Gyönyörködtem a tájban és az épületekben, élveztem a fülhallgatómból szóló zenét, amikor is váratlanul egy tábla közölte velem, hogy üdvözöl Belgiumban. Hirtelen nem is tudtam mire vélni az első részben felvázolt, eredeti útirányomnak a tervezetthez mértem majd’ 50 foknyi eltérését – úgy éreztem magam, mint kezdő borkóstoló az erdélyi pálinkafesztiválon. Valószínűnek tűnt, hogy az addig tökéletesen dolgozó navigációm tréfált meg kissé. Ellenőriztem, a kijelzőn valóban Augsburgban volt a piros vonal vége, csak éppen némi kitérővel. Mivel nem vagyok semmi jónak elrontója, mentem tovább Belgium, majd Luxemburg erdős-vizes, vadregényes útjain.
Miután átértem Németországba, ismét az autópályát vettem igénybe, hogy a két Benelux állam meglátogatása miatti késlekedést behozzam. Autópálya?! Hatalmas, ködlepte hegyek között kanyargó, széles aszfaltfolyam, rengeteg sebesen haladó géphallal a hátán. Jómagam a legkisebb sneci voltam közöttük, és az amúgy is telepakolt Barnabás mindösszesen 15 lóerejével a sebességkorlátozás hiányából fakadó lehetőségeket sem tudtam kiaknázni... Gyakorlatilag a kamionokkal mentem azonos tempóban, emiatt viszont jókat játszottunk: emelkedőn ők előztek engem, lejtőn pedig én őket. Mivel aggasztóan sokáig nem találtam üzemanyagtöltő-állomást, később kisebb utakra tértem rá, hátha a településeken nagyobb szerencsével járok. Végül, mikor a visszajelző lámpa már nem simán felvillant, hanem egyenesen vakított, megálltam az út szélén a szemerkélő esőben, és az oldaltáskákból elővettem a kannáimat, bennük a jófajta redditchi kőolajszármazékkal. Öt liter üzemanyag Barnabás esetén több mint fél tank, így megnyugodva ültem vissza a nyeregbe és indultam tovább: százhúsz-százharminc kilométeren belül csak találok benzinkutat. Úgy vélem, ezek után már magától értetődik, hogy a legközelebbi ilyen létesítményre közvetlenül a következő kanyar után (!) bukkantam rá, mindössze pár száz méterre attól a helytől, ahol megálltam...
Még csak késő délután volt, mikor begurultam augsburgi szállásom parkolójába. A kipakolás és tisztálkodás után ismét elővettem a gázfőzőt, összeütöttem aznapi vacsorámat, majd elkezdtem gondolkodni a hazaút további lehetőségeiről.
Bolondja vagyok a váraknak, várromoknak, itthon már majdnem félszázat látogattam meg az elmúlt évek során. Angliában is éltem a hódító normannok által biztosított lehetőségekkel, és egy tucat korabeli erősségnél tettem tiszteletemet, Dover lett volna a tizenharmadik. Így hát egyértelmű volt, hogy nem robogózom keresztül Nyugat-Európán anélkül, hogy legalább egy várat meg ne nézzek belülről is. Útitervem előzetes összeállításakor a bajorországi Burghausen meglátogatását tűztem ki célul, mely Európa leghosszabb ilyen építménye, kereken egy kilométer (!) hosszan húzódik a Salzach folyó fölötti dombokon. Miután konzultáltam a navigációmmal, gondolkodóba estem: 870 km-volt hátra hazáig, a vár meglátogatásával eltöltendő jó néhány óra kieséssel együtt ez aligha férhet bele egyetlen napba. Ezért természetesen úgy döntöttem, hogy mégis megpróbálom, mert ahogy a mondás is tartja: kockázat nélkül nincsen rizikó... Aludni tértem, de előtte még beállítottam a vekkert hajnali ötre, és izgatottan gondolva a másnapra. Elalvás előtt még jókat mosolyogtam azon, milyen kicsi és vicces volt a Duna Ulmnál.
3. Nap: Augsburg – Burghausen – Szabadszállás
Hajnalban elég nehéz volt a szállásomul szolgáló fogadóban találni valakit, akinek leadhattam a szobakulcsot, a végül nagy nehezen előcsoszogó szerencsés nyertesnek sem volt felhőtlen a mosolya. Csatlakozva hozzá magam is bosszús lettem, amint a várost elhagyva megláttam a München körüli autóutakon egy helyben álló járművek tömegét. Mivel úgy döntöttem, minden körülmények között hazaérek még aznap, így elővéve pizzafutárkoromban kifejlesztett közlekedési stílusomat nekivágtam, hogy átsuhanjak a veszteglő kocsik között. Megkapó látvány volt az oda-vissza négy-négy sávban álló járművek tömege sok kilométer hosszan, eközben pedig a türelmes német sofőrök dudálás és tülekedés nélkül várták a továbbjutást. Nyugalmukra jellemző, hogy akkor is csak néhányan adtak hangot meglepetésüknek, mikor a tükrük mellett pár centivel elsuhantam a megpakolt robogóval. Sajnos jócskán délelőtt volt már, mire rákanyarodtam a Burghausenhez vezető útra, ráadásul az óváros múltidéző hangulatú főterére érve már az eső is javában szemerkélt. A magammal vitt motorponyvával letakartam Barnabást és a csomagokat, majd nekivágtam a várba vezető lépcsők megmászásának.
