Marco Simoncelli 1987. január 20-án született Cattolicán. Irigylésre méltó körülmények között indult el a felnőtté válás útján, hiszen ahogy ő fogalmazott: „gyermekkorom fagylaltok és motorok között telt”. Édesapjának, Paolo Simoncellinek volt egy fagylaltboltja, és szenvedélyesen rajongott a kétkerekűekért, illetve a versenyzésért. A kis Sic mindössze négy éves volt, amikor szüleitől karácsonyra kapott egy ötvenes Suzuki minicross gépet, amivel nem is olyan sokára már rettegésben tartotta a környéket, ahol laktak.
A kezdetek
Hivatalosan 1994-ben kezdett versenyezni, és – sok sorstársához hasonlóan – egy pocket bike nyergében indult el a MotoGP világa felé. A minimotorosok között 1999-ben és 2000-ben is bajnok lett, ami egyenes utat jelentett a nyolcadliteresek osztályába, ahol 2001-től egészen 2005-ig kergette a köridőket.
Elsőként 2002-ben lett Európa-bajnok, majd a Grand Prix-ig meg sem állt. A MotoGP legkisebb géposztályában 2003-tól vett részt egész évre szóló szerződéssel. Legsikeresebben az utolsó évben motorozott, hiszen az összesített ötödik helyen sikerült zárnia a szezont. Ezzel az eredménnyel kvalifikálta magát a negyedliteresek közé.
A 250-es mezőnyben 2006 és 2009 között szerepelt, végig a Metis Gilera színeiben. Ebben az időszakban 2008 volt a legsikeresebb éve, mikor is elnyerte a világbajnoki címet. Sokan mondják, hogy ha Super Sic-nek megadatik még pár szezon a legnagyobbakkal, akkor közöttük is képes lett volna érvényesülni, de ez sajnos már örök rejtély marad.
Harc a végsőkig
Mindezek után nem teketóriázott tovább, a Honda Gresini csapatához igazolt, és belevágott a királykategória meghódításába. Az első évben egy negyedik hely volt a legjobb eredménye, az elkövetkező szezonra viszont jelentősen fejlődött, így kétszer állhatott a dobogóra, és háromszor volt negyedik. Teljesítményét elnézve még komolyabb eredményeket is elérhetett volna, de azon a bizonyos 2011. október 23-i napon a sors közbeszólt.
Mint ismeretes, Sic a maláj nagydíj második körében elvesztette uralmát motorja felett és kisodródott az aszfalt szélére, ahonnan még visszatért ugyan az ideális ívre, de pont Valentino Rossi és Colin Edwards elé, akik nem tudták már kikerülni, így mindhárman összeütköztek. Sajnos hősünk a baleset következtében olyan súlyos sérüléseket szerzett, hogy már nem lehetett megmenteni az életét.
„Olyan volt nekem, mint az öcsém”
Halála után fél nappal Rossi a következőket mondta: „Sic olyan volt nekem, mint az öcsém, nagyon kemény volt a pályán, de kedves az életben, nagyon fog hiányozni." Rossinak minden bizonnyal rettenetesen nehéz volt megküzdenie barátja halálával főleg, hogy akaratlanul neki is része volt a tragédiában.
A részletes vizsgálat után senkit nem vontak felelősségre, sőt Paolo Simoncelli még azokra az alkalmazottakra sem haragudott, akik leejtették fiát a hordágyról. Az esettel kapcsolatban így nyilatkozott: „Tíz méterre voltam, mikor elejtették, de már halott volt, úgyhogy ez nem változtatott semmin. Segítettem nekik, mikor a hordágyat átadták a rácson. Amikor betettük a mentőbe, még megfogtam a fiam kezét, és annyit mondtam: viszlát Marco. De akkor már nem élt. Itt már nem lehetett mit tenni, semmi sem változtatott volna a dolgokon. Azt mondják, Isten a legjobbakat szólítja magához a mennybe. Remélem tényleg így van.”
Alakulhatott volna másként
A gyorsasági motorsport egy nagyon értékes tehetséggel lett szegényebb, aki előtt fényes jövő állt. Ezt támasztja alá sok szakmabéli feltevése, miszerint Marco méltó ellenfele lehetne Marc Marqueznek - e két lendületes ifjú összetalálkozása a pályán, minden bizonnyal új fejezetet nyitott volna a MotoGp világában.
A másik kérdés, ami nagyon foglalkoztatja közvéleményt, hogy miért nem engedte útjára motorját, mikor már érezte, hogy nem ura többé. Ez vélhetően versenyzéshez fűződő viszonyára vezethető vissza, hiszen szíve soha nem engedte, hogy egy pillanatra is feladja a küzdelmet, és utolsó leheletéig próbálta motorját a helyes irányba terelni.
Adakozás a túlvilágról
Super Sic halála után szülei létrehoztak egy non-profit jótékonysági alapítványt, mely fiuk 25. születésnapján kezdte meg működését, és természetesen nevét is Marcóról kapta. Az üzemeltetésből a család több tagja is kiveszi a részét, és mind azon igyekeznek, hogy hátrányos helyzetű embereknek és gyermekeknek segítsenek világszerte. Mindez nem véletlen, hiszen Sic-et is rendkívül jólelkű emberként ismerhettük meg, s ennél méltóbban aligha ápolhatnák emlékét.
A Honda Europe Paolo Simoncellinek ajándékozott két Hondát, az RC212V típusjelű verseny motort, illetve egy Honda CBR1000RR-t, melyeket elárvereztek és a befolyó összeggel az alapítvány vagyonát növelték. Mindemellett még egy dal is készült Marco emlékére, aminek a klippjét Coriano-ban forgatták, előadója pedig a The Rainband. Nem mellesleg az együttes a dalból származó bevételt szintén az utolsó fillérig az alapítvány javára ajánlotta fel.
Tisztelet a mesternek
Super Sic példaértékű életet élt, annak ellenére, hogy a jómódúak közé tartozott, nagyon sokat adakozott, és rengeteget segített olyanokon, akiknek nehezebb sors jutott osztályrészül. Ugyanakkor, ha versenyzésről volt szó, nem ismert sem kegyelmet, sem megalkuvást, és ez juttatta őt közelebb álmai megvalósításához.
A 2014-es mugellói futamon bejegyezték őt a MotoGP „Hírességek Csarnokába”, és tiszteletére a misanói pályát átkeresztelték Misano World Ciruit Marco Simoncellire. Így az utókor számára sem cseng majd ismeretlenül a Marco Simoncelli neve, mi pedig annak boldog tudatában léphetünk tovább, hogy egy korban élhettünk a legendával, s láthattuk, miként virágzik ki egy igaz tehetség.