A „határ menti gyöngyszemek túráink” már a Rhino Tours első éveiben is elérhetők voltak, leszámítva, hogy akkor még nem adtunk nekik ilyen szép, hangzatos, összefoglaló nevet. Fertő-tó és Őrség, Kanyarvadászat a nyugati határ mentén - ilyesmi neveik voltak, de a lényeg, a filozófia már akkor is létezett: rövid, kétnapos gurulások a közelben, a határ innenső és túlsó oldalán.
Temérdek élmény két napban
Ezek a túrák egyszerre több célt szolgálnak. Egyrészt azoknak szól, akiknek nincs sok idejük a túrázásra családi okok vagy munkahelyi elfoglaltságok miatt, nekik egy rövidebb, hétvégi kiruccanás fér csak bele. Aztán ott vannak azok, akik még nem ismerik a Rhino Tours-t és elsőre, hogy megismerjenek minket, egy rövidebb túrára, úgymond első randira jelentkeznek be.
A legfontosabb, egyszersmind legmagasztosabb cél, no meg önzetlen társadalmi szerepvállalás is részünkről, hogy ezekkel a túrákkal lehetőséget teremtünk motoros bajtársainknak arra, hogy párjukat kiengeszteljék. Annyi sok egyedül, a családtól távol töltött idő és motorozgatás után ezekre a kényelmes és rövid „engesztelő túrákra” a motoros végre elhozhatja magával a kedvesét is. Nem minden oldalborda tud vagy szeret napokat végigülni a nyeregben, az időjárás viszontagságairól nem is beszélve, főként nem egy hosszabb 4-5 napos, több ezer kilométert felölelő kiránduláson. Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy közvetlenül hozzájárulunk a magyar motoros családok békéjéhez, egyben tartásához. Tulajdonképpen nem is értem, hogy áldásos tevékenységünket miért nem ismerte még el a kabinet egy vacak Magyar Köztársági Érdemrenddel... Na, de mindegy is, amíg valaki odafentről fel nem fedezi az összefüggéseket, mi addig is szolgálunk és védünk tovább rendületlenül, és pörgetjük az engesztelő túrákat a jövő (motoros)társadalmának javára.
Merre lesz a séta? Tátra vagy Alpokalja?
A két napba sajnos nem fér bele távolabbi tájak elérése, ezért a hétvégi kalandok észak felé indulva a Tátrára, nyugat felé pedig az Alpokaljára korlátozódnak. Bár újabban, hogy kényelmesebbé tegyük a túrát és amennyire lehet, bővítsük a bejárható tájegységeket, nyugati irányba már a határszélről indulunk szombat reggel, és lehetőséget biztosítunk a péntek esti érkezésre is. Így nem kell munkanapot beáldozni, valamint szombaton korán kelni, ráér kényelmesen, péntek délután elindulni az ember, és este már lehet is jó társaságban hangolódni a hétvégére.
Idén a legemlékezetesebb kétnapos túránk talán a „BMW Roadmasters Csavargás az Alpokban” volt, melynek az úti céljaként Mariazellt szemeltük ki. Ez a túra nem azért maradt emlékezetes, mert történt valami feledhetetlen, vagy páratlan helyen jártunk, hanem azért, mert különleges motorokkal vezettük a kirándulást. A BMW Motorrad Magyarország biztosított számunkra két gépet, melyek nem kifejezetten túrázásra lettek kitalálva, mindenesetre jó poénnak tűnt feloldani az antagonisztikus ellentétet, és a stílusos R nineT Racerrel menni az Alpokba. Nos, ami elsőre jó mókának tűnt, az a túra előtti napon, mikor átvettük a motorokat, már nem volt annyira vicces.
A csupasz Pure még csak hagyján, mert az egy átlagos naked üléspozíciójával kecsegtetett, de a Raceren - úgy negyed óra után - rendesen szurkoltam, hogy pirosra váltson előttem a lámpa, és nyújtózzak egyet. Azt már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a csomagok elhelyezése megoldhatatlan feladatnak tűnt a szemre való, de nem éppen világjáróknak kitalált boxeren. Tudniillik, a Raceren még hátsó ülés sincs, hogy oda felköthetnénk valamit, így a pakolás tekintetében csak annyiban gondolkodhattam, ami a zsebembe, no meg az üléspúp alá fér. Mondjuk, akinek van egy csillogó bankkártyája az tudja így, zsebre dugott kézzel is nyomni, de nekem azért ki kellett sakkoznom, hova teszem a nélkülözhetetlen holmikat.