Ámulva sétáltam végig az ezeréves erősségen, gyönyörködve a korabeli és felújított épületekben, valamint a nagyszerű kilátásban, mely a magasan fekvő ódon falakról nyílt a településre és a folyóra. Egy egész napot el lehetett volna tölteni ezen a mesebeli helyen, felfedezve az óváros látnivalóit is, ám nekem sajnos nem volt ennyi időm, így is dél lett, mire a csodás helynek fájó szívvel búcsút mondva továbbindultam. Ausztriába átérve némi összeütközésbe kerültem a helyi úthálózattal, ugyanis az egyik kisvárosból kivezető út két település között egyszer csak megszűnt - hatalmas munkagépek jelezték, hogy most készül a további szakasz. Gondolom, felújításról lehetett szó, hiszen a navigáció makacsul arra mutatta az irányt. Meg is haragudtam hű kis készülékemre, miért nem vette figyelembe az út városból kivezető kezdetéhez tett nagy, piros „behajtani tilos” táblákat... Kora délután beértem Linzbe, ahol is digitális mithfarerem - gondolom, bosszúból - háromszor rángatott át a Dunán és az egész városon. Itt aztán az eszköztáram legjavát bevetettem a gyorsabb haladáshoz, a derék jó linziek talán még ma is babonás rémülettel emlegetik a bolond angol robogóst, aki a síneken előzi a villamost. A nagyváros forgatagából kivergődve utam egyik legszebb szakasza következett: az Alsó- és Felső-Ausztriát egymástól elválasztó Duna bal partján futó, a térképen hármas számmal jelzett út. A folyam lassan, méltóságteljesen hömpölygött pár méterre az úttesttől, mindkét oldalán haragoszöld erdőkkel borított hegyvonulat húzódott, ez felüdülés volt szememnek az angol és Wales-i hegyek után, melyeket csak fű, valamint jelentős mennyiségű juh borított. Egymás után haladtam át a gyönyörű, régi épületekből álló kis településeken, ahol talán a motorosokra is gondoltak, mikor 70-es sebességkorlátozó táblákat helyeztek el sorban a lakott területeken belül. A hegyek tetején pedig hol itt, hol ott tűnt fel egy-egy vár vagy várrom, később pedig Melk apátságának épületei gyönyörködtették már-már túlcsorduló lelkemet.
A folyóvölgy elhagyása után az Északi Mészkő-Alpok vonulatai magasodtak elém. Az eső ismét zuhogni kezdett, mi pedig nekivágtunk a hegyeknek. Barnabás lelkesen mászta a kaptatókat, és pontosan fordult a végtelen számú kanyarok mentén - sok órája fáradó derekamnak kimondottan jót tett a kanyargás, végre mozoghattam kicsit a nyeregben. A legelők, erdők és
hegycsúcsok varázslatos világa után leértem a síkvidékre, ahol sütött a nap és már ki volt írva a táblára, merre is van Magyarország. Este hétkor léptem honi földre Kópházánál - kimondhatatlanul jó volt érezni, hogy újra ott vagyok, ahová tartozom. Noha tudtam, hogy hátra van még háromszáz kilométer, újult erővel vágtam neki az útnak. Nemsokára a telefonom is magára talált, így végre jelezhettem szüleimnek, hogy ha minden jól megy, még aznap megérkezem. A Dunántúl átszelése eseménytelenül telt, zenét hallgatva gyönyörködtem a lemenő nap fényében fürdő Bakonyban. Mire Székesfehérvárt elhagytam, nemcsak besötétedett, hanem az eső is elkezdett szakadni, a Dunán (immáron sokadszor) átkelve pedig Barnabás benzinszintmutatója esett aggasztó mélységekbe. Mivel nem szerettem volna éjszaka a szakadó esőben a kannákkal és a csomagokkal bíbelődni, reménykedtem, kitart az üzemanyag hazáig. Szerencsére így is történt, ezért a Szabadszállás környéki utakat végtelen örömmel, de holtfáradtan üdvözöltem. Végül nem egészen fél órával éjfél előtt begurultam a szülői ház udvarára, összesen három nap alatt megjárva 2228 kilométeres utamat Angliából az otthonomig.
Egy kis visszatekintés...
Most, hogy végére értem a történetnek, és átnéztem újra a fényképeket, felelevenítettem a hosszú hétnek tűnő hetvenkét óra eseményeit, újra éreztem a tenger sós illatát, a derekamban a zsibbadást, sisakomon az esőcseppeket. Megint csak átéltem az ismeretlen tájakra, városokra rácsodálkozás örömét, újra láttam a várak tornyait, a hegyek zöldjét, és most is ugyanazt érzem, mint akkor, éjfél után az ágyamon fekve, az egész kaland legelején: bárcsak holnap reggel már visszaindulhatnék, hogy további csodás helyeket fedezhessek fel!