Miként Magyarországon, Japánban is jelentős változások történtek a XIX. század végén. A feudalizmusnak, egyszersmind a Tokugawa sógunátusnak 1867-ben lett vége, ekkor kezdődött meg az úgynevezett Meidzsi-periódus, ami nemcsak közigazgatási reformot hozott, hanem politikai és gazdasági függetlenséget is. Erről árulkodik, hogy háborút nyertek Kínával és Oroszországgal szemben, s olyan értékes területeket szálltak meg, mint Korea, Tajvan vagy Mandzsúria.
Elsőszülött, szent fiú az eredeti rizsföldről
Az átalakulás az élet minden területére hatással volt, a századforduló környékén például megszületett az első olyan generáció, ami az ősi japán kultúra mellett a nyugati gondolkodásmódot is megismerhette. E nemzedékhez tartozott Soichiro Honda is (nevének jelentéséről itt olvashattok), aki a feljegyzések szerint 1906. november 17-én látott napvilágot a Shizuoka tartománybéli Komyóban.
Kovácsként, illetve kerékpár-javítóként dolgozó édesapja igazi, keményvonalas japán férfi volt, soha nem késett, pontosan, szívvel-lélekkel végezte munkáját, és mindig nagyon ügyelt rá, hogy senkinek ne okozzon kellemetlenséget. Ilyen embert szeretett volna faragni fiából, Soichiróból is, de nem volt könnyű dolga, a házi műhelyben oly’ szorgalmas ifjú lángelme ugyanis utálta a társadalmi kötöttségeket, s ha tehette, messziről elkerülte iskolát. Hiába győzködték szülei, egyszerűen nem volt hajlandó bejárni, sőt a tizedik osztályt követően végleg hátat fordított az oktatási rendszernek.
Irány Tokió!
A család teljesen kiborult, Soichirónak azonban már megvolt a terve a jövőre nézve. Levelet írt az Art Shokai néven ismert tokiói járműszerelő műhelynek, s jelentkezett segédnek. Legnagyobb örömére azonnal felvették, így 16 évesen vállára kapta batyuját, és a fővárosba költözött. Nem vitt magával semmit, csupán a rengeteg tapasztalatot, amit apja mellett szerzett a ház mögötti fészerben, ez azonban – szorgalmával kiegészülve – bőven elegendőnek bizonyult, hogy már a kezdeti időszakban elnyerje feletteseinek bizalmát. Kiváló képességei dacára eleinte nem kapott fizetést, csupán szállását és étkezését biztosították, no meg a lehetőséget, hogy megismerje a különféle járműveket.
Piaci környezet: a japán járműgyártás kezdetei
A mobilizáció akkortájt még gyerekcipőben járt a szigetországban, csupán egy-két hazai gyártású négykerekű született (pl. Dattogo, Otomogo), a géppark túlnyomó többségét azok a T-modellek alkották, amelyeket az 1923-as földrengés alkalmával importált a kormányzat. A strapabíró amerikai modell hamar népszerűvé vált a helyiek körében, így a Ford 1925-ben összeszerelő-üzemet nyitott Japánban, s - példáján felbuzdulva - egy évre rá a General Motors is létrehozta saját gyáregységét.
Ahogy azt sejteni lehetett, Soichiro Honda gyorsan kinőtte magát az Art Shokainál, alig telt egy-két év, s jobban ismerte az autók működését, mint bármely munkatársa. Ezért döntött úgy Yuzo Sakakibara, a műhely vezetője 1923-ban, hogy Soichiróra bízza fia versenyautójának felkészítését. A repülőgépmotoros Mitchell elképesztően gyors lett, így Shin’Inchi Sakakibara elsőként haladt át a célvonalon, az Art Shokait pedig a teljes ország megismerte. Később Honda még magasabbra küzdötte magát a vállalati ranglétrán, majd 1928-ban úgy határozott, hogy hazaköltözik Hamamatsuba, és saját szervizt nyit. Az Art Shokai láncolat tagjaként életre hívott vállalkozás 11 fővel kezdte meg működését, s azon túlmenően, hogy megélhetést biztosított Soichirónak, különféle kísérletekre is lehetőséget adott.
A kutatásokról vajmi kevés információ maradt fel, csupán annyit tudunk, hogy ebben az időszakban született meg a Honda-féle tűzoltóberendezés ötlete, s ekkor dolgozta ki a – ma is használt - csápos emelő koncepcióját. Komoly eredmények, de az áttörést a Honda által feltalált fémküllők és –ráfok hozták meg, ebből annyi pénzre tett szert, hogy szabadon alakíthatta sorsát.
Live fast, die old!
Soichiro munkássága mindenkit lenyűgözött, életvitele azonban inkább fejcsóválásra késztette környezetét. Miként a korabeli krónikákból kiolvasható, nem szimplán műszaki érdeklődésű szakember volt, hanem a sebesség megszállottja: mindig, mindenhol tövig nyomta a gázt, s a legenyhébb íveknek is őrült módjára feszült neki. Emellett nem vetette meg a szakét sem, s mivel akkoriban még kevésbé voltak szigorúak a közlekedési szabályok, előszeretettel ötvözte két hobbiját…
Általában szerencséje volt, de néha el-elkottázta a kanyarokat, megesett például, hogy három gésával maga mellett szakította át egy híd korlátját, s zuhant a mélybe. Szerencsére senkinek nem esett komoly baja, nem úgy annak az örömlánynak, aki állítólag Soichiro harmadik emeleti szobájának ablakán esett ki. A tivornyákkal teli éveknek 1936-ban lett vége, történt ugyanis, hogy öccsével a jobb egyben hatalmasat bukott a helyi autóversenyen, s testvérének eltört a gerince. Bár nem Soichiro volt a hibás, a baleset ráébresztette, hogy fel kell hagynia a bűnös életvitellel, és a munkára kell összpontosítania.
