Motoros túra: Lengyelország

Nyár végére sikeresen kiürítettük a „motoros túrázás” feliratú képzeletbeli kasszát, az elmúlt télen megspórolt eurók immár a Tátra és a Dolomitok benzinkútjait és panzióit gazdagítják. Mégis az augusztus végi hosszú hétvége, és a ragyogó időjárás csábított minket, így nem is lehetett kérdéses: csütörtökön délelőtt már lelkesen málháztuk a ZZR-t, és hajtogattuk a tanktáskába az elmúlt évek alatt rongyossá foszlott Kelet-Európa térképet. A terv egyszerű volt, hibátlan négy napot szerettünk volna motorozni, mindezt a már említett, fejenként húszezer forintos keretből.

1. nap: Az utazás

Az utolsó munkanapra jellemző zsúfolt utak csak a hazai részen hátráltattak minket, a Szlovák oldalon valahogy minden békésebb, nyugodtabb volt. Rózsahegynél megálltunk bevásárolni, ezután komor esőfelhőktől kísérve, vizes utakon, de szerencsénkre egy csepp eső nélkül tettük meg a maradék száz kilométert a panzióig.

Szállásadóink régi ismerősként köszöntöttek minket, a gyors vacsorát követően bontottunk egy üveggel a Topolcianky környékéről származó borból, majd megállapítottuk, hogy köze nem lehet a mi villányi borvidékünkhöz, és ezzel a sommás tanulsággal aludni tértünk. Költségek? 16 liter benzin és némi vacsora/reggeli alapanyag - 22 eurónál tartottunk.

2. nap Oda a spórolás, győzött a lustaságunk

A szlovák-lengyel határtól pár percnyire található Morskie Oko (tengerszem) az egész Magas-Tátra egyik legszebb pontja. Képzeljünk el egy filmbéli díszletet: gyönyörű, haragoszöld pázsit, kétezer méter feletti hegyek és a hegycsúcsok gyűrűjébe zárt, kristálytiszta tó. Megvan? Nos, ez nem díszlet, hanem maga a valóság, amihez mindössze huszonkét kilométert kell gyalogolni (!) a motoros parkolóból…

Gyorsan megvettük a három euróba kerülő belépőt, és vad tanakodásba kezdtünk: vajon punnyadt testünk túléli a huszonkét kilométeres túrát, mely alatt hatszáz méter szintkülönbséget is le kell győznünk? A válasz egyértelmű nem volt, így már csak azt kellett eldöntenünk, hogy oda-vissza lovaskocsival oldjuk meg a feladatot, vagy csak felfelé vegyük igénybe a fejenként tíz euróba kerülő szolgáltatást, és lefelé inkább sétáljunk? Jobb híján előhozakodtam a „szegény-beteg-műtött-Kutya” szöveggel, vagyis ha én túlélem a gyaloglást, akkor mindenkinek túl kell, punktum. Éreztem, hogy utoljára süthettem el ezt az igen gyenge poént, de végül is célt értem vele: felfelé két lóerővel, lefelé pedig vádliszaggató köveken és erdei utakon sétálva tettük meg a kétszer tizenegy kilométert.

A tó lenyűgöző szépségű volt, kicsit bántam, hogy kiemelt védettségű területen fekszik, hiszen a pisztrángok akár merítőhálóval is kifoghatóak lettek volna, olyan közel merészkedtek a parton álló látogatókhoz. Utólag szerencsés választásnak bizonyult, hogy a lefelé vezető úton a gyaloglást választottuk: a kocsiról észrevehetetlen apróságok hirtelen remek fotótémának bizonyultak, de lassú tempónknak és a sok megállásnak köszönhetően csak délután négy körül értünk vissza a motorokhoz. Mivel remek, napsütéses idő volt, rövid túrát tettünk a környező szerpentineken, és este hat körül Jurgow érintésével érkeztünk vissza a szállásra. Tábortűz és hangulatos vacsora a kertben: kolbászt sütöttünk, egy eszméletlen finom, helyi mustárral és Gambrinus sörrel kiegészítve - remek zárása volt az élményekkel teli napnak. Tizenhat eurót költöttünk, amivel erősen túlléptük az előzőleg megszabott keretet, pláne, hogy még a szállást is ki kellett fizetnünk. Kezdtem aggódni a költségek miatt, mindenesetre kéznél volt a bankkártya, ha gond lett volna a számolással…

3. nap: Éljen a Lengyel-Magyar barátság és a Lengyel konyha!

