Nagypapa és a kilenc éves unokája horgásznak egyszer csak az öreg rágyújt, mire a kissrác:
- Nagypapa, kaphatnék én is egy cigit?
- Eléri a farkad a segged?
- Nem.
- Akkor még kicsi vagy te ehhez.
Horgásznak tovább, egy idő után az öreg kinyit egy doboz sört. A srác megint megszólítja:
- Nagypapa, kaphatnék én is egy sört?
- Eléri a farkad a segged?
- Nem.
- Akkor kicsi vagy te még ehhez.
A srác morog magában, de aztán előveszi az anyukája pakolta sütiket, és enni kezd. Az öreg odafordul hozzá:
- Kaphatok én is a sütikből?
Mire a kis srác:
- Eléri a farkad a segged?
A papa önelégülten:
- Bizony, hogy eléri!
- Na, akkor baszd meg magad, mert ebből egy darabot sem kapsz!
Kohn jelenti a rabbinak, hogy szeretné eltemettetni a rottweilerét.
A rabbi felháborodik: - Mit képzelsz, gójokat sem temetünk, nemhogy kutyát! Menj a katolikus paphoz!
Kohn az ajtóból visszafordulva odaszól a rabbinak: - Azt hittem, jól jönne az a kétszázezer temetési adomány...
Mire a rabbi: - Állj meg, fiam! Hogy is hívják a megboldogultat? Róth Weiler?!
na, a bukó nélküli segédmotorról tudnék mesélni... egy hónapig Freddy Krüger pofám volt, mert mögöttem nem tudtak megállni anno a pofámmal feltúrtam a teniszpálya-salak szerű burkolatot, a doki a fejét fogta, amikor meglátott ... főleg, hogy oda már motorral mentem
Sőőőőt....a segédmotoron nem viseltünk bukósisakot. A zebrán nem volt elsőbbségünk és mégsem ütöttek el bennünket az akkori nullafékes trabantok,zsigulik.Mert mindenki tudta hol a helye.
"Akik 1980 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak
felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak
bele ebbe sem. :(- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki
Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm! :)
Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonald's-on
edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont "Bedekó"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan
nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg ZX Spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videojátékról, 64 tévécsatornáról,
műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Sunodról, Internetről, Fitnesz-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor
játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott,nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak
- Nagypapa, kaphatnék én is egy cigit?
- Eléri a farkad a segged?
- Nem.
- Akkor még kicsi vagy te ehhez.
Horgásznak tovább, egy idő után az öreg kinyit egy doboz sört. A srác megint megszólítja:
- Nagypapa, kaphatnék én is egy sört?
- Eléri a farkad a segged?
- Nem.
- Akkor kicsi vagy te még ehhez.
A srác morog magában, de aztán előveszi az anyukája pakolta sütiket, és enni kezd. Az öreg odafordul hozzá:
- Kaphatok én is a sütikből?
Mire a kis srác:
- Eléri a farkad a segged?
A papa önelégülten:
- Bizony, hogy eléri!
- Na, akkor baszd meg magad, mert ebből egy darabot sem kapsz!
A rabbi felháborodik: - Mit képzelsz, gójokat sem temetünk, nemhogy kutyát! Menj a katolikus paphoz!
Kohn az ajtóból visszafordulva odaszól a rabbinak: - Azt hittem, jól jönne az a kétszázezer temetési adomány...
Mire a rabbi: - Állj meg, fiam! Hogy is hívják a megboldogultat? Róth Weiler?!
ál/arc
http://www.youtube.com/watch?f...
de jó volt olvasni tényleg így volt
úúúúúúúúúúr Isten nem gondoltam volna ide jutok vén fasz lettem 38 évesen
felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak
bele ebbe sem. :(- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki
Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm! :)
Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonald's-on
edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont "Bedekó"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan
nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg ZX Spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videojátékról, 64 tévécsatornáról,
műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Sunodról, Internetről, Fitnesz-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor
játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott,nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak