Az egyre szigorodó környezetvédelmi előírások nyomán egy csapásra „kihaltak” az egy- és kéthengeres, kétütemű negyedliteresek, s helyüket a tisztább üzemű, de lustább négyüteműek vették át. Miként azt sejteni lehetett, a kategória rajongói nehezen emésztették meg, hogy a gyönyörűen pengő, daloló 2T erőforrások után - az EURO3 miatt - éppen csak dörmögő négyüteműek uralják a piacot, pláne, hogy ezek teljesítmény és végsebesség terén is messze elmaradtak felmenőiktől.
Utolérték őket
Nagyjából három évtized telt el, mire a 4T sportmotorok felvették a kesztyűt, s most már egyértelműen pariban vannak a zajosabb és persze kicsit sem környezetbarát elődökkel. Mint az a TCMBlog videójából kiderül, a soros, kéthengeres, négyütemű Honda CBR250RR - óra szerint - 170 km/órás végsebességet tud a viszonylag rövid, alig 900 méteres célegyenesben, mellyel szemben a Suzuki RG250-et említik - a kétütemű, 247 köbcentis, kéthengeres első változatai a nyolcvanas években 166 km/órás végsebességre voltak képesek.
A 170 km/h főként annak fényében szép eredmény, hogy a 4,2 kilométer hosszú, indonéz Sentul versenypályán 190 km/h a jelenlegi rekord a kétkerekűek között
Jóllehet, ez a társítás kicsit sántít, ugyanis az RG csak 127 kiló volt, szemben a 157 kilós CBR-rel, de ez abból is adódik, hogy a Suzuki vékonyka felnijei, abroncsai már elképzelhetetlenek lennének egy mai sportmotoron. Az is igaz, hogy később erősebb negyedliteresek születtek, de mivel teljesen eltérő emissziós szabályok vonatkoztak rájuk, mint a Hondára, aligha lehet közvetlenül összehasonlítani őket. Akárhogy is, a 170 km/h szép teljesítmény egy 250-estől, s tudva, hogy 18 évesen már bárki vezethet ilyen gépet, tulajdonképpen elég is - ezzel már „ki lehet bírni” a következő szintlépésig, amikor a korlátlan A-s jogsival átülhet egy valódi sportmotorra.