Az első részben keresztülvágtam a Balkánon, megérkeztem Törökországba, és megcsodáltam Edirne fantasztikus mecsetét, a Selimiye dzsámit. Csavarogtam Isztambulban, majd átkeltem Ázsiába. Bursa szép és emlékezetes volt, innen elindultam Trója felé.
A másodikban végigjártam le délre Odüsszeusz útját, rabul ejtett Foca szirénjeinek éneke, láttam Tróját, Assost, Pergamont, Erythreát, Ephesoszt, Prienét, Didymét és Milétoszt. Ezt követően keletnek fordultam, Anatólia belsejében megnézem Pamukkalét, és ezután újra délre, a tenger felé vettem az irányt.
A harmadikban embertelen páratartalomban és hőmérsékletben jártam be a déli partokat, mígnem eljutottam Antalyáig. Megnéztem Termesszoszt és Aspendost, megéltem a katarzist, majd újra a kontinens belseje felé fordultam.
A negyedikben Ramadán idején érkeztem Konyába, az egykori Szeldzsuk-török fővárosba és a kerengő dervisek otthonába. Megnéztem Kappadókia csodáit és nagyszerű emberekkel találkoztam.
Párizs-Dakar, vagyis a Göreme–Nemrut Dag
Reggel embertelen fejfájással ébredek, pedig az egyik legnehezebb nap vár rám. Most lépem ugyanis át azt a láthatatlan vonalat a térképen, amit mindenki ellenjavallt. Első gondolatom, hogy alszom délig, azután iszom egy sört Ahmettel és majd holnap indulok tovább. A második, hogy nem lehet, mert akkor omlik a terv, ezen nem múlhat. Magamba döntök egy üveg vizet és amikor kibújok az odúmból, szemembe hasít a fény. A tulaj hangosan nevet rajtam. Azután már nem nevet, amikor felpakolom a motort és búcsúzom. Tesz egy félszeg próbálkozást, hogy maradjak, pihenjek, különösen, amikor megtudja, hogy az aznapi célom a Nemrut Dag. Azt hiszem, Kappadókiából kihoztam, amit lehetett, esetleg legközelebb egy hőlégballonozás, de bizalmatlan vagyok a hajtóművel nem rendelkező repülő szerkezetek iránt.
Elindulok. Kialudt tűzhányók, fennsíkok és völgyek között motorozom, magas hegyláncok gyűrűjében. A legmagasabb vulkán az Erciyes, 3916 méteres. A táj sziklás és kopár. Elérem Kayserit, ahol tudom, hogy egy nagy katonai bázis van. Ezt igazolja a rengeteg katonai repülő a levegőben, egymás után szállnak le a hatalmas, négy légcsavaros katonai szállító gépek. Kezdődik. Nem állok meg a városban, csak keresztülküzdöm magam a forgalmon és a csúszós úton.
Az első pihenőt az újabb karavánszerájnál, Karatay Hannál teszem, Kayseri után ötven kilométerrel a 300-ason. Monumentális, gyönyörűen faragott bejárat fogad 1240-ből, ez is egy szeldzsuk kori remekmű. Megpihenek a hűvös, árnyas mecsetben az udvar végében. Vízzel enyhítem makacs fejfájásomat, pihentetem a szememet a sötét menedékben.
Anatólia belsejében
Az út ezen szakaszában amolyan roadmovie-s, filozofálós, kicsit unalmas, végtelen és eseményszegény szakaszokra számítottam. Jellemzően ezek a napok vezetnek el belső magamhoz, ezek a meditálós etapok. Mennyire nem lehet ezt térképről és könyvekből helyesen megítélni... Nézzük, milyen is Anatólia mélye! Itt a civilizáció születésének helyszínén, bibliai tájakon motorozom több mint ezer méteres magasságban, innen kezdődnek a hegyek és a hágók! Anatólia nem más, mint egy hatalmas, helyenként óriási hegyek szabdalta, magasan fekvő síkság. Többnyire kietlen, kopár pusztaság, de én a kellemes hőmérsékletének örvendek leginkább. Reggelente esélytelen itt szívatóval motort indítani, mert a magasság okán már eleve szegényebb a levegő, tehát olyan, mintha bedúsították volna a keveréket. Érezni ezt fejben is, megvan a maga biológiai hatása. Bár a szem nem veszi észre, csak azt, hogy síkságon halad, ezért zavaróan is hat, hogy nem tudom, mitől ez a furcsa érzés.
