Mikor megszülettem, 38 évvel ezelőtt, édesapám és nagybátyám szüleim Pannonia motorjával indultak el Csornára, hogy megnézzenek engem, mind a 48 centimmel, azonban az útjuk nem volt zökkenőmentes…
A motor a Radnóti szobor körül rendetlenkedni kezdett, és a 85-ös útra kanyarodás után nem sokkal meg is adta magát. Szerszám nem volt náluk, ezért a családi legendárium szerint vagy harminc kilométeren át, egészen a Margit Kórházig tolták felváltva a motort. Miután láttak engem, megfogadták, hogy a 18. születésnapomon el kell toljak egy Pannoniát a Radnóti szobortól a kórházig. Sajnos úgy történt, hogy 18 év múlva nagybátyám már nem volt velünk, s ma már édesapám sincs közöttünk. Így aztán húsz évvel a kitűzött idő után szeretném az Ő emléküknek ajánlva teljesíteni a rám kiszabott „büntetésüket”. Ezért kerestem olyan győri, Győr környéki motorost (lehetőleg Pannonia motorral), aki július 19-én, szombaton felajánlaná erre a laza harminc kilométeres sétára a „szerelmét”. A motort a KRESZ szabályait betartva (szigorúan csak) tolnám természetesen.
Ezzel a felkéréssel indult a történet 2014. június 29-én, jóllehet, már régóta érlelődött bennem a gondolat, mindig vissza-visszatérve. Bevallom, nem hittem, hogy egyáltalán bárki is felkapja a fejét erre az írásra a sok cuki cica, fogadj örökbe kutyus és egyéb vicces kép között. Én voltam a legjobban meglepve, mikor megláttam, hány ismeretlen ember gondolta úgy, hogy valami érdekes dolgot talált, amit érdemes megosztani, hány és hány ember biztatott ismeretlenül is a kommentekben. A kezdeti örvendezést egy sokk követte - képes vagyok én erre? Szinte nulla felkészüléssel legyalogolni harminc kilométert, ráadásul egy közel 150 kilós gépet tolva? Sokan ajánlották, hogy elkísérnek, de még magam sem tudtam, kit is akarok magam mellett látni. Nem reklám vagy nagy szurkoló tömeg kell, legfeljebb egy-két olyan ember, aki - ha hirtelen beüt a baj - tud segíteni. Akartam képeket, szerettem volna, hogy dokumentálva legyen ez a „móka” valamilyen formában, hogy újabb 20-30 év múlva ne csak az emlékeimben élő képet tudjam felidézni…
Volt bennem félelem, kétkedés, de azt hiszem, ez így normális. Próbáltam felkészülni erre az egészre mentálisan (fizikailag meg egy lusta dög voltam), meg sem hallva a sok kétkedő hangot, epés megjegyzést, hogy kevés vagy, úgysem fog sikerülni… Francis, imádott feleségem közben többször átszervezte a munkáját, mindent az én dilimnek alávetve. Végül Gera Tamás felajánlotta a Pannoniáját, de kicsit messze volt, és akkor még úgy tűnt, sikerül baráti körben megoldani a motor kérdést. Köszönöm neki így távolról is a segítséget! Szilágyi Zsolt a Suzuki GS 500-asát és fotós tudását ajánlotta fel. Ő Győrben él így, könnyen össze tudtuk volna hozni a dolgot. A változást hozó sorokat, azaz Barbalics Zsolt levelét július 12-én olvastam. Volt benne valami, ami maximálisan megfogott. Egyeztettünk telefonon és rá kellett jönnöm, nagyon hasonlóak vagyunk mi ketten, így a Suzukit sűrű bocsánatkérések közepette visszamondtam.
Az első bizonytalan lépések
Jó pár nap telt el a túra óta, most magamban próbálom összeszedni a gondolataimat, érzéseimet, miközben nézem a képeket. Kezdjük hát rögtön az elejéről! Azt beszéltük meg Zsolttal, hogy a Radnóti szobornál találkozunk. Nem sokkal nyolc után hívott, hogy Győrbe ért, s kérdezte, hová is menjen. Elhívtuk egy kávéra nővéremhez, Rozikához, megadtuk a címet, jómagam pedig leszaladtam az utcára. Néhány perc múlva csörgött a telefon – a motor érzi a küldetést, megadta magát a gyújtás… Szerencsére Zsolt hamar úrrá lett a helyzeten és kilenc előtt pár perccel megérkezett. A motor tisztes öregúr módjára pöfögött, hallani lehetett, hogy ötven évére rácáfolva van benne erő! Átöltözés, kávé, majd egy kisebb közkút víztartalékait elpakolva lementünk a motorhoz.
Azt hiszem, eddigi életemben kétszer volt ilyen remegés bennem, mint amikor Zsolt mögé felültem – Milán születésekor és a repülőgép ajtajában állva négyezer méter magasan. Azt az érzést nem tudom leírni, amit az szoborig tartó út adott, de legalább már tudom, miért beszéltek szüleim olyan rajongással a Pannoniájukról! A szoborhoz érve a vas újra jelét adta, hogy lelke van – elszakadt a kuplungbowden… Zsolt rá sem hederítve levette a gyertyapipát, és mosolyogva mondta: indulhatunk! - s akkor még én is mosolyogtam.
Az első 12-13 kilométer Eneséig még nem volt olyan vészes, bár a 85-ös elkerülő körforgalmánál kicsit megszédültem. Enesén a benzinkútnál volt egy laza félórás pihenés, úgy délután egy körül, evés-ivás és póló csere. Húgomat, Katát közben megkértem, beszéljen Rózsával - az unokanővérünkkel -, hogy a párja Pisti (aki egy ezermester) találjon ki valamit a bowden megjavítására, hogy később Zsolt biztonságosan haza tudjon menni. A terv szépen haladt, s úgy tűnt, semmi nem állhat az utunkba.
