Az 1982-es szezon több szempontból is meglehetősen eseménydúsra sikeredett a Yamaha és Kenny Roberts számára, pláne ha az előzményekkel is tisztában vagyunk. Akiknek nincs kedvük visszaolvasni a hangvillás márka históriáját bemutató sorozatunk előző részét, azok kedvéért megpróbálom egy mondatba sűríteni a lényeget. Szóval az történt, hogy három zsinórban begyűjtött világbajnoki cím után Roberts „csak” a harmadik helyen végzett az 1981-es pontversenyben, így igencsak nagy volt rajta és csapatán a nyomás, elvégre az volt a minimum elvárás, hogy vissza kell kapaszkodniuk a trónra. Ez azonban korántsem volt olyan egyszerű, ugyanis az 500-asok hadszínterén hosszú kihagyás után ismét feltűnt a Honda, ráadásul három motorral és pilótával, akik között ott volt az előző évi világbajnok, Marco Lucchinelli, és nem mellesleg egy Frederick Burdette Spencer nevű újonc is. Az ő neve nem véletlenül csenghet ismerősen, mert Freddie Spencerként vonult be a motorozás történelemkönyvébe, de ekkor még csak egy forrófejű kiscsákó volt, akit csak Fast Freddie-ként emlegettek a boxutcában.
A négy henger maradt, de szinte minden más változott
Az egyre erősebb konkurencia ugyanakkor csak az egyik faktor volt a nehezítő tényezők között, mivel olyan „apróságok” is árnyalták a képet, mint például az új gumibeszállító. A Goodyear kivonulásával Robertsék is Dunlopra váltottak, aminek akkoriban még nem volt akkora jelentősége, mint manapság, de az biztos, hogy ez sem könnyítette meg a dolgukat. Aztán ott van maga a motor, a legendás YZR500, amit igencsak átalakítottak, ráadásul szezon közben: a négyzetes négyhengeres konstrukcióról V4-re tértek át, és az új blokk mellé természetesen új vázat is kalapáltak az OW61 kódnevű masinához. Az alumíniumból készült szerkezet gyakorlatilag a Deltabox néven elhíresült megoldás előfutára volt, első változatát 1983-ban mutatták be az OW70-ben.
Minden nehézség ellenére álomszerűen indult a szezon: Roberts megnyerte az argentin nyitófutamot a „régi” motorjával, majd az újjal is rögtön dobogóra tudott állni a második, Ausztriában tartott versenyen, igaz, itt „csak” harmadiknak intették le. Az ezt követő Francia Nagydíjon viszont már egy pontot sem tudott gyűjteni, de ennek nem az volt az oka, hogy elesett vagy műszaki hiba miatt adta volna fel, egyszerűen csak nem indult el a futamon, mert így tiltakozott a pálya tényleg gyalázatos biztonságtechnikai megoldásai, pontosabban azok hiánya ellen.
Elképesztő izgalmakat hozott a silverstone-i futam is...
Nem a tervek szerint alakultak a dolgok
Miután kidühöngte magát, ismét jó oka adódott az ünneplésre, ugyanis a Spanyol Nagydíjon megint ő bizonyult a leggyorsabbnak, ám innentől kezdve rémálommá vált a szezon: csak két negyedik és egy második hely jött össze a hátralévő nyolc futam alatt. Ez részben technikai malőröknek, részben pedig egy óriási perecnek és az ebből fakadó csúnya térdsérülésnek tudható be, de még így is a negyedik helyen végzett a vb-n, holtversenyben az ifjú Spencerrel, aki ünnepelt sztárrá vált a szezon végére. Ez az akkor mindössze 21 éves srác megcsinálta azt a bravúrt, hogy összehozott egy első helyett a Hondájával, amire 1967-óta nem volt példa a királykategóriában.
Spencer egyébként hasonló háttérrel érkezett a MotoGP-be, mint Roberts, elvégre ő is amerikai farmercsalád szülötte, dirt trackkel kezdte a műfajt, majd áttért a gyorsaságira, azon belül is az amerikai superbike futamain mutogatta leendő oroszlánkörmeit. A Honda először csak tesztpilótaként alkalmazta, majd 1982-től versenyzőként is bedobta a MotoGP-be, amit már az első szezon is igazolt, de a következő, 1983-as világbajnokság minden várakozásukat felülmúlta, ugyanis - az utolsó pillanatig tartó csatában - végül megelőzte a pontversenyben Robertset, és megszerezte a vb-címet a kétütemű, háromhengeres NS500-zal. Sokak szerint ez az 1983-as szezon minden idők egyik legizgalmasabb világbajnoksága volt, méghozzá a két világklasszis tehetség küzdelmének köszönhetően. A következő részben erről regélünk majd…