Később jönnek a prózaibb megállapítások: a töltőállomások helyenként bőven száz kilométer feletti távolságban vannak egymástól, de csak minden harmadik, negyediken van benzin - a többségükön csak gázolajat és autógázt tartanak. Van, hogy amint begurulok, a kipufogóhangra kijövő személyzet már integet is széles karlendítésekkel, hogy nincs, mehetek tovább, így azonnal átstartolok és már húzom is a gázt tovább. Már amennyire, mert az XJR híresen szomjas. Hatalmas a nyomatéka, ha megforgatom, bármivel tartja a tempót, csak a benzin tűnik el pillanatok alatt a tankból. Ezért aztán vannak szakaszok, ahol hatvan-nyolcvannal próbálok túlélni a két hétig előre belátható egyenesekben, lehetőleg motortologatás nélkül. Amikor már nyolcvan kilométert motorozol tartalékon, és ugyanazt a sziklás semmit látod magad előtt a biztos valami minden reménye nélkül, sűrűn fordulsz Mekka felé a megoldásért imádkozva. Egyszer csak ott a kút, mint maga a megváltás, púposra tankolok az 1,7-2,1 euró közötti 95-ösből. Volt valaki olyan helyen, ahol 510-620 forint között van a benzin ára? Azért mégis jobb, hogy van, mint hogy olcsó. A Kayseri-Malatya útvonalon többször is hasonlóan járok.
Itt a benzinkutak valósan oázishatással vannak a pszichére. Lassan begurulok, tankolok, átmozgatom magam, cigi, ez meg az, és feszült várakozással teli izgalommal gurulok ki, lassan, ráérősen a semmibe vesző országútra.
Ha már egyszer kaland…
Sok folyadék és gondolkozás után elérkezem a 300-as és 850-es út elágazásához, ahol nagy hibát követek el. Olvasmányaim szerint van a Nemrut Dag, azaz a Nemrut-hegy tetején, a csúcstól mindössze néhány kilométerre egy szállás. Ez a legutolsó épület a hegyen. Innen tervezem a másnap hajnali „csúcstámadást”, de erről később. Ezt a környéket úgy kell elképzelni, mint a Fogaras hegységet a Déli-Kárpátokban. Kietlen, kopár, növénytelen szikla mindenfelé. Elképzelésem szerint délről közelíthető meg legjobban, de a kamionsofőr, a benzinkutas, a buszsofőr és még egy Malatya környékén megkérdezett személy is azt mondja, hogy kizárt, északról kell. Az elképzelésem szerint néhány házból álló „település” nevét, amit kérdezek, nem ismerik. Mit tehet hát a messziről jött tudatlan utazó, mint hogy hallgat a helyiekre? Csak jobban tudják ők, mint én több ezer kilométerről egy hiányos irodalommal és egy mindössze 1:900 000 léptékű térkép birtokában. Ez volt a legjobb, amit találtam.
Megtankolok és nekivágok a hegynek. Fejemben a három évezredes örmény hangszer, a duduk hangját hallom. Jobb bármely hifinél, így utazom.
