Bár fűtött a kíváncsiság, továbbra is szkeptikusan szemléltem a pótkocsis kalandot, elvégre a motoros túrázás ortodox módjánál, vagyis a nyeregben töltött óráknál jobbat még valószínűleg nem találtak ki. Tovább fokozta rosszallásomat, hogy egy fél órába telt elhozni a futót - hiába esett útba, ha szigorúan számoljuk, ez is hozzátartozik a plusz teendőkhöz. Volt hát egy vonóhorgos, csurig tankolt autó, egy vontatmány, egy rámpa és néhány spanifer, már csak némi bátorságra volt szükség, hogy a több száz, futón cipelt quadom és ATV-m után most először motorokat rögzítsek a platón.
Ijesztőbb, mint valójában
Utólag bevallhatom, túlizgultam ezt a lekötözés dolgot. Jóllehet, ebben nagy szerepe volt, hogy Kovács Zsiga kollégám és barátom, aki számtalanszor vitte már így gépeit, önként és aktívan részt vett a folyamatban, ami az idomos motorok kihívásai miatt nagyjából egy órát vett igénybe. Bezzeg a chopperek és a bukócsöves endurók tulajdonosai, ők csak beakasztják a kötelet a vaskos csövekbe, meghúzzák, s már fordíthatják is a kulcsot. A sportmotorokon alig akad ilyen rögzítési pont, ha lenne is, általában valamelyik műanyag elem útban van mellette, és feszítené a kötél a drága idomot, ami az álmoskönyv szerint semmi jóval nem kecsegtet.
Eltelt hát másfél óra, még ha ez nem is a túrából, hanem az előző napi készülődésből rabolt időt. Másnap reggel hét körül a székesfehérvári starthelyen felvettük a velünk tartó motorosok holmijait - ők is értékelték, hogy nem kell három dobozzal, gumimatraccal és színestévével felpakolni a vasakat, helyette egy szál tanktáskával vághattak neki a távnak.
A teknős és a nyúl
A kétkeréken utazókat nem szerettük volna fárasztani szolid, száz körüli utazótempónkkal, előreküldtük hát őket, hadd haladjanak kedvük szerint. Ebből azután sok véletlen találkozás alakult, hol ők, hol mi nyújtózkodtunk pihenőkben, benzinkutakon, amíg a másik csapat elhúzott a pályán. A motorosok értelemszerűen gyakrabban álltak meg, viszont jobban is haladtak, így nagyjából egy átlagtempót futottunk, egészen Szlovéniáig. Ott ugyanis a példátlanul hanyag forgalomszervezés miatt több alkalommal is hosszú dugókba ütköztünk, húsz-harminc perces kényszerpihenőket töltve a kígyózó sorokban.
Irigykedve lestük a kocsik között elhúzó gépeket, amíg mi vártuk, hogy az autópálya-kihajtón rostokoló nyaralók megtalálják a gázpedált és a sebességváltót. A nap második felében azután változott a helyzet: ahogy fáradtak a motorosok és utasaik, úgy nőtt a pihenők hossza, mi pedig az ebéd után a finom olasz kávétól és hívogató célponttól felpezsdülve egyre lendületesebben haladtunk a kiszemelt szállás felé.
Mi is útra keltünkSzöszyárpy nicknevű olvasónk is nemrégiben teljesített egy túrát két motorral, illetve egy utánfutóval, és megosztotta velünk tapasztalatait. Elmondása szerint a motorok lekötözése viszonylag sok időt vitt el, mert a kormányon rögzített spaniferek lehúzásakor útban voltak az idomok, ezért a kötél és a műanyagok közé előbb megfelelő méretű rongydarabokat kellett keresniük, bár - mint fent írtam - ez korántsem ideális, inkább kerülendő megoldás. Problémát okozott az is, hogy az általános célra készült spanik túl hosszúak voltak, így a felesleges, szabadon lógó kötelet is el kellett vezetniük. Egyfajta tanulópénz volt ez az első kirándulás, elmondása szerint legközelebb már ők is rövid, kimondottan ilyen célra szabott kötelekkel dolgoznak, illetve a gépeket a bukógombáknál, az idomtól messze rögzítik.
Beszédes számok
A motorral haladó társainkat messze beelőzve végül 11 óra alatt tettük meg a kilencszáz kilométeres távot, melyben hatalmas szerep jutott a hibás időpontválasztásnak. Szombat reggel indultunk, igen, mint minden turnusváltásra kihegyezett nyaraló. Lakókocsival bénázó holland nyugdíjasok, az autópályán 90 és 130 között hintázó, térképet hajtogató mazsolák és a díjfizetőkapunál tétovázó, apróval babráló kezdők - igen, ők mind ellenségeinkké váltak az alig egy nap alatt.