Szerencsére a BMW tankja igazi, régi vágású darab, fémből van, így a mágneses tanktáska, ha szűkösen is, de megoldotta a poggyászkérdést. A gépezetbe került apró homokszemek ellenére elégedetten vágtam bele a kihívásba, hisz' a motor bitang jól néz ki, elképesztően karakteres, és rajta ülve tényleg hozza a „plusz öt centi...” mámorító érzését. Huzamosabb időt eltöltöttem boxeren, s azt kell mondjam, hogy első félelmeim túlzóak voltak, mert idővel hozzá lehet szokni az erősen támadó, hasalós, Racer-üléspozícióhoz. Nyilván sok év GS-ezés, Tigerezés, Crosstourerezés és hasonló túramotorokon lehúzott kilométerek után a puhány testemnek ez hirtelen jött és gyökeres változás volt, de az első 250 kilométer után úgy szálltam le róla, hogy tulajdonképpen nem is olyan vészes. Pár hét alatt simán be lehetne járatni azokat az izmokat (leginkább a nyak izmait), melyek ebben a pozícióban határozott terhelésnek vannak kitéve.
Két nap, ami valójában három
Ez alkalommal a túra már péntek este kezdődött, a két, szombat reggel érkező motoros kivételével este hatkor, egy kellemes wellness hotelben, a Fertő-tó alatti Hegykőn gyülekezett a brigád. Régi ismerős arcok és „elsőrandis” motorosok is voltak a csapatban, ennek ellenére annyira belejöttünk az ismerkedésbe, hogy végül senki sem ment le wellnessezni, maradtunk mindannyian a bárban.
Szombat reggel kilenckor lőttünk ki, és a Nagycenki MOL kúton frissen feltankolva, Kópházánál elhagytuk az országot, majd a 62-es úton száguldottunk tovább nyugat felé. Aspang Markt, Gloggnitz térségében tértünk rá a 27-es útra, és ekkorra már minden aggodalmam elszállt a Racerrel kapcsolatban. Mert bár valóban nem egy karosszék, de annyira menő és laza gép, hogy az simán megéri a nyakfájást a magamfajtának, aki elszokott a csutkakormánytól. Arról nem is beszélve, hogy a csodaszép vasak gyűrűjében is folyton a Racert kezdték mustrálni a parkolóban mellénk szegődő motorosok, s valljuk be, ilyenkor minden fájdalom tovaszáll, és minden valamirevaló exhibicionista úgy van vele, hogy megéri a szenvedés. Ráadásul ez nem a simagöröngyösi ÁFÉSZ előtt, hanem az osztrák Alpokban, az alpesi motorozás bölcsőjében történt, ahol tényleg leesik az ember álla a felhozataltól. Ez pont olyan, mint a nőknél a tűsarkú: persze, fáj benne a láb, de olyan gömbölyű feneket csinál, hogy a pasiknak kiguvad a szeme. Így tehát az első pár száz kilométer után bátran leszögezhetem, hogy a BMW R nineT Racer tulajdonképpen a férfi Manolo Blahnikja...
A helyiek körében népszerű 27-esről még az elején letértünk az alsóbbrendű L135-re, ami átvezetett a 23-as útra. Ez a környék már az igazi Alpok, csodálatos hely, mindig nagyszerű élmény erre motorozni. Most azonban az eleredő eső megállásra kényszerített, mondjuk pont jókor, mert éppen ebédidő volt, mondhatnánk égi jel parancsolt minket az útba eső, pofás kis étterembe. A parkoló tele volt, de ez egy étterem esetében kimondottan jó jel. Be is szivárogtunk hát a Teichanlage Franz Urani nevű helyre, ami tényleg zsúfolásig telt, de szerencsére egy agilis magyar srác ott a vezető, aki ripsz-ropsz megoldotta, hogy a tucatnyi motorosnak gyorsan legyen helye. Az eső félóránként elállt, majd megint rákezdett, úgyhogy eljött a pont, amikor a kiváló ebéd után már nem húzhattuk tovább az időt, muszáj volt nyeregbe pattanni. Innen Mariazell nem nagy távolság, mindössze negyven kilométer, de a terveinkben az szerepelt, hogy a 23-asról a Niederalpl-hágónál átvágunk a 20-as útra, majd Guswerknél rátérünk Wildalpent árszelő 24-esre, végül pedig egy nagy karikával a 25-ösön felfelé és a 71-esen vissza Mariazellbe.
Ez egy jó százassal több lett volna, ami esőben nyilván csak erős mazochista hajlammal rendelkezőknek lett volna kívánatos, így duzzogva bár, de engedve a józan észnek, a rövidítés mellett döntöttünk. Ezért aztán a 23-ason felmentünk végig és becsatlakoztunk a 21-es útba, ami egyenesen bevitt minket Mariazellbe. Tankolás után elfoglaltuk szobáinkat a főtéri, autentikus szállodában, a Gasthof Zum Jägerwirtben, és a bárban elfogyasztott áldomások után kisétáltunk egy rövidke városnézésre az éppen elálló esőben. Abból a szempontból azért szerencsés volt korán érkezni, hogy még láthattunk valamit a város életéből, tudniillik este hétkor az egész hely varázsütésre elnéptelenedik: a turisták buszostul eltűntek, a bazárok úgy bezártak, mintha soha nem lettek volna nyitva, egyedül a templomban gyűltek misére az emberek. Így aztán egy rövid séta után visszaballagtunk vacsorázni és a szűnni alig akaró sztorizások után nagy nehezen mindenki visszavonult a szobájába.
