Az előző részben keresztülvágtam a Balkánon, megérkeztem Törökországba és megcsodáltam Edirne fantasztikus mecsetét, a Selimiye dzsámit. Csavarogtam Isztambulban, majd átkeltem Ázsiába. Bursa szép és emlékezetes volt, de idővel tovább elindultam Canakkale felé. Ott hagytuk abba, hogy egy lírai naplementében motoroztam, innen mindössze 26 kilométerre volt Trója, ahova másnap készültem.
Fontos, hogy ha különösen jó állapotú ókori görög romvárosokra vagy kíváncsi, akkor vagy Szicíliába és Dél-Olaszországba menj, vagy Törökországba. Itt találod a világ igazi csodáit: Tróját, Assost, Thébát, Pergamont, Erythreát, Ephesoszt, Prienét, Didymét, Milétoszt, Labrandát, Aphrodisiast, Kauroszt, Telmessost, Termessost, Pergét és Aspendost. Utóbbi tökéletes épségben megmaradt színházát látva az is hosszan keresi a szavakat, akit semmilyen ógörög kultúra nem hat meg. Ennek ellenére turistával alig fogsz találkozni, mert ki olyan őrült, hogy idáig elutazzon néhány halott kőért?
Ne hallgass rájuk! Ha megállsz pár percre, és hallgatod a szél zúgását ezeken az eldugott, elfelejtett, különleges ormokon, lenézel a sziklapárkányokról, miközben egy ókori oltár kopott lépcsőjén állsz, és jól figyelsz, bőröd alá bújik valami hidegrázós érzés. Az itt maradt pogány rituálék hangulata lopja magát beléd, mélyen, ösztönösen, elemi erővel. Meglátod, sokkal tovább maradsz, mint tervezted, mert egy másik világ kapuján átlépve megszűnik a racionalitás, és egészen más értelmezést nyer az idő. Nagyon más itt a csend, mint bárhol ahol eddig jártál. Ilyen Priene, Aphrodisias, Termessos és Aspendos is. A görögök megdöbbentően tökéletes helyszíneket választottak városaik számára. Nem csak stratégiailag, hanem spirituálisan is. Itt valami még mindig nagyon erősen jelen van.
Canakkaléban faló fogad a tengerparti korzón, pont olyan, mint a legutóbbi film díszlete. Megérkeztem tehát az Égei- és a Márvány-tengert összekötő Dardanellák kapujába. Szép Heléné biztos bájos volt, de Trója stratégiai fekvése talán ennél is szebb, már csak azért is, mert a szoros feletti ellenőrzést is lehetővé tette. Tulajdonképpen ezért kellett vesznie…
Innen indult Odüsszeusz is haza, menjünk hát nyomán délnek! Hegyes-völgyes utakon haladok, és Assos után, ahol ismét megállapítom, hogy ezek a görögök nagyon tudták hova érdemes várost építeni, Akcayban pihenek meg. Itt a tengerben, a parttól távol bő hozamú, jó minőségű ivóvizet adó artézi kutak vannak, így úszás közben édesvizet ihatunk a sziklakövek között. Hát nem csoda?
Sokáig nézelődtem, ideje indulni. A harmadikat váltom, amikor egy rendőr lép elém, és megállít. Közli, hogy 107 km/órával haladtam a megengedett nyolcvan helyett. Milyen 80? – kérdem, de kiderül, hogy itt a motorkerékpár nem egy kategória a személygépkocsival, és a kamionokkal egyetemben csak 10-30 km/órával lassabban haladhat. Felkészültek, a török KRESZ angol nyelvű változatát adják a kezembe, hogy olvassam el az ide vonatkozó passzust. Ilyen szakmaisággal nem tudok vitatkozni, és bár határozottak, kifejezetten udvariasak is, ami ugye nem minden országban van így… Csinos 154 török lírára büntetnek, ami nagyjából 15 ezer forintnak felel meg…
Alkonyatra érek Bergamába, a turistainformációs iroda zárva, mormogva szívom a cigit előtte, amikor megáll egy rendőr. - Hogy szállás kéne? – kérdi. - Rendben, kövessem - közli széles mosollyal, és szirénázva száguldunk mindenen át egy impozáns toronyház elé. - Köszönöm szépen - hálálkodom, majd megmutatom neki a büntetési cetlit. – Mondja, mennyire nagy gond ez a papír? - tudakolom. Nézi, vakarja a fejét, újra nevet. Kérdi, hogy hány köbcentis a motorom. 1300 az XJR - mondom. - Az igen! Eladó? Mert itt magas az adó, ezért legfeljebb a 125-ös a menő… Aztán ránéz a papírra, és legyint. Legyen kedves iktatni – búcsúzik sokat sejtetően. Egy héttel később néhány bokor mögött tevékenykedtem, amikor feltűnt, hogy sok enyémhez hasonló formanyomtatvány hever a földön. Ezeket is iktatták…
Bergama, Pergamon ókori városa három részből áll: Akropoliszból, az erődített felsővárosból, az Alsóvárosból és az Aszklepionból. Jómagam csak az előbbiért is újra eljönnék ide. Már a szálloda ablakából kinézve a döbbenet maga: odafent van valami hatalmas, csendes és nyugodt, s mély erő sugárzik belőle. Hiszem, hogy ezek a helyek őrzik az évezredes energiák erejét, öröm, bánat, gyarapodás és pusztulás hullámait, s menthetetlenül letaglózzák azt, aki ezt képes megérezni.
A színház! Nyolcvan sorában tízezer nézőt fogadott egykoron, az első és utolsó sor közötti szintkülönbség 36 méter! A kilátás egyszerűen Pazar, és egészen a Dionüszosz templomhoz elvezeti a szemet. Aztán ott a Zeusz oltár, az impozáns méretű Agóra, és paloták, szentélyek, díszkapuk sora. Ha elég időt töltesz el itt, talán hallhatod a város zaját, és egy párhuzamos időben lehet, hogy még mindig körülötted örvénylik a forgatag. S vannak röpke pillanatok, mikor résre nyílik egy ajtó és a két világ egy kis időre összeér...
Aszklépiosz az egészség, a gyógyítás és az orvoslás istene volt az ókori Görögországban, ezért a gyógyhelyeket aszklepionoknak nevezték. Volt itt balneoterápia, iszapfürdő, pakolás, fizikoterápia a testnek és „álomkezelés” a szellem, valamint a lélek gyógyítására. Nagy élet lehetett itt, kérem, úgy néhány ezer évvel ezelőtt. Rövid időre vissza a jelenbe: este elbeszélgettem a portás fiúval, lányok errefelé nem végeznek ilyen munkát. Anyja görög, apja török. Ezért maradhatott a család török földön a nemzetállam építésekor, de nehéz sorsuk volt, és sok hátrány érte őket. Nehéz szavakkal meséli a család történetét, és lassan kezd egy másik Törökország is kirajzolódni bennem.
Odüsszeusz délre tartott, és a szirének éneke bizony bajba sodorta. Homérosz ismerhette Foca környékét: itt a szárazföldtől távolabb a zátonyokon fókák élnek, innen kapta nevét a halászfalu. Ez a Szirén-zátony, ahonnan a bűvös ének valóban akár a sziréneké száll a hullámok felett nagyon messzire. A hangulatos halászfaluban ebédelek, majd tovább megyek Izmir felé. Egyre melegebb van és egyre magasabb a páratartalom. Lesz itt baj – sóhajtok magamban...
Izmir felé megnézem a Niobe-sziklát, Tantalosz frígiai király lányának kővé változott alakját és az egykori Lídiai főváros, Szardisz (Sardes) maradványait, ami mindössze arról híres, hogy a történelem során itt vertek először pénzt, méghozzá Kroiszosz (ti. Krőzus) uralkodása idején. Hajaj, a Tigris és Eufrátesz köze bizony a civilizáció és annak megannyi járulékos fejlődésének bölcsője.
Izmir egy hatalmas kikötőváros, annak minden szennyével és hátrányával. Néhány szép részlet, óratorony, Atatürk lovas szobra (mint mindenhol) és hangulatos tengerparti bárok egész sora várja az utazót. Bir Efes lütfen – egy Efes sört kérek. Egészségünkre! A szállásom egy karavánszeráj építészetét tükrözi az óvárosban, egyébként nem túl bizalomgerjesztő környezetben. Itt még a mecseteket is nehéz megtalálni, annyira zsúfolt minden. A portás exkatona, és naná, hogy eltilt Kelet-Törökországtól sörözés közben. A sört én ittam, ő teázott. Állítása szerint a 975-ösön, Muradiye környékén van egy hágó, melyet nagy hegyek öveznek. Veszélyes, mert a törökök nem tartják ellenőrzés alatt. Megjegyzem. Insallah.