A benzinkút a hegy lábától úgy hatvan kilométerre esik, innen egy darabig jó minőségű, széles úton haladok kifejezetten gyorsan, mivel sehol egy jármű. Később murvára vált az út, látszik, hogy ez már az új alap, előkészítve az aszfaltozásra. Végül egy spagettire emlékeztető, nagyon szűk és meredek, kanyarokkal tűzdelt, kietlen szerpentin végén egy őrbódé és egy lezárt sorompó fogad. Nincs tovább. A hegy katonai terület, nem mehetek feljebb. Mondom, hogy hova igyekszem, és a katona közli, hogy a keresett „helység” a déli oldalon van, meg kell kerülnöm a hegyet. Késő délután van, hajnal óta úton vagyok, és ez a kerülés kétféle képpen kivitelezhető: vagy Adiyamanon keresztül egy kb. 350 kilométeres kitérővel, vagy a hegyet mindenütt behálózó kis földutakon át. Így állítólag legfeljebb 30 kilométer. Késő délután ki nem az utóbbit választotta volna a helyemben? Elindultam hát, és a spagettiszakasz aljában letértem egy nevezzük úgy: útra. Itt még nyomokban fellelhető az egykori aszfalt, jobb is lenne, ha nem, mert csak arra elég, hogy a hatalmas gödröket elválassza egymástól. Eszembe jut a vicc, hogy mi az abszolút lehetetlen? Egy hepehupás úton két hepe vagy hupa közvetlenül egymás után.
Úgy 25 kilométer után pár hevenyészett ház között vezet át az utam. Két ember az úton, megállok és előveszem a kurdomat: Rojbas – Jó napot. Láthatóan nem értik. Érdeklődöm az útirány felől, megnyugtatóan mutatják, hogy igen arra van. Hány kilométer – kérdem. Úgy harminc. Tessék? Nem értik, hogy 25-el ezelőtt mondtak ennyit. Mindegy, továbbmegyek. A leírhatatlan minőségű út rosszabbodik. Hatalmas kövek között haladok, és mivel nagy szintkülönbségek vannak, szűken kell fel-, lekanyarodni, a kövek kifordulnak alattam. Nem vagyok terepmotoros típus, de állíthatom, egy endurós se' indulna el a megpakolt, agyondobozolt, tanktáskával díszített XJR-el ilyen terepre, minek terheletlen állapotában sem kiemelkedő a szabadmagassága. A középállvány és a kipufogók rendszeresen lekoppannak. Helyenként vízmosások sebhelyein kelek át, itt még van növényzet, és megfogja az erősödő szelet. Úgy ötven kilométer megtételét követően ismét emberekre bukkanok. Érdeklődöm, és mondják, hogy tíz kilométerre lehetek a célomtól.
Zavar ez a tájékozatlanság minden értelemben, de továbbhaladok. Sok helyen választanom kell az elágazó földutak között, és csak a lemenő nap, illetve az ad tájékoztatást, hogy a csak helyenként látható hegycsúcsot végig a bal oldalamon tartsam. Újabb 15 kilométert haladok, s ami a legaggasztóbb, hogy egy jó ideje már tartalékon. Kései alkony. Emberek sehol. Egyszer szembe jön egy szamár. A kis csacsi két hatalmas átalvetőt cipel. Gondolom, megvárom a hajcsárt és érdeklődöm. A szamár megáll mellettem és néz. Én meg őt. Egy darabig még bizalmatlanul kíváncsiskodik, majd odébb áll. Nézek utána: megy az „úton” tovább. Ember sehol. Körbenézek a ritkuló növényzetben, semmi. Nem értem, hát továbbmegyek. Több hasonló találkozást követően egyszerűen csak irányszamaraknak nevezem a kicsi jószágokat. Ezeket - gondolom - megpakolják, és elmennek kísérő nélkül a következő faluig. Mint mifelénk a postagalambok egykor, csak azok nem száz kilót vittek. Mintha ez is azért lenne, hogy nekem keresztbe tegyen. Végtelen motorozást követően csiszolódik a gyatra terepezőképességem, a motoré nem. Elérkezem egy három házból álló csoportosuláshoz, az egyik udvaron állnak páran. Úgy motorozom be a kapun, mintha ide jöttem volna, és kérdem, merre az arra. Mutatják az irányt, s jelzik, hogy az még hosszú út! Mi az, hogy hosszú - fakadok ki? Már kb. 90-95 kilométert jöttem terepen, és a nap is hamarosan lemegy! Elindulok amerre mutatták, egy meredek emelkedőn felfelé és amikor felérek az aktuális hegyre amíg a szem ellát, semmi, sőt a csúcs még légvonalban is legalább harminc kilométernek tűnik. Tovább küzdök, de itt annyira erős a szél, hogy ide-oda lökdös a keskeny, göröngyös hegyi ösvényen. Emberfej nagyságú köveken hajtok át lépésben, ide-oda billenve, minden megbicsaklást éppen hogy megmentve. Amint lemegy a nap, megállok és egyszerűen csak ordítok, ahogy bírok. Mondjuk ennyi maradt bennem. Szerény számításaim szerint még vagy húsz kilométerre elegendő üzemanyag lehet a tankban, figyelembe véve, hogy lassan jöttem, és talán kevesebbet fogyasztott a motor, mint valaha.