Ennek égisze alatt új tervet eszelt ki, miszerint dugattyúgyűrűket kívánt beszállítani a dinamikusan fejlődő járműgyártóknak, közöttük a Toyotának. Évekbe tellett, mire sikerült elérnie a megfelelő minőséget, még egyetemi előadásokra is beült, de megérte a sok befektetett energia, mert új cége, a Tokai Seiki hamarosan japán egyik legjelentősebb járműipari beszállítójává vált, olyannyira, hogy a Toyota mellett a hadsereget is ők látták el gyűrűkkel.
Új szelek fújnak
Mint ismeretes, a második világháború után Japán helyzete jelentősen meggyengült, és számos olyan kormányzati intézkedés történt, ami aggodalommal töltötte el a cégtulajdonosokat. Soichiro attól félt, hogy rekvirálni fogják – immáron kétezer (!) főt foglalkoztató – cégét, ezért az egészet eladta a Toyotának, és kivárta, amíg rendeződött a piac. Addig is bőszen kísérletezgetett, kitalált például egy szűrőberendezést, amivel édesvizet nyerhetett tengervízből…
Akkoriban az áruhiány miatt nem volt könnyű beszerezni a mindennapi életvitelhez szükséges dolgokat, ezért Soichiro felesége, Sachi minden hétvégén hosszú kilométereket biciklizett a piacig és vissza, s hazaérkezéskor nem igazán tűnt őszintének a mosolya. Ez gondolkodóba ejtette Soichirót, aki egyik nap meglátogatta cimboráját, Kenzaburo Inukait. A taxisvállakozást üzemeltető Inukai szokás szerint hatalmas műhelyében fogadta főhősünket. Egyszerű baráti csevejnek indult, mégis a világ legnagyobb motorgyárát köszönhetjük a találkozásnak, ugyanis dumálgatás közben Soichiro kiszúrt egy apró motort az egyik polcon. Mint kiderült, a kétütemű hajtóművet rádiótranszmitterek generátorához gyártották a háború alatt, és több mint ötszáz darabot selejtezett le belőle a hadsereg.
Innen már nem nehéz kitalálni, hogy mi történt: Soichiro elkérte a motort, és felszerelte az asszony bringájára, bízván benne, hogy könnyebbséget jelent majd a bevásárlások során. Így is lett, annyival megtoldva, hogy már az első útról sokadmagával tért meg Sachi, és követői egytől-egyig arra kérték Hondát, hogy számukra is alkosson egy hasonló szerkezetet. A – már nem is olyan – ifjú zsenit nem kellett kétszer kérni, felvásárolta az összes leselejtezett aggregátot, és nekiállt a segédmotoros kerékpárok építésének. Termékeit úgy vitték, mint a cukrot, egyértelművé vált tehát, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz saját erőforrásokat gyártani.
Következő lépésként kibérelt egy kis csarnokot a hamamatsui Yamashitacho iparnegyedben, és megalapította a Honda Technical Research Institute-ot, azaz a Honda Műszaki Kutatóintézetet. Első motorjuk, az A-Type óriási sikernek bizonyult, ezért Soichiro 1948. szeptember 24-én megalapította a Honda Motor Company-t, és hivatalosan is járműgyártásba kezdett. Azóta a 34 alkalmazottal induló vállalat hatalmas iparóriássá nőtte ki magát, több tízmillió járművet adott el, s jelenleg megközelítőleg 200 ezer munkatársat foglalkoztat. Mindebben óriási szerepe volt és van az alapítónak, aki nem volt rest kimondani, hogy a sikerhez kudarcok sorozatán át vezet az út, a motivációt pedig nem más adja, mint a család, a nemzet és az emberiség iránti elkötelezettség.
Amellett, hogy Soichiro Honda járműveit a világ leggyorsabb autói, motorjai és immáron repülői között tartják számon, ipartörténeti szempontból is óriási jelentősége van munkásságának, hiszen az általa kiötlött gyártási és vállalatirányítási eljárások éppúgy legendásak, mint közvetlensége. Már hatvan felé járt, mikor egy idősebb munkásának - szeme láttára - beesett a protézise egy ráccsal fedett szennyvízaknába. Bár a nyílás szűk volt, Soichiro úgy határozott, hogy személyesen segít kollégájának – lábánál fogva lógattatta le magát a csatornába. Ismerve az „öreget” ez nem volt meglepő, attól viszont mindenki hátast dobott, hogy mire kihúzták, a – nyilván nem túl tiszta - fogsort betette szájába, s úgy vigyorgott a körülötte állókra. Hamisítatlan mosolyát 1991. augusztus 5-én Sachi láthatta utoljára, 55 évet éltek együtt…