Előző nap már belekóstolhattunk, hogy milyen élvezetes szerpentinek találhatók Dél-Lengyelország ezen részén, így ma is a Zakopane – Poronin – Zdiar háromszöget céloztuk meg, és ha már arra jártunk, Zakopane sétálóutcáját is felvettük a napi programok közé. A rövidebb, jelzés nélküli utat választottuk a Tátra fővárosa felé, és jól tettük, ugyanis frissen aszfaltozták az alig kétsávos hegyi átvezetőt, igazi motoros paradicsommá változtatva az egykor terepjáróknak és teherautóknak kitalált dűlőutat. Zakopanéban továbbra sem voltunk hajlandóak parkolási díjat fizetni, így a járda legszélesebb pontján, ingyen támasztottuk le a motorokat, és bevettük magunkat a forgatagba. Elkerülhetetlen, hogy egy ilyen frekventált helyen a giccs-árusok felbukkanjanak, de ennek ellenére komoly mennyiségben találkoztunk valódi kézműves termékekkel is, és az elmaradhatatlan sajtkészítők is jelen voltak, akik kérés nélkül kínálták kóstolásra különleges portékáikat. Bejártuk a piacteret, majd a sétálóutca legmagasabb pontján ültünk le, a lassan törzshelyünké váló grill-étteremben, ahol a jól megszokott hús - helyi sajt - steak krumpli - párolt káposzta menüt választották a többiek.

Pstrag. Újra és újra elolvasom, nem hagy nyugodni a felirat. Hirtelen beugrik, hogy tegnap egész délután azon rágódtam, hogy nem foghattam pisztrángot a Morskie Okoból, hát itt az alkalom: egy adag Pstrag, ráadásul nevetségesen olcsón – remélem a nyelvi hasonlóságok működnek, és tényleg a hegyi patakokban ficánkoló halat takarja az elnevezés.

Igaz húsz percet kellett várnom rá, de az elkészült étel minden várakozást megért. Grillezett hal egészben (több mint negyed kiló) egyszerű fűszerekkel, belülről hagymával megtömve. Az egész klaviatúra és a szinonima szótár együttesen is kevés ahhoz, hogy jól visszaadja a helyi étel valódi ízét: egyszerűen ki kell próbálni, az elmúlt nyolc év egyik legjobb választása, amit túráink alatt csak fogyaszthattam. A többiek is elégedettek, az óriási adag grillezett hús és a speciális saláta ill. párolt káposzta megunhatatlan választás, mindig tökéletes. Kellemes meglepetés, hogy az üdítőkkel együtt sem érte el a végösszeg a hatezer forintot, négy főre.

Kora délután Nowy Targ felé indultunk, majd az előző nap bejárt utat másolva Jurgow érintésével vissza Szlovákiába. Útközben találkoztunk a Tátra Oldtimer Rally mezőnyével, hatalmas élmény volt élőben látni és hallani a háború előtti járműveket, csak a teljes (kb. száz autóból álló) mezőny elhaladása után motoroztunk tovább. Este hét körül gyors vacsorát készítettünk, és amíg a többiek összepakoltak a másnapi induláshoz én kifizettem a továbbra is meglepően olcsó szállást, és tíz körül már ágyban volt mindenki, hiszen reggel nyolckor már indulni szerettünk volna vissza Magyarországra. A szállás 21 euro volt három éjszakára, Zakopanéban hét egységet költöttem, összesen tehát hatvanhat euro, eddig.

Sok látnivaló, egyetlen napban

Reggel megtankoltuk a motorokat, és meglepő módon az eredeti, nyolcórás indulást tartva útnak indultunk. Rég nem jártam már ezen az úton, az időigénye miatt valahogy háttérbe szorult a túrákon, pedig az egyik legszebb része Szlovákiának a Popradtól délre fekvő terület. Dobsinán és Betléren csak fényképezni álltunk meg, sem időnk, sem anyagi keretünk nem engedte, hogy a jégbarlangot vagy a kastélyt közelebbről megnézzük – majd legközelebb. A határ előtt újabb meglepetés: az elmúlt ötvenezer kilométer alatt először (útközben) szerelnem kellett a ZZR-t. A hiba egyszerű volt, egy elektromos kábel rázódott ki a helyéről az ülés alatt, ezért ment el a gyújtás a motorról. Gyorsan visszaraktam a helyére a csatlakozót, és már suhantunk is tovább a határ felé. Az egyik benzinkúton megvettük a rögtönzött ebéd kellékeit (szendvics, üdítő, csokoládé), és Tornalja után a 25-ös úton haladtunk egészen Pétervásárig, majd balra fordultunk, hogy a Mátra szerpentinjein zárhassuk ezt a tartalmas hosszú hétvégét. Sirokon, a motoros-találkozónak is helyet adó szabadidőparkban elfogyasztottuk a szendvicseket, miközben az elmúlt négy nap történéseiről beszélgettünk.

Mondanom sem kell, hogy túlléptük az eredeti keretet: a végösszeg 22 000 forint fejenként. A lényegen persze mit sem változtatnak a számok, hiszen Dél-Lengyelország továbbra is remek hely, vendégszerető népekkel, jó minőségű, kanyargós utakkal és elképesztően finom ételekkel. A költségeket látva pedig továbbra is egyértelmű, hogy a legolcsóbb kirándulási lehetőség a környéken, amit a magas euró árfolyam sem tudott elrontani.