Két hete volt a 45. születésnapom.
Egyébként sem éreztem magam valami fényesen.
Lementem reggelizni. A feleségem azt sem mondta:
Jó reggelt, nemhogy Isten éltessen.
A gyerekek sem mondtak semmit, teljesen hidegen hagytam őket.
Úton az irodába már teljesen levert voltam.
Bementem az ajtón és Mari, a titkárnőm felállt és így szólt: Isten éltesse
sokáig, főnök!
Na, ettől egy kicsit mindjárt jobban lettem.
Legalább egyvalaki nem felejtett el!
Délig dolgoztam. Pontban 12-kor Mari bekopogott az ajtómon és azt mondta:
- Főnök, ma van a születésnapja. Menjünk el ebédelni, csak mi ketten!
Nem a szokásos étterembe mentünk, hanem egy hangulatos kis falusi lokálba,
hogy egy kicsit magunk lehessünk.
Ittunk két Martinit és elégedettek voltunk a kiváló ételekkel. A visszaúton
Mari azt mondta:
- Tudja, olyan szép ez a mai nap, és ma van a születésnapja. Ne menjünk
vissza az irodába!
Menjünk fel hozzám és igyuk meg ott a délutáni kávét!
Így felmentünk a lakására és kávé helyett megittunk még két Martinit és
kényelmesen elszívtunk egy-egy cigarettát.
Egy idő után Mari így szólt:
- Ha Önt nem zavarja, felveszek valami kényelmesebbet.
Csak beszaladok a hálóba, azonnal itt vagyok.
Néhány perc múlva valóban jött is. A kezében egy születésnapi torta volt és
őt követték: a feleségem, a gyerekeim és a közelebbi munkatársaink és a
Happy Birthday-t énekelték.
És én ott ültem a heverőn, és ....... a zoknimon kivül semmi nem volt
rajtam!
A versem címe: húzom a gázt, az ihletőm a motorom,
mely csillogva piroslik, és csábítóan mosolyog,
Engem magába kerít a vágy, hogy érezzem alattam
a szélsebesen száguldó, dübörgő lovakat.
Nehéz a csizmám, nehéz benne lépni,
ám egyre közelebb érek, és el tudom ŐT érni,
és mikor ráadom a gyújtást, felcsillan két szeme,
hangosan dobban a szíve, és rabul ejti lelkem.
Már érzem, ahogy alattam dübörög, és várja az indulást,
egyesbe teszem, és ráhúzom finoman a gázt.
Elindulunk, ő brümmög, én a bukó alatt mosolygok,
nézem az utat, és élvezem, ahogyan dorombol.
Kijutok a városból, előttem tükörsimán kígyózik az út,
felváltok négyesbe, ötösbe, és gyönyörűen száguldok.
Társam a szél, égi kísérőm a nap
kerülöm a kátyukat, vadászom a Kanyart...
ami már vár rám...
Ő olyan, mint egy édes méreg, megrészegít, vagy elveheti létem.
Előle nincs menekvés, ha harc, hát legyen harc!
Visszaváltok, bedőlök, és a térdkoptatóm már az aszfaltot marja,
kopik, kopik, kopik és kopik, csatát vív a létért,
ám a kanyar kiegyenesedik, és a harcot az én papripám nyeri
Tovasuhanok. Ismét felváltok ötösbe, hatosba,
Ám ekkor egy újabb ellenség teteme a pleximen placcsan
öngyilkos szúnyogok, és depis darazsak,
mind az én bukómon halnak akarva-akaratlan.
És csak húzom a gázt, és csak vadászom a kanyart,
úttalan utakon suhanok, míg le nem megy a nap.
józanul ?
úgy nem tudok okádni ....
meg kínosan is érezném magam az iroda asztalán gugolva gülledő szemmel ...