A túra mélypontjai…
A neheze csak ezután következett. Egyre melegebb lett, fentről a nap, alulról pedig az aszfalt égetett. Mikor már nagyon eltompultam, valahogy mindig sikerült belerúgnom a lábtartóba. Ilyenkor nagyon kreatívan szitkozódtam, könnyeimet visszafojtva, s ezek pillanatok nyolc napon belül gyógyuló emléket hagytak a jobb lábamon.
A 85-ös elkerülő kereszteződéséig még nem volt gond, de onnantól nagyjából három kilométerenként kénytelen voltam megállni az ivás mellett kicsit hosszabb pihenőkre is. Az egyik ilyen Kóny határában a Diana étterem parkolója volt, ahol a müzliszelet, a víz és az a kis árnyék a fa tövében adott némi lökést a folytatáshoz. Csorna előtt nem sokkal azonban volt egy pillanat, ahol nagyon elment a kedvem mindentől. Szerencsére akkor jött a felmentő sereg egy jó zenei betéttel, s erőt adtak a szavak, a muzsika, Francis, Zsolt és Kata folyamatos biztatása.
Az igazi nagy holtpont azonban Csornára beérve a régi Tejporgyárnál volt. Nem igazán tudom most sem, hogy adtam oda a motort Zsoltnak, s miként kóvályogtam le a fákhoz. Feküdtem a fűben, próbáltam bőrömön keresztül is levegőt venni és elcsillapítani a szívem, ami egy vad rave koncert ritmusát játszotta éppen a mellkasomban. Negyed hatkor tudtam annyira magamhoz térni, hogy legalább SMS-t küldjek Francisnak. Szegény, mikor meglátott a fa alatt nagyon megijedt. Az igazat megvallva elég vacakul nézhettem ki. Akkor már tudtam, hogy alig több mint másfél kilométer választ el a kórháztól. Mikor Bubcsit (Milánt, a kisfiamat) megláttam, felrémlett, amit tanítunk neki: mi Pápaiak vagyunk, és mi soha nem adjuk fel! Attól a pillanattól visszatért minden erőm, és akár fél lábon ugrálva is befejeztem volna a napot!
Francisék vettek nekünk pár kólát, és nem tudom, Zsolt hogy volt ezzel, de én rég örültem már ennyire üdítőnek. Az utolsó távot már nem egész negyed óra alatt tettük meg, családom HAJRÁ APA! buzdítása mellett. Pontosan hatra órára értünk a kórházhoz, s akkor már Bubcsi is a motoron feszített. Elintéztük a kötelező telefonokat, jómagam kitörölgettem a könnyet a szememből, adtam egy puszit a motor szép szemére, és elindultunk Rózsához a gyors szervizre.
Furcsa volt az egész napos séta után autóba ülni, kiszállni viszont nagyon rossz, mert Bubcsi a megszokott gyermeki őszinteséggel közölte, hogy apa bebüdösítette az autót… :) Amíg a fiúk gyógyították a kuplungot, kaptunk kávét, sütit, és - ami a legfontosabb - végre árnyékot! A motor meggyógyult, Zsolt elindult Veszprém, mi pedig Győr és Ráckeresztúr felé. Sikerült hát, megcsináltuk!
Így láttam belülről
Eleve nem hittem, hogy túl nagy reakciója lesz az egész kiírásnak, meg is lepődtem, mikor láttam a rengeteg megosztást, like-ot, hozzászólást, szurkolást. Tudtam, hogy már nem lehet visszalépni, pedig ahogy közeledett a nap, egyre inkább tudatosodott bennem, mire is vállalkoztam. Páromtól sokszor megkaptam, hogy nem avatom be semmibe, de nem volt konkrét terv, amibe be tudtam volna avatni. Elég sokszor akaratlanul is kész tények elé állítottam. Biztos jobban rá lehetett volna készülni fizikailag, igaz nem a sétával volt a bajom. A meleg sokkal többet kivett, mint gondoltam, és a fekete csikó súlyát is egyre nagyobbnak éreztem, ahogy róttuk a kilométereket.
A lelkem mélyén reméltem, lesz ott egy kis csapat a célnál, de utólag örülök, hogy nem várt senki. Ez valahogy így volt jó. Most nem győzök hálát adni Szerelmemnek, Feleségemnek, a másik felemnek, hogy mindent félretett, hogy ez az őrület testet öltsön, és végigszurkolta, segítette az utunkat. Zsoltnak, aki nem csak rám bízta a motort, de egy átdolgozott éjszaka után is végig mellettem gyalogolt, és tartotta bennem a lelket. Sok motoros ment el mellettünk, hogy hányan intettek nem tudom, bevallom, nem figyeltem. Ketten álltak meg megkérdezni tudnak-e segíteni bármiben is, na meg egy puttonyos autó, amelynek a sofőrje felajánlotta: megveszi a vasat, és nem kell tovább tologatni!
Összességében egy nagyon jó nap volt, tele élményekkel és örök emlékekkel, valamint Zsolt személyében egy nagyon-nagyon jó embert ismerhettem meg. A séta alatt többször eszembe jutott, hogy valóban úgy történt-e minden 38 évvel ezelőtt, ahogy nekem elmesélték, de igazából már mindegy is. Remélem Ők ketten fentről egy malátaszörp mellett figyelték a küszködésem, s legalább jól szórakoztak. Isten nyugosztalja Őket!
Széles utat nekik ott fent, és nektek itt lent!
Pápai Richárd