Vasárnap reggel kilenckor indultunk tovább, gyönyörű, napos időben, száradó aszfalton, de sajnos az előző nap kimaradt wildalpeni kört nem tudtuk pótolni, mert fenyegető fellegek közeledtek nyugatról, nekünk tehát mindenképp kelet felé kellett haladnunk. Így a 21-esen gurultunk jó tempóban, jómagam pedig fejedelmi kényelemben vágtam neki az etapnak, hiszen induláskor motort cseréltünk a Szimivel, így most a R nineT Pure-on ültem, ami ugyan - nevéhez illően - egy puritán csupaszmotor, mégis valódi fotel a Racer után. Az első szakasz nagyon élvezetes volt, csak a helyiek mindig zsúfolt motoros találkozóhelyén, Kalte Kuchlnál álltunk meg egy kávéra. Ekkor Szimi hatalmas lelkesedéssel szervezett maga köré egy szakadár csoportot, hogy menjenek még egy nagy oda-visszát a fantasztikus szerpentinen.
Közeleg a búcsú pillanata
Addig viszont a lelkemre kötötte, hogy rendeljek neki egyet a hely legendás almás pitéjéből vanília szósszal. Nem hittem a fülemnek! Alig egy órája tolta le a svédasztalos reggelit, még a füléből is baconos rántotta folyt, aminek a tetejére még rányomott pár nutellás croissant-t. Még én is a reggeli végén kérődztem, gondolni sem bírtam a pitére, épp csak egy mentes vizet szopogattam el, de ha egy barát kéri, nincs visszakozás, hát megrendeltem neki. Mikor megjöttek a körről, úgy tolta le az egész pitét, mintha egy álló napja nem evett volna semmit...
Két falat között lelkesen mesélte, hogy mennyire jót lehet itt menni az R nineT Racerrel, és hogy mennyire ide való ez a gép, és még sorolhatná. Ahogy összeszedtük magunkat, egy rövid szakasz erejéig még folytattuk tovább kelet felé a 21-esen, majd a 27-esen elkezdtük az ereszkedést Gloggnitz felé. Jó idő volt, és szerencsére sikerült a fellegeket magunk mögött tartani, így nagyon jót mentünk ezen a csodaszép úton. Aspang Markt után ráálltunk az 55-ösre és legurultunk Lékáig (Lockenhaus), ahol a határ menti vidék egyik legjobb szakaszán, az 56-os út szerpentinjén motoroztunk a társaság nagy örömére...
Természetesen most is felmentünk a Margarethenwarte kilátóba, a parkolójában pedig elkészítettük az ultracool BMW R nineT-s fotónkat. Magyarországra Bozsoknál léptünk be, majd Bucsu felé csorogtunk a határ mentén, végül Szombathelyre tértünk be a Sebrano Pizzériába, ahol már voltunk korábban. Most is felejthetetlen volt a menü, s miután elfogyasztottuk, a szemközti Shell kúton megtankolva indultunk tovább a Balaton-felvidék felé. Sárvár, Sümeg, Tapolca útvonalon értünk a 77-es útra.
Szerettük volna az Őrséget is bejárni, de erre sajnos még várnunk kellett, csak szeptemberben tudtunk sort keríteni egy túravezetői hétvége alatt. Akkor két napig cikáztunk az eldugott őrségi kis utakon, dombra fel, dombról le, hullámvasutaztunk, amíg csak a gyomrunk bírta. A búcsú pillanata a nagyvázsonyi MOL kúton jött el, mivel innen már többen többfelé mentünk tovább. Szimi első útja a csontkovács-masszőr szakemberhez vezetett, hogy a Raceren töltött élvezetes kilométerek után az időközben megmerevedett nyakába újra visszatérjen a keringés.
Akárhogy is, a szombat délutáni eső ellenére kiváló kis túra volt, sőt vasárnap egyáltalán nem lehetett panaszunk az időjárásra, nagyon jót motoroztunk a príma szerpentineken. Ami elsőre érdekesnek tűnt, majd ijesztőnek, aztán meg kibírhatónak, mármint hogy BMW R nineT Racerrel túrázzunk, a végére egész jól kiforrta magát. A Pure egy tökéletes naked a tőle elvárható kényelemmel és említésre sem méltó szélvédelemmel, a Racer pedig egy ultrabrutál vas, aminek - mint egy igazi Manolo Blahnik tűsarkúnak - nem is kell kényelmesnek lennie, egyszerűen nem ezért készült. Ennek ellenére simán lehet vele túrázgatni, akár napokon át, leszámítva a poggyászteret - ez a gép a szépen csillogó hitelkártyával válik igazi utazómotorrá...