Borús, hűvös nyári napon motorozom a Közlekedési Múzeum felé, a csepergő esőben az autósok jól érzékelhető empátiával húzódnak félre, ahogy a négy lámpa megjelenik a tükörben. Örülök is az előzékenységüknek, mert bár nem szokásom, úgy látom, késésben vagyok, s a világért sem akarnék lemaradni az érdekesnek ígérkező programról. Szirmai Gábor két-három órásra tervezett előadására igyekszem, ahol a kalandor elmeséli, hogyan élte túl a lassan összeszámolhatatlan késszúrást és a hasonló megpróbáltatásokat Afrika szívében, messze a civilizációtól.
A múzeumhoz érve a pénztárban máris széles mosollyal fogadnak, s az ázott motorosruhát látva egyből jobbra irányítanak, az emeleti terembe, ahol a jelképes árú belépő megvásárlása után tucatmagammal beülhetek az előadásra. Kezdésnek a múzeum igazgatója vezeti fel, hogy mire is készüljünk a következő órákban, majd az utánunk jövő, s valóban elkéső látogatók érkezéséig az utazó ragadja magához a szót, bevonva a közönséget a mókába. A sorok előtt sétálva várja a hallgatói kérdéseket, hogy a több évtizednyi élményt valahogy felfűzze egy sorba, kiválogatva az egybegyűlteket leginkább érdeklő részleteket. Hozzám lépve természetesen azonnal a kétkerekűre terelődik a szó, s nem is köntörfalazom, egyből a koros DKW után kezdek érdeklődni.
Miért egy öreg kétütemű? Ha már egyszerűen szerelhető, idős vasra van szükség, miért nem egy éppen csak veteránkorba lépő, s vélhetően megbízhatóbb darabra esett a választás? Kedves mosoly, s a kérdés feljegyezve, az elbeszélés megfelelő részén visszatérünk rá – érkezik válaszként.
Nem mindennapi kalandok
Hogy megértsük, mi is vezérli Gábort, érdemes átnéznünk a felszerelését. A korábban használt kerékpár, a rajta található eszközök, csomagok, mind-mind egy letűnt kort idéznek. Az utazó jegyzetelését nem segíti drága laptop vagy diktafon, helyette patinás írógép rögzíti a gondolatokat. A kerékpáron egy az örökkévalóságnak tervezett erőátvitel ad kapcsolatot az izmok és a hajtás között, s a bicaj többi alkatrésze is úgy fest, hogy simán túlélné bármelyik katasztrófát, és simán helyet kaphatna a Mad Max trilógia folytatásában… A kopottas, s néha szándékosan elcsúfított alkatrészek között csak egy feltűnő pontot találunk, mégpedig a kormányon elhelyezett piros gombot. Nem véletlen a színválasztás, ugyanis az útonállóknak is ez tűnik fel először. Jellemző, hogy tudatlanul meg is nyomják, nem sejtve, hogy erre 50 ezer volt feszültség járja át őket. Lám, így fest az elektronikus lopásgátló egy igazán vad vidéken… Akad itt más furcsaság is, mégpedig az adó-vevő, mely valójában csak egy kis mp3 lejátszó, melyből gombnyomásra az előre felvett válaszok szólnak, mintha tényleg valaki hallaná a segélykérést, és nyugtázná, hogy úton van a felmentő csapat.
Ahogy kezdünk elmélyedni a történetekben, úgy válik egyre lazábbá a mese vezérfonala, minden egyes képről és gondolatról ezernyi új szál jut Gábor eszébe, bele-belekap a hirtelen felbukkanó emlékek sorába, majd igyekszik valahogy mégis visszatérni a fő csapásirányra. Összeszámolhatatlan mennyiségű sebei mindegyike arról árulkodik, hogy a civilizációtól távol hiába is számítana az utazó rendfenntartókra, vagy ha akadnak is, lehet, hogy pont ők okozzák a következő hegeket… Az utolsó lakott településeket maga mögött hagyva hirtelen megszűnnek az Európában természetesnek számító fogalmak, mint a biztonság vagy éppen a magántulajdon. Ezért aztán muszáj feltalálni magát az embernek, s ő tapasztalatait felhasználva egészen rafinált módon óvta vagyonát. Egy öreg zseblámpát belezett ki, majd kiválasztotta a fekete kontinensen legkevésbé elterjedt elemfajtát, a nálunk jól ismert 4,5 voltos ún. laposelemet, és abba rejtette a pénzét. Még arra is figyelt, hogy a plusz áramforrásról azért halványan működjön a lámpa, de ne legyen erős fénye, mert úgy szintén értékes portékának tűnne… Gábor sisakja sem színes, modern darab, plasztik bukó helyett egyszerű, a háborút is megjárt fejvédőt visel, s ehhez remekül „passzol” a motorra erősített fémdoboz, melyet szintén nem mindennapi körülmények között lelt – a Duna mélyén akadt rá, ahová egy rögtönzött vízisíelés és az erre válaszként érkező rendőri ellenőrzés elől bújt el éppen. Az ilyen apróságok, rendhagyó megoldások új kalandokat is szülnek, hiszen minél egyszerűbb a technika, a felmerülő problémákat annál könnyebben oldja meg saját kezűleg az ember…
Rejtői történetek sora
Már több mint egy órája zúdulnak ránk a történetek, s végre elmerülünk a motor részleteiben is. Gábor az idős DKW-t vagy negyven évvel ezelőtt vásárolta - egyszerű, örök életre tervezett darab. Műszerei nem eredetiek, jórészt harci járművekről származnak, s a motor gyújtása is félig-meddig saját alkotás, hogy hiba esetén a világ végén, kezdetleges szerszámokkal is javítható legyen.
