áll,
Pellervojnen miként munkál?
Látja, fejlett mindenik fa,
Gyönge hajtás gyarapodva,
Meddőn csak a tölgy maga van,
Isten fája meg nem fogan.
Lát legitt leánykát, négyet,
Vízben öt fejércselédet;
Füvet vág az öt fejérnép,
Pusztítják a harmatperjét
Párás földszeletnek orrán,
Ködös félszigetnek ormán.
Tengerből ím, Turszász jő fel,
Hab közül a hős előkel,
Az a szénát tűzbe nyomja,
Lángra szítja, lobogóra,
Elhamvasztja ízre-porra,
Felpörköli végig sorra.
Hamu ottan nagy halomban,
Száraz por egész egy domb van;
Reászálla gyöngylevélke,
Gyöngylevélke, tölgymakk véle,
Abból szép csemete zsendül,
Viruló zöld vessző serdül,
Kél a földből, mint eperje,
Két sudárba szökken egybe.
Ágasodik-bogasodik,
Terebélye tornyosodik,
Már teteje tör az égre,
Messzi terjed terebélye,
Elfedi a napnak fényit,
Holdvilágnak veti végig.
Unja már önéletét,
Úszó halnak a víz setét,
Nap fénye ha el van fedve,
Holdvilágnak vége vetve.
Sehol olyan igazi hős,
Sehol ember olyan erős,
Azt a tölgyet, hogy elejtse,
Száztetejűt elveszejtse.
Már az öreg Vejnemöjnen
Szónak ered, szól esennen:
"Kave, én anyám, nevelőm,
Teremtő szűz, lelkem szülőm!
Vedd elő a víz erejét,
Van erő a vízben elég,
Ezt a tölgyet megdönteni,
Gonosz fát legörbíteni,
Hogy napos nap legyen újra,
Holdvilágnak szabad útja!"
Tengerből egy ember jő fel,
Hab közül a hős előkel;
Nem nagyon nagy volt a fickó,
Nem is éppen aprón apró:
Emberhüvelyk hosszúságú,
Asszonyarasz magasságú.
Rézsüvegje vállán villog,
Rézcsizmája lábán csillog,
Réz a kesztyűje kezének,
Rézöv oldalára öltve,
Rézöve mögött a fejsze,
Egy hüvelyknyi hosszú nyéllel,
Egy körömnyi magas éllel.
Komoly öreg Vejnemöjnen
Immár szót fogott emelni:
"Milyen emberfajta vagy te,
Milyen hősök alja vagy te,
Holt embernél kissé ha jobb,
Kiszenvedtnél szemrevalóbb?"
Alig ennyit elmondhatott,
Még csak egyet pillanthatott,
Emberét, ím, változottan,
Látta hősét újhodottan:
Lába földön tib-láb neki,
Feje fenn a felhőt szegi,
Szeme köze ölnyi téres,
Nadrágszára egy öl széles.
Fejszéjét, ím, fenni kezdi,
Sima élit élezgetni
Kemény hátú hat fenőbe,
Hét köszörű kovakőbe.
Tovalendül lóbálózva,
Lép hosszúkat himbálózva,
Egy léptével uccu libben
Szép finom fövényes térre,
Más léptével lendül egyben
Májszín földek fövényére,
Harmadikkal ott van éppen
A tündevény tölgy ölében.
Hozzá vág a fejszéjével,
Nekisújt a sima éllel,
Vág egyszerit, másodszorit,
Megkísérti harmadszor is;
Szikrát szór a fejsze belé,
A tölgyfából tűz tör elé.
Harmadszor is vágja most hát,
Úgy teremti le a tölgyfát,
Töméntelen törzsét törvén,
Száz fejét a földhöz vervén;
Tővel dönti támadatnak,
Csúcsát ejti napnyugatnak,
Terebélyét tágas délnek,
Ágas-bogát éjszak-félnek.
Ha ki vette bár egy ágát,
Vette örök boldogságát:
Aki tetejéből tört le,
Bűverőt bírt mindörökre;
Ki leveles lombját tépett,
Szerzett örök kedvességet.
Ami forgács volt belőle,
Szállott a tenger terére,
Tornyos hullám tetejére.
Azt rengeti szelek szárnya,
Terelgeti tenger árja.
Vitte a szél föl Pohjolába,
Pohjolai kisleányka
Keszkenőt mos, ütögeti,
Mosókövön, mart szegélyén,
Jó hosszúkás földfok szélén.
Forgácsot a vízbe' látja,
Teszi nyírhéj tarsolyába,
Tarsolyban haza is hozza,
Födelesben udvarukra,
Bűbájosnak nyílhegyéül,
Vadásznak lövő szeréül.
Mihelyt megdől a remek tölgy,
Féktelen fa mihelyt megtört,
Napos nap lett nyomban újra,
Szabad lett a holdnak útja,
Felhő bátran futkozhatott,
Égnek íve boltozhatott.
Dísznek ered minden berek,
Örömest nő minden erdő,
Fára levél, földre fű kél,
Fára madár, dalcsicsergő,
Szól a rigó víg füttye már,
Kakukkol a kakukkmadár.
AZ ELSŐ ÁRPAVETÉS
Pompáz a föld bogyócskákkal,
Aranyos a rét virággal,
Mezőn minden fűszál kihajt,
Megered a sok fajta rajt.
Meddőn csak az árpa van meg,
Drága dugvány nem fogan meg.
