Ha a század elején az angol parlament nem olyan szigorú, ma már nagy valószínűséggel nem létezne ez a történelmi motorsport esemény. 1903-ban ugyanis az angol kormány betiltotta a közúti versenyeket és 20 mérföld/órás sebességkorlátozást vezetett be országszerte. De Nagy-Britannia és Írország Autóklubjának titkára, Sir Julian Orde nem hagyta annyiban a dolgot, és felvette a kapcsolatot a sokkal engedékenyebb man-szigeti hatóságokkal, akik nem tartoztak angol irányítás alá. Sikerült egyezséget kötniük, és 1904-ben már meg is rendezhették az első autóversenyt a Man-szigeten.
A rákövetkező évben motorkerékpárok is elindultak a viadalon, de a meredek emelkedők kifogtak az akkori harmatgyenge technikán, így a hegyi szakaszt kivették a kétkerekűek versenyéből. A Triumph, Norton és Matchless márkákból álló mezőny számára a versenytáv ekkor 25 mérföldre rövidült, s a pályát St. John's Course névre keresztelték. Az 1905-ben még Nemzetközi Motorkerékpár Kupaként jegyzett rendezvényen J.S. Campbell diadalmaskodott, annak ellenére, hogy az egyik boxkiállásnál kigyulladt a járműve. Az ötkörös - tehát összesen 125 mérföldes - versenytávot 4 óra 9 perc és 36 másodperc alatt teljesítette, s eközben 30,04 mérföldes átlagsebességgel "száguldott". Összehasonlításként a jelenlegi rekord több mint 131 mérföld/óra, tehát az átlagsebesség kicsivel több mint száz év alatt 100 mérföld/órával nőtt...
Az 1907-es esztendőben már két kategóriában írták ki a versenyeket. Eleinte azonban nem hengerűrtartalom szerint, hanem a hengerek száma (egy vagy kettő), illetve az átlag fogyasztás alapján határozták meg a besorolást.
Isle of Man
A Man sziget az Egyesült Királysághoz tartozik, de 1866 óta független állam, saját demokratikus kormánnyal. A körülbelül 50 kilométer hosszú és 15 kilométer széles szigetecske ír származású lakóit a történelem során többen megpróbálták leigázni. Az évezred elején a vikingek támadták meg, és norvég fennhatóság alá került, majd skót, később pedig angol gyarmat lett. De lakói kiállták a megpróbáltatásokat, és végül visszaszerezték otthonuk függetlenségét. Ezt a kitartást hivatott kifejezni a három izmos láb nemzeti zászlajukon.
A motorozás túra-jellegét hangsúlyozandó, szigorú szabályokat hoztak a nyeregre, pedálokra, sárvédőkre és a kipufogókra vonatkozóan, s innen ered a Tourist Trophy elnevezés is, amely ettől az évtől kezdve a versenyt fémjelezte. A jelenleg is használt pályavonallal majdnem megegyező szakaszt, a 37,7 mérföld (60,7 km) hosszú Snaefell Mountain Course-t 1911-ben jelölték ki. A Junior versenytáv négy, a Senior öt körös volt. A poros útvonal több farmon is keresztül vezetett, így reggel az első pilóta feladata volt, hogy kinyissa az útba ejtendő kertkapukat, az utolsónak pedig be kellett csukni őket. A váltó nélküli motorok szenvedtek a hegyi szakasz emelkedőin, az amerikai Indian Motocycles kétfokozatú váltóval szerelt gépei viszont könnyedén vették az akadályt, és a gyár megszerezte mindhárom dobogós helyezést. Miután kitört az Első Világháború, hat évig szünetelt a versenyzés "A Szigeten".
A 20-as években sokat javult az utak minősége, és a technika is fejlődött, így a tempó egyre csak nőtt. Újabb márkák jelentek meg a színen, és a brit AJS, Rudge, Sunbeam valamint Velocette mellett egyre több gyár jelentkezett a kontinensről. A BMW, a DKW, az NSU, a Bianchi, a Husqvarna és a Moto Guzzi is felsorakoztatta versenyzőit a rajtrácson, s a mérnökök az elkövetkezendő esztendőkben éjt nappallá téve dolgoztak a jobb kezelhetőség, valamint a nagyobb teljesítmény eléréséért. Az angol gyártók még szuperfeltöltővel szerelt motorokat is bevettek, de idővel beigazolódott, hogy a precíz irányíthatóság többet ér, mint a motorerő.
