Köztudott, hogy kár csupán futásteljesítmény alapján megítélni egy használtmotort, hiszen ahogy a régi mondás tartja: öt év után már nincs gyártója a gépnek, csak gazdája. Vagyis sokkal többet számít, ki és miként használta, minthogy milyen logó csillog a tankján.
Irány Gibraltár a futármotorral…
Hevesi Bénivel, a sokat látott Yamaha YBR tulajdonosával beszélgettem arról, hogy miként lett motoros és főként hogyan jutott el Európa legnyugatibb szegletébe a kis 125-össel.
- Jó harminc éve, 1988-ban vizsgáztam le – vágott egyből a közepébe –, majd egy évre rá hivatásommá vált a motorozás. Mindenféle MZ-k és ETZ-k megfordultak a kezeim között, de mivel rosszul tűrték a feszített iramot és a munkacélú felhasználást, nem volt felhőtlen a viszonyunk. Aki sokat járt „szocimotorral”, tudja, milyen ez – lehet fokozni a megbízhatóságot, de valóban megbízható aligha lesz. Így aztán szezononként két MZ múlt ki alattam, s a kilenc év alatt közel kéttucat keletnémet vasat fogyasztottam a melóban.
Ezután kész megváltásnak számított, amikor a sok „Honecker-láncfűrész” helyett átnyergeltem a Yamaha SR125-re. Szinte furcsa volt, hogy hétvégén nem szereltem, hanem tankoltam, és azt is nehezen szoktam meg, hogy immáron a fantáziámon múlt, milyen messzire indulok el vele.
Alig kétliteres fogyasztás és elpusztíthatatlan technika? Több sem kellett, nyakamba vettem a világot, és bejártam vele Európa legszebb részeit.
Az olajfogyasztást leszámítva nem volt bajom a kis SR-rel, s a japán gép megbízhatóságán felbuzdulva próbát tettem a Suzuki TU-X 125-tel, sőt járt nálam Suzuki GN125 is, de valami nem változott – egyik sem volt olyan tökéletes a mindennapi munkára, mint a Yamaha.
Ezért aztán 2008-ban lecsaptam a Budapesten árult Yamaha YBR125-re, amiben alig párezer kilométer volt, igaz, egy baleset után állították helyre a szinte új motort. Rögtön megvettem, de az SR után komoly csalódásként éltem meg, hogy szereléssel indult a kapcsolatunk…
Hiába volt megbízható az YBR125, az elején akadtak gondok…
Szinte azonnal elszakadt a rosszul elvezetett gázbowden, és az új beszerzése igencsak problémásnak bizonyult, így nem volt felhőtlen az örömöm. Szerintem az YBR is „érezte”, hogy rezeg a léc, és miután nagynehezen beszereztem a bowdent,
gyakorlatilag hibamentessé vált, és hiszitek vagy sem, a legközelebbi nagyobb javításra 180 ezer kilométer után (!) került sor,
ugyanis ekkor koptak el a kuplunglamellák.
Gyorsan pörögtek a kilométerek, négy év után már 220 ezret (!) mutatott a kilométerszámláló. Ha úgy nézzük, ez már legalább kétszer-háromszor több, mint amennyit általában egy 125-ös egész életében megtesz, ezért belefogtam egy alapos karbantartásba: Nagy Attila a Posta járműtelepén „tetőtől talpig” felújította a Yamahát.
Akkor úgy saccolták, hogy „háromszáznál találkozunk”, vagyis százezer kilométerrel később kerülhet sor az erőforrás felújítására. Nos, ezúttal is rájuk cáfolt az elpusztíthatatlan YBR125:
már 400 ezer kilométernél jártam (!), mikor újabb hiba merült fel, mégpedig a rakoncátlankodó önindító.
Végül 2015-ben adta meg magát a főtengely, ezért györsan motort váltottam, hogy tudjak mivel dolgozni, a Yamaha pedig porlepte garázsdísz lett.
Mintha „tudta volna”, hogy csak egy esélye van, ezért amikor egy évvel később megpróbáltam elindítani, második rúgásra felcsendült a jól ismert hang.
Csörömpölt a főtengely, hallottam, hogy minden egyes ütemért megszenved, de akkor is életre kelt. Bevallom, megkönnyeztem a pillanatot, és eldöntöttem – ő lesz a társam az egész Európát átszelő túrán.
Hihetetlen, de csupán 180 ezer forintot emésztett fel az újabb átfogó felújítás, holott szinte alig maradt olyan pontja, amit nem cseréltünk. Ezután 11 ezer kilométert tettem meg vele egy nyár alatt, eljutottam a kontinens déli és nyugati csücskébe, majd a következő műszakin – akkor már közel félmillió kilométerrel – csak annyit mondtak: Hibátlan a motor, mindene tökéletesen működik…
Akkor döntöttem el, hogy bármit is veszek helyette, a jó öreg YBR125 örökre az enyém marad, és mindig emlékeztet rá, hogy milyen csodálatos motorok is születnek a Yamahánál. Azóta egy újabb nagyszabású, Olasz- és Franciaországot érintő túrát tettem vele, akkor egészen a csizma orráig jutottam, és főként a talján katasztrófasújtotta településeket, vidékeket kerestem fel. Igaz, muszáj hozzátennem, hogy „műszaki hiba” tette még kalandosabbá az utat, ugyanis már Szicília közelében jártam, amikor elhagytam a karburátor úszóházának csavarjait, egészen pontosan a négyből hármat… Ez egy nagy túramotoron talán gátat vetett volna a további motorozásnak, de az YBR-t nem ilyen fából faragták – gyorskötözővel rögzítettem a lötyögő karbit, ami kibírta hazáig, sőt még itthon is két hétig így jártam vele, mire megérkeztek az új csavarok.
Végül másfél éve vettem még egy YBR125-öt, de a jó öreg Csacsit – miként ígértem – megtartottam, sőt üzemképes és most is forgalomban van. Nem is válok meg tőle, hiszen rengeteg élmény köt hozzá. Egy valódi ikon, mely bebizonyította, hogy némi odafigyeléssel félmillió kilométert is megtehet az ember egy 125-össel – adta meg a tökéletes végszót a tulajdonos, Hevesi Béni.
A Yamaha YBR125 napjainkban
Noha már nem forgalmazzák a legendás 125-öst, utódja ma is kapható Yamaha YS125 néven. Az alapáron fékerőelosztóval felszerelt, mindössze 129 kilós csupaszmotor igazi hosszútávfutó:
a gyári mérések alapján 700 kilométert (!) tehet meg két tankolás között,
ami nemhogy a 125-ösnek, hanem egy túraendurónak is becsületére válna. Ráadásul a szenzációs, kétliteres átlagfogyasztás a gyakorlatban is tartható – a tulajdonosok is kedvező, 2,3 L/100 km-es értékről számoltak be.
Ráadásul még az ára is kedvező: gyakorlatilag ugyanannyiba kerül, mint az Aerox 50 robogó, viszont ezzel utast szállíthatsz és városon kívül is tarhatod a forgalom ritmusát. Arról nem beszélve, hogy ez napjaink egyik legolcsóbb közlekedési formája: szinte hihetetlen, hogy 800 (!) forintból lemotorozhatsz vele Budapestről a Balatonra.