Búcsú
Drága barátom! Nehéz szavak találni ilyenkor. Lórúgás szerűen ért a hír, még akkor is, ha tudtam gond van. Tudtam, hisz beszéltünk minden héten, de nem gondoltam, hogy a múlt heti hívás lesz az utolsó.
Az én veszteségem családodéhoz képest semmi, mégis olyan súllyal nyomja vállam tegnap óta amit nem is gondoltam volna. Ismeretségünk fiatal volt ugyan, barátságunk régiként működött. Megannyi kaland várt még ránk nyeregben vagy azon kívül. Rengeteg pálya kilométer ahol ugyan szerénységed nem engedné hogy piszkálj a bokszban, de tudásod simán előzne meg és kőrözne le bármikor. Hittem, hogy tavasszal együtt kezdjük meg a szezont kedvenc pályádon. Vártam, hogy megvedd az új vasat amit terveztél.
Műhelyed egy szentéj volt, ahová szívesen jártam mert mindig tudtam tanulni valamit még ha tudom néha útban voltam is. Mindig szívesen hallgattam a terveket, hogy miből mi lesz. Szakmádnak nem csak mestere de művésze is voltál. Bármikor mentem hozzád mindig volt ott valami amire tudtam a számat tátani. Sajnálom, hogy már nem tudod összerakni a turbó hornetet. Mikor legutóbb nálad jártam nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az emelőn lévő készülő audidnak, tegnap óta szomorú memento lett ez az emlékkép is.
Emléked itthon is megtalál, akár mire nézek a garázsomban minden magán viseli a kezed nyomát, hisz bármit meg tudtál javítani akár hány keréken gurult is. Utólag már szégyellem, hogy rövid életedből vackokkal raboltam időt, bár tudom szívesen segítettél mindig. Nem mondtam neked, de bármikor szerszámot fogtam a kezembe eszembe jutott amit egyszer mondtál: „Jancsi, öreg vagyok én már ahhoz hogy fölöslegesen dolgozzak, előbb végig gondoljuk és csak aztán szerelünk.” Akkor csak nevettünk rajta, most már örökre velem marad ez is.
Hát barátom, mostantól minden első gázfröccs neked szól majd.
Pisti, nyugodj békében!
Drága barátom! Nehéz szavak találni ilyenkor. Lórúgás szerűen ért a hír, még akkor is, ha tudtam gond van. Tudtam, hisz beszéltünk minden héten, de nem gondoltam, hogy a múlt heti hívás lesz az utolsó.
Az én veszteségem családodéhoz képest semmi, mégis olyan súllyal nyomja vállam tegnap óta amit nem is gondoltam volna. Ismeretségünk fiatal volt ugyan, barátságunk régiként működött. Megannyi kaland várt még ránk nyeregben vagy azon kívül. Rengeteg pálya kilométer ahol ugyan szerénységed nem engedné hogy piszkálj a bokszban, de tudásod simán előzne meg és kőrözne le bármikor. Hittem, hogy tavasszal együtt kezdjük meg a szezont kedvenc pályádon. Vártam, hogy megvedd az új vasat amit terveztél.
Műhelyed egy szentéj volt, ahová szívesen jártam mert mindig tudtam tanulni valamit még ha tudom néha útban voltam is. Mindig szívesen hallgattam a terveket, hogy miből mi lesz. Szakmádnak nem csak mestere de művésze is voltál. Bármikor mentem hozzád mindig volt ott valami amire tudtam a számat tátani. Sajnálom, hogy már nem tudod összerakni a turbó hornetet. Mikor legutóbb nálad jártam nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az emelőn lévő készülő audidnak, tegnap óta szomorú memento lett ez az emlékkép is.
Emléked itthon is megtalál, akár mire nézek a garázsomban minden magán viseli a kezed nyomát, hisz bármit meg tudtál javítani akár hány keréken gurult is. Utólag már szégyellem, hogy rövid életedből vackokkal raboltam időt, bár tudom szívesen segítettél mindig. Nem mondtam neked, de bármikor szerszámot fogtam a kezembe eszembe jutott amit egyszer mondtál: „Jancsi, öreg vagyok én már ahhoz hogy fölöslegesen dolgozzak, előbb végig gondoljuk és csak aztán szerelünk.” Akkor csak nevettünk rajta, most már örökre velem marad ez is.
Hát barátom, mostantól minden első gázfröccs neked szól majd.
Pisti, nyugodj békében!