Meglepetésünkre éppen csak beálltunk az Airbnb-n talált, hihetetlenül olcsó házikó udvarára, mikor jött az sms: még legalább egy óra kell a motoroscsapatnak, hogy ideérjen, nagyjából száz kilométerre lehetnek. Végül ők is megszenvedtek a dugóval, így az egy órából másfél lett, vagyis az egész nap 140-150-nel robogó brigádnak 12,5 órába telt az autóval nyugis, százas tempóval 11 óra alatt abszolvált út.
A spanikkal nagy barátok lettünk időközben, a felpakolás alatt sikerült minden apró részletet kitapasztalni, így a levétel csak 20-30 percet vett igénybe. Na jó, a gyors legurulásban nagy szerep jutott annak is, hogy másnap reggel, amíg az ezer kilométeres rohanástól megfáradt csapat a kertben próbált erőt gyűjteni, jómagam már alaposan kiéhezve rontottam a motorra, hogy reggeli után elinduljak felfedezni a környéket. Volt mit, a Ledro-tó vidéke - főként nyugat-délnyugati irányba indulva - elképesztő szerpentineket rejt, csak győzze az ember fékbetéttel és gumival a tényleg folyamatos kigyorsításokat és féktávokat.
Win-win helyzet
A vasárnapi, kiadós motorozást követően gyorsan papírt, tollat ragadtunk, és összeadtuk, mennyit is nyertünk, illetve spóroltunk. A többieknek nagy segítség volt, hogy a tartalék gumikat, alkatrészeket és az egész hétre elegendő felszerelést magunkkal hoztuk - ez eddig nulla forint, ugyanakkor tényleg megfizethetetlen, ha az ő szemszögükből nézzük. Ugyanígy fontos előny volt, hogy első este már meleg vacsorával várhattuk a beeső csapatot, hiszen a Ford hátuljában ott pihent egy 80 literes aktívhűtő, melyben legalább 4-5 komplett vacsorára elegendő készétel lapult. Hálás tekintetek jelezték, kicsit sem bánják, hogy a zuhany alól egyből az asztalhoz ülhettek, és nem vissza a motorra, hogy eljussunk a pár kilométerre fekvő pizzériáig.
A konkrét számokra visszatérve: 320 eurót és legalább egy teljes napot takarítottunk meg, ennyi a tiszta nyereség, ha a két motor a platón pihen és nem a rém unalmas autópályán pöfékeli el az 520 forintos talján benzint. Előbbi jól jön most, amikor közelebbi célpontok felé indulunk, immáron „lábon" - ennyiből kényelmesen kijön egy Tátra-kerülés, panzióval, sztrapacskával, zakopanei bobozással. A plusz napnak szintén jó hasznát vettük, hiszen olyan mesebeli célpontokhoz jutottunk el vasárnap, melyeket ezer kilométer motorozás után másnap reggel biztosan nem vettünk volna fel a kívánságlistára.
Az már tényleg csak ráadás, hogy a kijutás tapasztalataiból okulva már bölcsebben terveztük a hazautat, vasárnapra hajnalra tolva az indulást. Jó döntésnek bizonyult: délután egy körül már ismét Székesfehérvár magasságában jártunk, szinte forgalomtól mentesen, négy hosszabb-rövidebb pihenővel teljesítve az utat.
Ha hozzászámoljuk, hogy egy-két órát elvisz a futó beszerzése és a pakolás, nagyjából 5-600 kilométer környékén húzhatjuk meg a képzeletbeli vonalat - ennél messzebbre indulva már egyértelműen időt spórolunk, melyet a fárasztó és drága autópálya helyett a még soha nem látott, penge szerpentineken tölthetünk. Az anyagi része egészen más kérdés: itt szinte nincs is minimum távolság, ugyanis vitathatatlan, hogy két motort messze olcsóbb így vinni, mintha lábon menne az ember, a megspórolt összegből pedig szabadon költhetünk a következő, rövidebb gurulásokra, ahol már mellőzhető a nagy és nehéz vontatmány.
Összességében csak egy negatívumot sikerült leszűrni: a mellettünk elsuhanó magyar és külföldi motoroscsapatok közül senki nem köszönt, sőt nem is fogadta köszönésünket, így jelezve: papírkutya, aki valaha futóhoz érinti a gép kerekét. Legyen nekik - mondtam félhangosan, de ennél többre nem futotta, mert fejben már a felvidéki túrát terveztem, ahol most egy fantasztikus hetet tölthetünk a megspórolt nagyjából százezer forintból...