Sorra látnak napvilágot a közlekedésbiztonsággal foglalkozó felmérések, az egymástól független anyagok közös pontja, hogy a vétlen félként elszenvedett sérülések után a hibázó autós rendre arról számol be, nem látta a közeledő járművet, illetve látta, de nem mérte fel - vagy rosszul mérte fel - annak sebességét.
Felháborodhatnánk az ilyen kifogásokon, de érdemes egy próbát tenni, mielőtt pálcát törünk a hibázó sofőr felett. Egy mai, modern autóban az A és a C oszlop általában jóval vaskosabb, mint a húsz vagy harminc évvel ezelőtti kategóriatársakban, s ha helyet foglalunk a kormány mögött, rögtön kiderül, milyen kevés is elég az ütközéshez. Ha letámasztunk egy nagymotort a kocsitól nagyjából 15-20 méterre, majd visszaülünk az autóba, valószínűleg könnyen találunk olyan üléshelyzetet, melyből teljesen kitakarja az egy nyomon futó gépet a kaszni merevségéért felelő alkotóelem. Ez ellen tehát aligha védekezhetünk, legfeljebb annyival, hogy a szemből érkező és irányváltásra készülő járművet fokozott óvatossággal közelítjük meg, amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy a sofőr lát minket.
A helytelenül felmért sebesség viszont más tészta, hiszen ez legtöbbször abból adódik, hogy a keskeny, egy lámpával felszerelt motor - szemből nézve - haladhat negyvennel vagy ennek másfélszeresével, a külső szemlélő ezt közel ugyanannyinak érzékeli. Ezen úgy segíthetsz, ha a motor szélső pontjaira elhelyezel egy-egy kiegészítő fényforrást, például nappali menetjelzőt, ugyanis így a lámpák közötti távolság „növekedéséből" jobban megtippelhetik, mennyivel is közelít feléjük a motor. Nem véletlen, hogy a korábban tűzzel-vassal irtott megoldás elfogadottá, sőt kötelezővé válik az új kétkerekűeken, s ezzel együtt a használt vasakon is szépen, lassan meghonosodik.