Hellas
Másnap korai kelés, és nyitásra már az ókori Ephesos méltóságteljes sugárútján sétálok az amfiteátrum felé. Képzeljük el, hogy az Égei-tenger partján fekvő városba megérkező gályák egy elegáns dísztóra emlékeztető kikötőbe hajóztak be, melynek partjáról kikötői fürdőkhöz, gümnaszionokhoz (atlétikai csarnokok) és 24 000 férőhelyes színházhoz sétálhattak. Ráadásként görögösen tökéletes a tengerre nyíló panoráma – egy újabb hely, ami mélyen megérintett.
Ephesos leghíresebb műemléke, a Celsus-könyvtár az ókori világ pergamoni és alexandriai mellett legjelentősebb tudomány- és műveltségtára volt. A 135-ben befejezett és 1978-ban teljes egészében újra felállított homlokzati fal elénk tárja a város egykori pompáját. Fantáziám kiegészíti, és úgy sétálok végig a város négy kilométeres márványútján, mintha még mindig állna a múltbéli metropolisz. Vedius-gimnázium, Pál apostol börtöne, Szerapisz-, Domitianus- és Hadriánusz-templom, Memmius-emlékmű, Magnésziai-kapu – csak hogy pár érdekességet említsek a fürdők, stadionok, piacterek és gyönyörűen festett lakóházak, díszkutak mellett. Mintha most érkeztem volna meg a virágzó, kultúrától és hatalomtól duzzadó erős városba.
Bibliai tájakon
Ephesos egyik legmisztikusabb nevezetessége nem más, mint Szűz Mária háza. Az épület kilenc kilométerre fekszik az ókori várostól, és a hegy tetején található, 400 méteres tengerszint feletti magasságban. Itt zöldellő olajfák, cédrusok és platánok között vezet az út a keresztény világ egyik szent zarándokhelyére. Kr. u. 42-ben, az akkor 62 éves Szűz Mária - János apostol - kíséretében érkezett ide, és élete hátralevő részét titokzatos homályba burkolózva élte le ezen a békés helyen, ahonnan Ephesos-t és a tengert egyszerre lehetett látni. A közeli kápolnában élt János apostol, és itt található a Szűz Mária-forrás is.
Tovább vitorlázok dél felé az egyre fokozódó melegben, és a növekvő páratartalomban megszületik két újabb megállapításom. Ide nem szabad július-augusztusban jönni, ahogy én tettem, csakis májusban és júniusban. Ősszel is sokáig jó az időjárás, de rövidebbek a nappalok, és így nem lehet olyan nagy távokat lemotorozni. És bőrben sem célszerű... Én ugyan mindig bőrben motorozom, és az élet engem igazolt, mert két komoly balesetet is megúsztam már egyetlen karcolás nélkül, de Törökországban protektoros farmerre cseréltem a nadrágomat, igaz, az se sokat segített. Eddigi utam során mindössze egy európai motorossal találkoztam, ő hálós Dainese ruhában volt. Kevlár-aramid, bírja a csúszást, a protektorok ugyanott vannak benne, mint a bőrben, de szellőzik, és ez itt, 40 fok feletti hőmérsékleteknél, napi 10-14 órás motorozásoknál kritikus. Na, majd legközelebb...
Ilyenkor az aszfalt is jobban csúszik, és a menetszél sem hűt már. Előjönnek az addig ismeretlen pillanatnyi elalvások. Ez a - számomra 1200 km feletti vezetéseknél - tapasztalható jelenség itt a nagy hőség miatt már fél óra után időről időre jelentkezik. Nagyon tompít a hőség, tűz a nap, sugároz az aszfalt, és az XJR sem hűvös. 90-100 fok közötti olajhőmérséklettel megyek – elengedhetetlen a levegő-olaj hűtéses motorokon az olajhőmérő, ha vigyázni akarunk a blokkra. Az olajhűtő és a hűtőbordák jól vizsgáznak, és végre van értelme a szélvédelem hiányának is. Igaz, Magyarországon hasonló hőmérsékletek esetén sem megy 80-90 fok fölé a mutató, akármennyire forgatom. Itt meg alá nem megy. Megállni sem üdvözítő, mert alig kapok levegőt. Néha gyors pitstop egy élelmiszerbolt előtt, veszek két üveg jéghideg ásványvizet, belerakom a hengeres hűtőtáskába, ami egy napig tartja hűvösen. Behajítom a topcase-be, és már húzom is a gázt, driftelve dél felé. Lesz itt kaland, Odüsszeusz!