Ott az öreg Vejnemöjnen
Lépdelődik, tépelődik
Kékszín tenger martja mentén,
Világbíró víz vonultán;
Hát ím, hat szemecskét lel ott,
Hét igen szép életmagot
Tenger martja lementében,
Finom földön a fövényben,
Teszi nyestnek irhájába,
Nyári mókus lábszárába.
Tér immár a magot vetni,
Szemet széjjelhintegetni,
Kalev kútja környékére,
Oszmó földje ormójára.
Ím a fán egy cinke cseveg:
"Nem nől Oszmó árpája meg,
Nem zöldell Kalevnek zabja,
Földje míg be nincs aljazva,
Irtása míg sorra nem dől
S el nem hamvad égő tűztől."
Komoly öreg Vejnemöjnen
Éles fejszét rendel itten,
Végig a nagy irtást vágja,
Messze földön megaljázza.
Fák szebbjein sem könyörül,
Csak egy nyírfát hagy egyedül
Menedékül madaraknak,
Dalló székül a kakukknak.
Száll egy sas a mennyen által,
Szép madár az égen szárnyal,
Jött e munkát megnézdelni:
"Mi végre van itten hagyva,
Letöretlenül a nyírfa,
Ez a szép szál ki nem irtva?"
Válaszol az öreg Vejnö:
"Avégre van itten hagyva,
Menedékül madaraknak,
Ülőszékül égi sasnak."
Szól a szép sas, ég madara:
"Biza tőled jó tett vala,
Ezt a nyírfát le nem törnöd,
A szép szálfát tovább tűrnöd,
Menedékül madaraknak.
Ülőszékül jó magamnak."
Tüzet támaszt ég madara,
Lángot lobbant irtásira,
Éjszak fúj az irtástűzre,
Északkelet szítja szinte,
Fölégeti fáját porra,
Egy üszőkké elhamvasztja.
Itt az öreg Vejnemöjnen
Fogja mind a hat magocskát
Szedi mind a hét szemecskét
Az egy nyestnek irhájából,
Nyári evet lábszárából.
Megyen földjeit bevetni,
Szemet széjjelhintegetni,
Maga szóval igyen szólal:
"Te alsóvilági néne,
Föld asszonya, Száraz vénje!
Fakassz immár pástot, zöldet,
Űzd immár az erős földet!
Ezrivel emeld a szálat,
Szélessz ágat száz meg százat
Én szántásom-vetésemért
Véle volt vesződségemért."
"Ó, Ukkó, te felső Isten
Futó föllegek királya,
Bolygó burhanyók birája!
Hullass esőt nagy egedből,
Csurgass mézet föllegedből,
Hogy a gabna lábra kapna,
Sűrű vetés jól suhogna!"
S íme, Ukkó fölső Isten,
Mi urunk atyánk a mennyben,
Napkeletről felhőt gerjeszt,
Éjszakáról is indít terhest,
Küld hozzá még napnyugtárúl,
Futtat egyben déli tájrúl,
Oldalukkal összelöki,
Széllel egymás közé szegi,
Hullat esőt nagy egéből,
Csurgatja hasas föllegéből,
Hogy a gabna lábra kapna,
Sűrű vetés jól suhogna.
Hát ím, másodnapra kelve,
Éj is kettő-három telve,
Komoly öreg Vejnemöjnen
Megyen, megnézi a munkát,
Szántására, vetésire,
Volt vesződsége helyire,
Lám, vetése virít vala,
Egy kalásznak hat oldala,
Egy-egy száron csomó három.
Ott az öreg Vejnemöjnen
Nézelődik, forgolódik,
Hát kakukk jő, szép tavaszi,
Ama nyírfát észreveszi:
"Mi végre van itten hagyva,
Letöretlen ez a nyírfa?"
Válaszolt az öreg Vejnö:
"Avégre van itten hagyva,
Letöretlen ez a nyírfa,
Dallószékül te számodra;
Kedves kakukk, itt kiáltgass,
Zengj, homokszín mellű szárnyas,
Itten szólj ezüstszavadon,
Hallasd cinhangod szabadon!"
"Itt kakukkolj reggel-este,
Délben is szólj néha közbe,
Hadd váljék világom szebbé,
Mind ez erdők kedvesebbé,
Mind e partok pénzzel bővé,
Mind e földek dús termővé!"
eredetiben lusta vagyok kikeresni...
így kezdődik, és semmivel sem lesz jobb a végére sem:
Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,
Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?
Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,
Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?
Küldjem a következő fejezetet? Mire az egésznek a végére érsz, megérted a poént is!
Antigané? Az valami talajfertőtlenítő, ugye? 
valaki lökje fel az antigonét
ha már szar akkor legyen igazán szar
az egy olyan alapmű hogy minden szavát érti az ember, de a teljes kép kb sosem fog összeállni
ha már szar akkor legyen igazán szar
az egy olyan alapmű hogy minden szavát érti az ember, de a teljes kép kb sosem fog összeállni
Én elolvastam, de valahogy nem jött át a poén... kifejtenéd kicsit bővebben?
Én meg mindjárt bemásolom az összes szlovák királyt.... 
uhhh, vazze ! no legyen , a gép tölti már az öreg halász és a tengert
Ugy erzem itt mindenki tulsagosan raer, csak en szulok mindjart meg 
Egy jó cikk erről, ha esetleg valakit érdekel a szomszéd országok közelmultja, élete:
http://index.hu/kulfold/2016/0...