A Második Világháború miatt újabb hosszú szünet következett, s a versenyzők legközelebb 1946-ban térhettek vissza a Man Szigetre. A szervezők módosítottak néhány szabályt, például betiltották a szuperfeltöltős blokkokkal szerelt motorok indulását. 1949-től '76-ig a TT a Gyorsasági Motorkerékpár Világbajnokság brit fordulójaként szerepelt a versenynaptárban, s ebben az időszakban a nevező márkák palettája még színesebb lett. A Ducati, Mondial, MV Agusta, Gilera, CZ és MZ mellett 1959-ben első ízben jelent meg japán gyártó a szigeten. A Honda - bár az európai gyárak nagyon magasra tették a mércét - már a debütáláskor jól teljesített, s pilótájuk Naomi Taniguchi első man-szigeti megmérettetésén a hatodik helyet szerezte meg.
Az ötvenes évek második felét a Tourist Trophy aranykoraként is emlegetik, hiszen olyan nevek küzdöttek meg itt egymással, mint John Surtees, Mike Hailwood, Giacomo Agostini, Phil Read és Jim Redman. Kétségtelen, hogy a motorsportrajongók körében ennek az eseménynek volt a legnagyobb presztízse, ezért a gyártóknak itt kellett megmutatni magukat, ha sikereket akartak elérni a motorkerékpár piacon.
A hatvanas évektől a többi japán gyár is képviseltetni kezdte magát a TT-n, és egyre jobban megszorongatták az európai márkákat. Ám ahogy gyorsultak a gépek, az országúti versenyzés túlzottan veszélyes lett.
A megszállott: Soichiro Honda
1954-ben, mindössze öt évvel a Honda Motor Co. megalapítása után, a japán zseni - aki a motorsport elkötelezettjeként maga is versenyzett - hamar felismerte, hogy ha be akar robbanni az európai piacra, és jó hírnevet akar szerezni termékeinek, akkor a Tourist Trophyn kell helytállnia. Még abban az évben - kissé elhamarkodottan - bejelentette, hogy részt vesznek a viadalon. Miután ellátogatott a Man-szigetre, döbbenten konstatálta, hogy milyen hátrányban van az európai gyártók technikai fejlettségéhez képest. Ekkor minden önbizalma elszállt, mégsem adta fel az álmait.
Nem kevesebb, mint öt év kellett a megfelelő technika kifejlesztéséhez, és a fáradozás meghozta gyümölcsét: az első versenyükön a hatodik helyet szerezték meg. Ezek után rohamléptekkel haladtak előre, és a Grand Prix világában is sikert sikerre halmoztak. 1967-ben - amikor a Honda kivonult a GP-ből - Soichiro összesen 137 futamgyőzelmet és 16 világbajnoki címet jegyezhetett cége neve mellett. A hetvenes években az Endurance versenyeken arattak sikereket a hondás pilóták, majd 1979-től az aranyszárnyas márka ismét visszatért a Gyorsasági Motoros Világbajnokságra, és ismét több ízben az élre állt. Ami a TT-t illeti, a Honda jelenleg 162 győzelemmel toronymagasan vezeti a gyártók versenyét a második helyezett Yamaha (131) és a harmadik Suzuki (45) előtt.
1972-től - a sok halálesetre hivatkozva - egyre több GP-pilóta zárkózott el az indulástól a szigeten, köztük a kor kiemelkedő motorosa, Agostini is, aki MV Agustájával összesen tízszer nyerte meg a Man TT-t. Bár a GP-mezőny 1976-ban odébb állt, a Man TT továbbra is népszerű maradt. A japán márkák egyre inkább teret hódítottak, és a Honda dominanciája töretlenül erősödött. Ron Haslam, Carl Fogarty, Steve Hislop, Phil McCallen vagy Nick Jeffries neve biztosan ismerősen cseng a gyorsasági motorversenyzés rajongói számára, de mind közül kiemelkedett egy fantasztikusan elszánt, mégis hidegvérű és nyugodt tehetség, Joey Dunlop. Az észak-ír versenyző otthonosan "mozgott" A Szigeten függetlenül attól, hogy éppen 250-es kétütemű Hondáján száguldott, vagy a vad és nehezen betörhető V-kettes SP-1-en, így 1977 és 2000 között összesen 26-szor diadalmaskodott a világ leghíresebb közúti versenyén. A legenda 48 éves korában, egy Észtországban rendezett utcai megmérettetés során, versenybalesetben vesztette életét. Temetésén ötvenezer motoros kísérte utolsó útjára.
A Dunlop halálát követő években csak visszafogott érdeklődés övezte a TT-t, de 2006-ban új fordulatot vett a verseny története. Erről bővebben a következő részben...
Egy kis retro: tudósítás az 1996-os versenyről, néhány képsorral a TT hőskorából