A camel (ti. vízhordótáska) projekt nekem nem vált be. Ha hátizsákba teszem a camelt, macerás a le- és felvétele, a tanktáskából feljövő csövet viszont a menetszél kihúzza a sisakból és a csőszigetelő sem képes a csőben lévő kb. 6-8 korty vizet hidegen tartani, hiába a profi Hydropack felszerelés. A többi hűvös, de egy húzásra pont annyit innék, amennyi még kellemetlenül meleg. Erre nagyon kell figyelni, mert itt fél óra alatt dehidratálódhat az ember, ha nem iszik. Ennek ellenére semmi nem tudja elrontani kedvemet, fantasztikus az út, gyér a forgalom, kedvesek az emberek, szép a táj, hegyek és termékeny síkságok váltják egymást. Sokat gitározom és szájharmonikázom fejben, és szemem élesebben figyel a mély árnyékokra.
Itt még nagyon sok a látnivaló, de ahogy kelet felé haladok, egyre fogynak, és a nagyobb távolságokat tudok megtenni megállás nélkül. Kusadasi - egykor szigeten álló - várának lovagtermében magyar nemesi címereket találunk, mivel a régió várainak építésében II. Béla segédletével magyarok is részt vettek, sőt a keresztes időkben állomásoztak is itt. Több ilyen vár is található délen, egészen Szíriáig, Aleppóig színesítik a tájat.
A kr.e. XII. században alapított jón város, Priene az újabb állomás. Magasan fekvő, lenyűgöző helyszín. Égető napsütés, kabócák hangja, arcomat perzseli a kövek forrósága. Csak én vagyok itt. Ez egy olyan állapotban hagyott város, ahogy rátaláltak. Semmi nincs helyreállítva, az utolsó nagy földrengés pusztítása közvetlenül felmérhető. Szenátus, városháza, agora, Zeusz-templom, színház. Szavak, melyek nem írhatják le az egykor fenséges város még mindig tekintélyt parancsoló romjait.
Milétosz szülöttje és lakója volt Thalész, aki számításaival előre jelezte a kr.e. 585. május 28-i napfogyatkozást. A város csak nyomaiban található meg, és igen mélyen fekszik, egyes részei víz alatt vannak. Innen száguldás tovább Odüsszeusz nyomában Didiméig, ahol az Apolló-templom maradványai jelentik a látnivalót. Kr.e. 300-ban épült, miután az elsőt perzsa hódítók lerombolták, és a félezer éven át tündöklő város dísze lehetett, a hellenisztikus világ harmadik legnagyobb méretű épületeként. A gazdag faragásokból különösen szép a sértetlenül megmaradt Medúza-fej.
A török San-Tropez
Mivel útitervem bizonyos mértékig rugalmas volt, és a helyiek javaslataihoz is gyakran igazodott, szállásokat nem foglaltam. Viszont amint láttam, hogy valahova elérek estig, a Lonely Planetből vagy otthoni jegyzeteimből felhívtam egy szállást, és címre érkeztem, így rengeteg időt sikerült megtakarítanom. Szállást már öt eurótól találunk Törökországban, de az inkább csak kalandoroknak javasolt, az átlagos szobaárak harminc eurósak, tehát európai szintűek. A népszerű üdülőhelyeken viszont ennek többszörösét is elkérik, tehát az elképzelésekkel ellentétben Törökország egyáltalán nem olcsó. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy adok magamnak egy pihenőnapot. Átszáguldottam a hegyeken, és az útépítések között helyenként jól járható, széles gyorsforgalmi úton végre széléig koptattam a gumikat.
Bodrum Törökország San Tropez-ja. Megadom a módját, így a tengerparton foglalok szállást, egyúttal tájékozatlanságom áldozata leszek. Itt ugyanis nincs promenád a szállodasor és a tenger között, hanem azok ablaka közvetlenül a vízre néz. Így gyalogosoktól zsúfolt, néha mindössze két méter széles sétálóutcákon araszolok előre a tömegben szállásomig. Dobozok le, de hol parkoljak? Nyilván ki kellett vinnem a motort a sikátorok szövevényében az első parkolóig. Volt egy „utca”, ahol pontosan átfért az XJR 78 cm széles kipufogópárja… Na, kérem ide nem illik a fellépő ruhám. Megkapom az amúgy pazar szobát, de csak amikor fehér ingben, stílusosan vonulok le, akkor vesznek emberszámba.
