Pénzfelvétel egy ATM-ből. Hétköznapi művelet, az elmúlt években a mindennapi életünk részévé vált. Mégis előfordulhat, hogy nem járunk sikerrel, hiába a saját megtakarításunk az melyhez hozzáférnénk: az átkozott masina nem hajlandó kiadni a kívánt összeget. Így járt az a fiatal hölgy is, aki sietségében a bukósisakot a fején hagyva szaladt a bank előterébe, ahol a megszokott módon pénzt szeretett volna felvenni. Annak ellenére, hogy az arca teljes egészében látható volt (nyitott sisakot viselt) és napszemüveg sem volt rajta, a bank megtagadta a műveletet, mondván: az öltözék alkalmas arra, hogy elrejtse a kilétét. Arra a kérdésre, hogy egy siltes sapkában érkező fiatalembert kiszolgálnának-e, természetesen igen választ kapott, az mégsem bukósisak ugye. Egyfelől érthető a bank álláspontja, hiszen több esetben raboltak már ki pénzintézetet vagy benzinkutat motoros bukósisakban, mely eltakarta a rablók arcát - azt pedig mégsem írhatják ki, hogy bukósisakban tilos a bankolás, kivéve kedves, „kiskőrösi-mosolygós” sisakban érkező ügyfeleink…
Hasonló a helyzet több benzinkúton is, ahol már a kútoszlopon tájékoztatnak bennünket, hogy járó motorral és bukósisakkal a fejünkön nem tankolhatunk. Nyilvánvaló, hogy nem a motorral közlekedőket akarják ezzel elriasztani, egyszerűen csak megelégelték, hogy a kútkezelők a saját, nem éppen magas fizetésükből finanszírozták néhány ember hétvégi szórakozását. Nem kell felháborodni: ha semmiképp nem értünk egyet ezzel az előítélettel, akkor egyszerűen keressünk másik töltőállomást - szerencsére kínálat van bőven, legalább is addig biztosan, míg a csalók nem térképezik fel az összes engedékenyebb helyet…
Nem csak a pénzfelvétel, vagy a tankolás okozhat problémát, ha két keréken közlekedünk. Bármilyen hihetetlen, de előfordult már, hogy „motorost nem szolgálunk ki” utasítást kapott a személyzet egy útszéli büfében. Történt ugyanis, hogy egy csopperes társaság – kihasználva, hogy a pult és a terasz között legalább húsz méter távolság és több fal is volt – fizetés nélkül távozott, miután elfogyasztotta kb. tízezer forint értékű rendelését. Joggal felháborodhattunk volna, hogy milyen primitív előítélet már, hogy pár csaló miatt, a járművem és a ruházatom okán nem szolgálnak ki? Mégis, a megoldást nem az agresszió jelentette: helyette egyszerűen kikértük a számlát, mielőtt az ételt szervírozták volna - kedves mosoly és átlagon felüli kiszolgálás volt a jutalma az előzékenységnek. Fenyegetőzéssel, panaszkönyvvel valószínűleg ugyanezt a végeredményt érhettük volna el, de mennyivel másabb így, emberi módon. Nem igaz?
Az utakon ugyanez a helyzet: viselkedésünk generálja a válaszokat, melyeket a többi közlekedőtől kapunk. Persze van egy szűk, 5-10 százaléknyi rétege az autósoknak, mely - valamilyen rosszul kezelt irigység okán - zsigerből utálja a két keréken közlekedőket, mégis, a fennmaradó kilencven százalék, vagyis a körülöttünk levők többsége, autóban sem változik vérszomjas fenevaddá. Biztosak lehetünk benne, hogy ha azt látja, hogy megköszönjük az előzékenységét, az neki is jólesik, és legközelebb is így fog cselekedni.
Ha letérünk az aszfaltozott útról, hatványozottan igaz, hogy mi vagyunk a vendégek, és ennek megfelelően kell viselkednünk. A természet megtűr minket, hiszen saját erejéből képtelen tenni ellenünk, de ettől még nem vagyunk sérthetetlenek: az erdei utakon kifeszített drótok brutális megemlékezései annak, hogy valaki nem tudta, hogyan illik viselkednie egy ilyen helyzetben. Jogosan háborodhatunk fel, hogy az életünket veszélyeztető drótok nem állnak arányban azzal, hogy szabályokat sértettünk, de azt leszögezhetjük, hogy előbb vétett a motoros a természet ellen, és csak utána kerültek ki a drótok, nem fordítva. Egyébként is, lassan fel kéne dolgozni a tényt, hogy az erdőn átvezető földút az ugyanolyan része az úthálózatnak, mint bármelyik autópálya. Ahogy az utóbbira nem jut eszünkbe felhajtani sisak és rendszám nélkül, úgy az előbbit is csak akkor használhatjuk, ha motorunk minden szempontból alkalmas a közúti közlekedésre. Arról nem beszélve, amikor az erdei út fogalmát úgy értelmezi pár önfejű, hogy arra vezet az út, amerre én megyek… Ilyenkor persze érkezik a 250 000 forintos büntetésről szóló határozat, a motoros fórumok pedig hangosak az anyázástól: hogy képzelik ezt, még hogy kétszázötvenezer?! Lehet nem szeretni, de ezek a szabályok, melyek attól még érvényesek ránk, hogy lusták voltunk megismerni őket. Ha városban százötvennel egykerekezel, vagy egy nemzeti parkban tombolod ki magad a krosszpálya helyett, akkor igenis számíts rá, hogy érkezik a sárga csekk, egy szép kerek összeggel.
Legyen bármennyire hízelgő, amikor a „kemény motoros” szerepében tetszelgünk, és elismerő pillantásokat zsebelünk be valamelyik kávézó teraszáról, ezt az agresszivitást inkább hagyjuk meg az amerikai filmiparnak, mely egyébként is azt sulykolja: aki bukósisakot visel, az biztos, hogy valami rosszban sántikál. A napi közlekedésben kifizetődőbb, ha az előzékenység és a kulturált viselkedés lepi meg a körülöttünk lévőket, és nem a motorunk végsebessége, vagy üvöltő hangja…