Már ordítok egy ideje a visszaüvöltő erősödő viharban, amikor két görnyedt emberi alakra leszek figyelmes. Egy öregember jön egy üveg vízzel és egy öregasszony egy kancsó ayrannal felém. Akkor látom, hogy a hegyoldalban kövekből rakott viskó áll, onnan jöttek elő - gondolom az üvöltésemre. Nem élek a meghívással, félek egy gyomorrontástól, inkább iszom a magam vizéből és elszívok egy cigarettát, míg próbálom megértetni velük, hogy hova tartok. Értik és mutatják a szemben tornyosuló hegyet, hogy azon van a ház. Közöttünk viszont még van egy mély völgy, és már határozottan erősebb a motor fényszórója, mint az égi fény. Intik, két kezüket ima-szerűen egymáshoz simítva, fejüket ráhajtva és a kunyhó felé mutogatva, hogy ott alhatok. Sosem tudom meg, milyen lett volna, ha elfogadom, mert menni akartam tovább.
Mentőötlet jut eszembe, felhívom a szállást és odaadom az öregnek a telefont. Ezek most - gondolom - megértik egymást és tudni fogják, hol járok, majd elmondják az öregnek, merre induljak. Érthető megdöbbenésem, amikor a hallhatóan udvarias és kedélyes beszélgetést követően leteszi az öreg, s mutatja, hogy menjek csak tovább ezen az ösvényen egyenesen, és odaérek. Az, hogy nem kell elhinni, amit mond, úgy háromszáz méterrel később kiderül, amikor egy Y-elágazáshoz érek. Az egyik a hegy felé, a másik a völgybe vezet. Sötét van. Úgy döntök, hogy lefelé megyek, mert ha kifogy a benzin, legalább gurulok tovább a lejtőn. A gondolataim újra és újra az egyik könyvben olvasottak körül forgolódnak: a hegyen sok farkas él. Nem kéne itt éjszakázni. Újabb elágazáshoz érek, és ekkor már kellően ideges vagyok a teljes sötétségben, a köveken bukdácsoló fényszóró fényében ahhoz, hogy felhívjam a szállást. Közlöm angolul az emberrel, ha nem jön le értem és én találom meg őt, megölöm. Várok egy ideig, majd tovább gurulok lefelé, amikor szembejön egy autó. Elvakít a fényszóró, igyekszem félreállni, de nem látom az ösvény szélét. Megáll mellettem, kiderül, hogy a leendő házigazdám. Kérdem, mennyire vagyunk, mondja, hogy öt kilométer. Na, gondolom ez is olyan, mint a székely „ahajt”. Mert az „ehejt” az félnapi, de az „ahajt” az legalább egy napi járóföldet jelent - ezt ajánlom a székelyföldi túrázók figyelmébe.