A gyújtógyertya sem a ma használt eldobható, cserélhető kivitel – ha ez feladja a harcot, szétszedés és javítás után újra munkára fogható. Ez egyébként jól is jött, mert legutóbb éppen egy apró faluban állt az öreg DKW gyertyahiba miatt, ahol egy helyi fiataltól kölcsönkért szenes vasaló segítségével lett újra tiszta és működőképes a szikragyár…
Nincsenek véletlenek, hallhatjuk a következő anekdota felvezetéseként, s valóban, a történet ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire igaz a jól ismert mondás. Gábor ugyanis éppen behajózásra várt, mikor a helyiek magukhoz invitálták, látva, hogy az utazó éppen társaságnak és élelemnek is híján van. Az asztal körül ülve szó szót követett, s immáron a sokadik csésze teát fogyasztották, egyre csak rákérdezve, ízlik-e a vendégnek az elsőre furcsa, de egészen jó ízű nedű. Igenlő válaszára sokadszor is teletöltötték a csészét, újból és újból felvetve, hogy kér-e a korábban kínált zöld levelekből is a teába? Mi baj lehet belőle – gondolta, s kért. Jó pár pohárka felhajtása után Gábor megköszönte a szíveslátást, és visszatért a hajóra, hátha ma szerencséje lesz, és végre útra kelhet.
A mély, erős sodrású folyam vadul zúgott a hatalmas kipányvázott hajók között, s az elfogyasztott „üdítő” hatására ez a látvány még lenyűgözőbbnek tűnt, mint korábban… Vajon mi lehetett az erős illatú levélke, melytől most hirtelen erősnek és legyőzhetetlennek érzi magát? Nem volt sok ideje ezen morfondírozni, ugyanis ekkor jajveszékelésre lett figyelmes - egy fiatal lány esett a vízbe, akit az ár egyenesen a megrakott uszályok alá sodort. Gábor nem tétovázott, a hajó orráról a vízbe vetette magát, kimentve a fuldoklót.
Utólag tudatosult csak benne, hogy tulajdonképpen a teába áztatott levelek hatására volt ilyen vakmerő, hiszen nem éppen életbiztosítás a roncsoktól hemzsegő vízbe ugrani, azt kockáztatva, hogy ha túl is éli a becsapódást, az ár bármikor besodorhatja az egyik több tíz méter hosszú uszály alá… Akárhogy is, a kaland szerencsésen zárult, a kislány megmenekült, ő pedig új családra lelt a hálás szülők személyében, akik – ahogy csak tőlük tellett - minden földi jóval ellátták a maradék pár napban, míg a városban rostokolt.
Szintén ő siethetett fuvarozói segítségére, ha éppen hajón vagy vonaton utazott, mert a helyi szemlélettel ellentétben ő nem „végkimerülésig” használja tárgyait – amit lehet, inkább megjavít. Ez nagy kincs volt a fekete kontinens szívében, mert gyakran találkozott olyan járgányokkal, melyeket meghibásodás után egyszerűen magukra hagytak, pedig javíthatók lettek volna. Így hát mindig szívesen látták őt a „fedélzeten”, hiszen jelenléte egyfajta garancia volt arra, hogy a masina mindvégig mozgásképes marad, ha erre egy szemernyi esély is akad.
A végtelen történetet hallgatva szinte mi is átéljük a kalandokat, érezzük az égett olaj szagát és nagy levegőt veszünk, ahogy a fullasztó, párás melegben eltöltött napokról, a soha meg nem száradó, folyton penészfoltos ruhákról esik szó. Észrevétlenül telik el a fél délutánnyi idő, melynek végén Gábor megköszöni a figyelmet, s a mindvégig jellemző nyugodt, lassú mondatokkal és szelíd mosollyal búcsúzik tőlünk.
A múzeumból kilépve örömmel látom, hogy a gonosz felhők elvonultak, és bágyadt, szűrt napsütésben indulok haza a tartalmas nap után. Fura egy érzés - a hatalmas mozdony előtt parkoló motorra ülve egy pillanatra idegennek tűnnek a megszokott hangok. Az önindító fütyülése, a benzinpumpa szuszogása, a sok-sok felvillanó lámpa pont az ellentéte annak, amit az elmúlt órák alatt valóságként élhettem meg. Tényleg van valami egészen erős varázsa a letűnt idők megőrzésének, legyen szó egy matuzsálemi korba lépett motorról vagy éppen a korai utazók, felfedezők hagyományainak ápolásáról. Akárhogy is, amíg ilyen elszánt és tettre kész emberek élnek, mint Szirmai Gábor, mi is belekóstolhatunk, hogy milyen is tényleg szabadon élni, s utazni, a szó legjobb értelmében.