Veteránként, muzeális darabként főleg a klasszikus, régimódi modelleket emlegetjük, pedig lassan az első, mai mércével sportmotornak nevezhető kétkerekűek is úgymond „beérnek”, s ezzel alkalmassá válnak a kitüntető címre. Legyen szó kecses robogóról, európai vagy távol-keleti ikonokról, esetleg valamelyik hazai gyár termékéről, közös jellemzőjük, hogy hasonló szempontok szerint fogják vizslatni őket, mielőtt megkapják a minősítésről szóló igazolást, valamint a hozzá tartozó réztáblát.
A választék tehát széles, vagyis érdemes körülnézni a szülők, nagyszülők garázsában, esetleg a vidéki lapok apróhirdetései között, mert könnyen lehet, hogy egy kincsre bukkanunk, ami némi munkával szebbé és értékesebbé tehető. Az alsó korhatár kereken harminc év, pontosabban a gyártástól számított harmincadik életévét betöltött (!) gépek vehetnek részt a megmérettetésen. Mivel a felújítási munkálatokra rendszerint egy-két szezon is rámegy, nyugodtan számolhatunk az alig másfél év múlva beköszönő 2016-os esztendővel, vagyis 1985-86 tájékán kezdjük a kutatást. Ezúttal azonban nem az ennél fiatalabb, pont ellenkezőleg, a céldátumtól öregebb vasak jöhetnek szóba. Dúskálunk az ikonokban, elvégre a felkelő nap országában vagy két évtizednyi sornégyes történelemből szemezgethetünk, jöhetnek a VF, a VFR a CB és CBX-família tagjai, az első Z-k és GPz-k, az XJ és FJ családdal együtt. Halkan hozzátéve, hogy a hosszabb távra tervezők akár a GSX-R-ek épen maradt példányait is figyelhetik, mert ma már bizony a superbike hőskorának sornégyesei is a harmadik X felé ballagnak.
Európából szóba kerülhetnek a korai Ducatik, a kisebb hengerűrtartalmú, elérhető árú Laverdák vagy a rendszámköteles Vespák, vastagabb pénztárcával akár a Triumph vagy a közkedvelt BMW boxermotoros, illetve sornégyes variánsai is. Ínyenceknek akad néha egy-egy, gyárilag turbófeltöltővel megbolondított darab, ezek jobbára félmillió forintos alsó határtól indulnak, ám fontos tudni, hogy a fellelt állapot gyakran elég siralmas képet mutat, így a későbbi műszaki ellenőrzés során akadhatnak problémák, mire felkerül a hőn áhított jelzés a motorra…
Mielőtt licitálnánk egy koros gépre, fussuk át egyszer, hogy milyen osztályokba, s miként sorolják be a kétkerekűeket a muzeális minősítés során. A háború utáni, de minimum 30 éves vasak a különböző, ún. Nosztalgia osztályokat erősítik, a korábbi évjáratok a Klasszikus szegmensben kapnak helyet, a legöregebb, évszázados típusok viszont Veterán és Antik besorolást kaphatnak. Itthon a megfizethető, vagyis nagy számban előforduló, 30-60 év közötti modellek a legnépszerűbbek, s kezdésnek érdemes ezek közül is olyanra voksolni, amihez külföldi bontókból vagy hazai mesterek műhelyeiből könnyen találunk pótalkatrészt. S hogy mire is kell figyelnünk vásárláskor? Arra a 15 pontra, melyek a minősítés szakértő gárdáját is izgatják.
Pár lépésre a győzelemtől
Viszonylag könnyű dolga van annak, aki a koros autó helyett inkább egy motort választ, mert gyorsabb, egyszerűbb és olcsóbb vizsgafeladat vár rá. Kezdésként az okmányokat ellenőrzik, majd a négytagú „zsűri” tagjai töviről-hegyire átnézik a portékát, mindenki a maga szakterületének megfelelően. Lesz közöttük az általános műszaki állapotért felelő személy és olyan is, aki az egyes alkatrészek, valamint a jármű egészének korhűségét vizsgálja. Észrevételeiket egy-egy százpontos skálán rögzítik, s akkor kaphat minősítést a járgány, ha az általános műszaki és esztétikai állapot, továbbá az eredetiségre vonatkozó pontszámok átlageredménye is eléri a minimális 75 pontot.
Ehhez a váz, a felfüggesztés, a motorblokk, illetve az erőátvitel alkotóelemeit fogják szemügyre venni, majd a kisebb alkatrészeket, így a rugózóelemeket és a felniket. A sort az elektromos rendszer, a kipufogó(k) és az ülés(ek) szemléje zárja, s így alakul ki a végeredmény, melyet a vizsga műszaki hátterét adó Autóklub, az NKH, a Mavamsz, illetve a Közlekedési Múzeum munkatársa közösen határoz meg.