Láss csodát, tényleg öt kilométer volt, ráadásul az utolsó három aszfalton. Szinte szédültem rajta. Aznap sokat motoroztam, és ebből 128 kilométert földúton, egy megpakolt Yamaha XJR 1300-zal. Gratulálok magamnak. Utólag visszagondolva össze-vissza bolyonghattam a hegyen. Ha lett volna egy loggerem, térképen visszanézve, ma már lehet, hogy nevetni is tudnék az egészen, de nem biztos.
Este sürgölődnek körülöttem, jut hideg sör és meleg étel is, keresik a kedvemet, de elég engesztelhetetlen hangulatban vagyok. Ezen a tomboló vihar sem segít, beviszem a motort az épület szélárnyékába, hogy el ne vigye az orkán. Végül is inkább fáradt vagyok, mint dühös, lefekszem. Hosszú nap volt a mai. Hol van már a göremei vízipipa és Ahmet! Ráadásul holnap négykor kelek, mert vár rám az utam legnagyobb rejtélye.
„Az istenek erejét érzem végigfutni az eremben” Tankcsapda
Itt a Nemrut-hegy egyik 2206 méteres magasságban fekvő teraszán 1835-ben katonai átjárók keresése közben talált rá a helyre Karl Sester. Ő - az oszmán kormány alkalmazásában - kapcsolatot keresett Kelet- és Közép-Anatólia között, s ekkor bukkant az egyik legtitokzatosabb letűnt civilizáció nyomaira.
Az i.e. I. században itt élte virágkorát a Kommagene királyság. Első királyuknak, I. Antiokhosznak (i.e. 69-38) monumentális mauzóleumot emeltek, és elé a keleti oldalra egy szabadtéri szentélyt. Körös-körül mindenütt gigantikus isten- és állatszobrok, szobortorzók, illetve reliefek láthatók. A feltárás eddig jutott, de ezen kívül semmire. Még a mauzóleum mélyében sem találták meg a sírkamrát, bár igyekeztek átvilágítani a hegy belsejét, de bejáratra nem leltek. A legkülönlegesebbek a mindenütt fellelhető görög nyelvű feliratok, melyek részletes magyarázatát adják, hogy ez a nép honnan származtatta magát, és az, hogy hirtelen feltűnésüket és virágzásukat követően ugyanolyan váratlanul, nyom nélkül tűntek el a történelem színpadáról, mint ahogy megjelentek. Nem tudunk harcaikról, életformájukról, semmiről.
Az emlékműegyüttes a tumulusból (föld-kőzúzalék piramis) és három teraszból áll, melyek a keleti, nyugati és északi oldalon helyezkedtek el. A tumulus–mauzóleum eredetileg 75 méter magas és 150 méter átmérőjű volt, állítólag a teraszokon elhelyezett, hatalmas szobrok faragásából visszamaradt meglepően egyforma, úgy ököl nagyságú kövek alkotják. Véleményem szerint, ha kiszámolnánk a köbméter arányokat, ez nehezen lenne hihető, hiszen 290 ezer m3 kőről beszélünk, melyek összesen 600 ezer tonnát nyomnak! A nyugati oldali trónok hátoldalán olvasható, hogy Antiokhosz választotta a hierothestont szent nyughelyéül.