Bedobok egy Efes-t, és megnézem Halikarnasszosz büszkeségét, a világ hét csodájának egyikét, Mauszólosz király síremlékét, pontosabban annak a helyét. Ezt i.e. 353-ban építette az elhunyt hitvese, Artemiszia - hű asszony blues. Itt született Herodotosz, és itt találkozhatunk a tökéletes állapotú, masszív Szent Péter erőd árnyékában megbúvó, víz alatti alkotások múzeumával, vagyis a tenger mélyéről felhozott régészeti kincsek gyűjteményével. Egyébként Bodrum szép, hangulatos, elegáns és - a különleges helyi jachtoknak köszönhetően - kifejezetten exkluzív. Ezt erősíti a szép, egységesen fehér házak látványa is, közöttük a fák üde zöld pamacsaival. Szemlélődéssel töltöm az időt a tenger partján, társaságnak pár üveg Efest választok.
Aphrodisias és gyapotvár
A pihenőnapot követően elindulok Anatólia belseje felé. A cél Pamukkale, egy ismert idegenforgalmi látványosság. Előtte a részben építés alatt álló, igen rossz minőségű úton kitérőt teszek Aphrodisias romjaihoz. Ezen a XX. század elején megtalált településen az ásatások talán felénél járhatnak, turisták nincsenek, és nyugodt sétánk lehet a csodálatos elrendezésű városban. Mivel ez egy motoros utazás leírása, igyekszem megkímélni a tisztelt olvasót a túlságosan bő művészettörténeti és történelmi értekezésektől, ezért mindössze a tavat körülölelő déli agorát és a stadiont emelem ki a fürdők, színházak, paloták, templomok és házak gazdag sorából.
Ez a 270 méter hosszú, harminc soros nézőterével 30 ezer látogató befogadására alkalmas, félelmetesen gyönyörű építmény az ókori világ legnagyobb, ugyanakkor legjobb állapotában fennmaradt ilyen jellegű műemléke. Atlétikai versenyek (pl. futás, távolugrás, birkózás, diszkoszvetés) és ember-állat gladiátorküzdelmek helyszíne volt.
Az épület kisugárzása még egy atlétikai küzdelem esetén is különleges erőt adhatott az itt szereplőknek. Magam is sokat időzöm, besétálok a nyugati gladiátorbejárón keresztül, és belém száll valami adrenalingőzös „küzdő Isten” energiája, elképzelem a dübörgő hangorkánt, a színeket.
Komoly tempót sikerül motorozni Pamukkaléig, és az egész napos hőség megérdemelt jutalmaként belevetem magam a panzió medencéjébe.
Pamukkale – törökül gyapotvár – egy szürreális cseppkőbirodalom, ami egy 300 méter magas, fehéren csillogó heggyé áll össze. Mindez az - évmilliók óta felszínre törő, különleges összetételű - termálvízből kicsapódó mész és gipsz lerakódása, mely az idők során az egész hegyoldalt beborította. A teraszokon tökéletes, rojtos szélű medencék alakultak ki, és pikkelyes mészkőfelületen csörgedezik le a víz a hegy közel teljes felületén. Kész csoda, hogy itt, Anatólia belsejében, a 40 fok feletti hőmérsékletben ilyen kifogyhatatlan gazdagsággal pótolja a föld méhe ezt a hatalmas vízmennyiséget.
A hegy tetején húzódik a hellenisztikus kori Hierapolis város maradványa és egy kis helyi múzeum, néhány rendkívül szép, érzéki relieffel. Másnap elindulok vissza délre, ismét átkelve a hegyeken Fethiye és a Földközi-tenger irányába. Az út eleje a gyors és unalmas E87-esen vezet, ahol megint lefotóznak és autogramot kérnek tőlem a rend éber őrei. Udvariasan, törökül fogadom az érdeklődésüket, és egy további iktatandó formanyomtatvánnyal a zsebemben hamarosan rátérek a délre vezető hegyi útra.
A következő részben hőség, Antalya, Termesszos, Aszpendosz vár rám, tarts velem!