Szokás itt a keleti teraszon megnézni a napfelkeltét, a helyiek szerint szép, valójában sokkal több annál. Turisták itt nincsenek, csak néhány török látogat el ide az ország minden tájáról. Korán kel a nap, ezért negyed ötkor érkezem a hegyen álló hegy tövébe. Sejtelmesen rajzolódik ki a gigantikus kőtumulusz a hajnal derengésében. Nagyon hideg van, meleg öltözetem és az erőltetett menet ellenére vacogok, mire felérek. Lassítom lépteimet, és meglátom a keleti teraszon álló egykori áldozati oltárt, mely leginkább egy görög templom ötlépcsős, négyzet alakú alapjára hasonlít. Megközelítem, amikor felsejlenek körülöttem a hatalmas, embermagasságúnál nagyobb szoborfejek. Megdöbbentő. A mögöttük sorakozó, trónokon ülő testüktől földrengés választhatta le őket. Körbenézek. Mintha repülőn ülnék, a környék összes csúcsa közül a legmagasabb tetején állok, alattam megannyi hegy, még a föld görbülete is kivehető a horizonton. Ott pirkad, a nap még nem kelt fel, sok száz kilométerre ellátni a párátlan levegőben. Lilásvörösben izzik az ég alja. Még minden szürke, a ráncos arcú, évezredek óta ezt a napfelkeltét néző, cserzett bőrű istenszobrok feszült csendben várják az újabb nap eljöttét. Egyes arcok már nem kivehetők, csak átsejlik az erodált kő struktúráján, akár egy fátylon a homályos fejforma. Az oltár sarkánál egy feszesen ülő oroszlán vigyázza az időt.
Hajnalhasadás a Nemrut-hegyen
Leülök az oltár lépcsőjére, mögöttem a sírhegy, előttem a kelő nap. Csak a szelet hallom zenélni a fülemben, rettenetes a csend. Sokáig ülök és figyelem az új nap születését. Hosszú, lassú vajúdást követően pengeéles kontúrral jelenik meg az izzó korong egy messzi felhő mögött. Megszületésében van valami misztikus, euforikus érzés, megértem a napimádó népek hitét. Lassan, nagy csendben emelkedik az ordító hidegben. Lélegzetvisszafojtva figyelem az ősi pogány szertartást. Ahogy emelkedik, egyre jobban megvilágítja a környéket, és megcsillan mélyen alant, országnyi völgyek mélyén az Eufrátesz ezüstje. Körben a csúcsok és völgyek végtelen tengere. Most látom csak igazán, hogy hova is jöttem fel a tegnapi küzdelmem során. Megfordulok. A hátam mögött a mauzóleum kőhegye és a szobortorzók vérnarancsban áznak.
Elment ez a nép, de itt hagyta ezt a szertartást minden díszletével és katarzisával, így ismétlődik ez az örökkévalóság felé tartva. Nem tudok elszakadni a nap bűvöletétől, csak nézem, ahogy egyre magasabbra emelkedik. Későn, lassan állok fel elgémberedett tagokkal, fázósan, kimerülten. Megszületett hát a hátralévő idő. Szemügyre veszem a szobrokat. Puha mészkő anyaguk nehezen viselte az idő múlását. A kilenc szoborból álló sort egykor oroszlánok fogták közre, mellettük egy-egy sas. Az állatok- és az egek királya és egyben az istenek hírnöke. Ők voltak a hierothesion őrei. Maradványaik mindenfelé szétszóródtak. Mellettük a királyi jogart tartó I. Antiochos, a Kommagené királyságot megtestesítő Commegene Istennő, Zeusz-Oromasdes, Apollon-Mithras és Heracles-Artagnes nyolc-tízméteres torzói. Hellén-perzsa istenalakok. Csak testük ül még feszes tartásban trónjaikon. Száz tonna fölötti alakjuk több kőből van összeállítva. Lehullott fejeiken tiarát viselnek, ajkaik beszédre nyílnak, tekintetük szigorú. A teraszt övező párkányokon reliefek és maradványok.
Megkerülöm a tumulust és átmegyek a még hideg, árnyékba burkolózott nyugati teraszra. Ezt az udvart is egy szoborsor és két reliefsor határolja.
Itt nincs oltár, viszont nagyon ép és részletgazdag kézfogást ábrázoló perzsa domborművek láthatók. A szobrok sorrendje azonos volt a nyugati oldalon találhatókkal. Testük darabokban elhagyta a trónokat, fejük azonban jobb állapotban van, mint a keleti oldalon fekvőknek. Elidőzök Apollón-Mithras előtt. Arcát kardvágáshoz hasonlatos heg torzítja, mely jobb szemén át húzódik. Alatta másik „seb”. Valójában a kő hasadásai, mindkettőt az idő és a földrengés okozhatta.
Látszólag értelmetlenül nézik a múló időt. Nehéz alkotóikra gondolni. A kézfogások, a méltóságteljes alakok és a gesztusok békés, nagyvonalú, nemes népről árulkodnak egy viharos időben. Hosszú órákig itt maradok, és mivel senki sincs rajtam kívül, nagy a csábítás, hogy felmásszak a tumulusz tetejére. Milyen lehetne egyszerre a három teraszra rálátni, ott a világ tetején? Mégsem teszem meg. Nem a feliratok miatt, tiszteletből. Valami legbelül nem engedi.
Újra és újra körbejárom a tumuluszt, majd ismét letelepszem az oltár lépcsőjére és maradok. Kettesben az oroszlánnal. Hallgatom a szelet. Nem várok semmire, nem hiányzik semmi. Menni sem készülök, mintha megérkeztem volna utam végcéljához. Fáradt sem vagyok már, csak ülök és figyelek. Nagyon vonz ez a hely, mélyen ösztönösen. Négy-öt óra elteltével, mintha álomból ébrednék, ráeszmélek a fizikai világra. Melegen tűz már rám a délelőtti nap, amikor lebotorkálok a hegyről és nem tudok számot adni, hogy hova tűnt a fent töltött idő.
Leérve szállásomra azon tűnődöm, hogy mit tegyek. Induljak? De merre? Minek? Eszembe jut, hogy maradhatnék, pihenhetnék egy napot és felmehetnék ismét megnézni a napnyugtát a nyugati teraszon. Milyen lehet a meleg, vörös fényben úszó Zeusz, vagy Antiochos arca? Lebeszélem magam, tartok tőle, hogy elmúlna a varázs, ha rövid időn belül visszamennék.
A Nemrut-hegyről leérve felhívom kedvesemet és beszélgetünk. Felelevenítjük az élményeit, ő már járt itt. Hallom hangjában az elérzékenyülést, jó lenne együtt lenni idefent. Azt tanácsolja, hogy pihenjek egy napot, s lassan induljak hazafelé. Ne menjek veszélyes környékre, ha túl sokan óvtak ettől. Abban maradunk, hogy még gondolkozom ezen.
Még délelőtt van és az első feladat benzint szerezni, de végül senkitől nem sikerül. Úgy döntök, hogy pakolok és indulok. Lefele a gravitáció átmenetileg megoldja a problémát, azután meglátjuk. Állítólag 30-40 kilométerre van kút. Legurulok a hegyről a délkeleti oldalon, és valóban, aranyárban találok üzemanyagot.
Elérkezem egy kereszteződéshez. Jobbra nyugat, balra kelet. Jobbra család, pihenés, balra kaland felfedezés. Nézek keletre, nyugatra. Jobbra nyugalom és út vissza a „civilizációba”, a biztonságba, balra az ismeretlen és megannyi felfedezésre váró dolog, bár állítólag sok veszély várna rám. Fejemben a telefonbeszélgetést és közben Ry Cooder Paris Texas zenéjét hallom. Alattam lüktetve duruzsol az XJR. Ha kihagyok egy-két pihenőnapot és hosszabb etapokat megyek, ugyanannyi idő alatt eljutok az Ararátig és az iráni határig, s onnan haza. Meleg van már. Dönteni kell. Nézek nyugatra, hosszan, szól bennem a gitár üvegnyak hangzása, váltom az egyest és kifordulok balra, keletre... Majd este telefonban megmagyarázom, gondolom.
A következő részben áthajtok a kurdok földjén, a szitává lőtt közlekedési táblák és kamionbalesetek között. Elfogy az út, és egy különleges útitársra lelek...