A 19. században alapított Kawasaki csak nagyjából ötven évvel ezelőtt vetette meg a lábát a motorpiacon, de az olyan, mára ikonként tündöklő modellek, mint a W1 és a Z1 hamar híressé tették a céget.
A sportos Z-széria helyét később az idomos GPz modellek vették át, majd a nyolcvanas évek közepén egy új éra kezdődött, melyhez egy vadonatúj típusnevet választottak. A limezöld fényezés, a Ninja elnevezés és a modern műszaki megoldások telitalálatnak bizonyultak...
Harcosok klubja
Az amerikai forgalmazók által kiötlött Ninja modellnévvel egyszerűen nem lőhettek mellé, hiszen a nyolcvanas években a tengerentúlon éppen csúcsra járatták a nindzsakultuszt. Elég csak az akkori filmes magazinokat átlapozni, hogy kiderüljön: tíz év alatt 40-50 nindzsafilmet készítettek és adtak el a moziknak, vagyis az emberek falták a szuperhősként tisztelt harcosok történeteit. Ez alapján nem volt kérdés, hogy a motorok között is beválik majd az elnevezés. Persze ez önmagában kevés lett volna a sikerhez, ezért a legmodernebb műszaki megoldásokat vetették be a motorok tervezésénél. A GPz900R például 16 szelepes, DOHC vezérlésű, folyadékhűtéses erőforrást kapott, mely korántsem volt megszokott a kor sportmotorjai között. A superbike-éra hajnalán az is különlegességnek számított, hogy a lánc cseréjéhez nem kellett atomjaira szétbontani a blokkot, elvégre a kilencszázasban - a korábbi sornégyesektől eltérően - a vezérműlánc nem középen, hanem a motor bal oldalán futott. Ugyanígy úttörőnek tekinthető a kisebb testvérmodell, a GPz600R is (az USA-ban Ninja 600), hiszen 1984 végén kompakt felépítésével és 127 lóerős literteljesítményével megteremtette az azóta népszerű középméretű sportmotor kaszt alapjait.
Végül csak soros, négyhengeres konstrukcióból közel húszféle Ninját kínáltak a motorosoknak az elmúlt harminc évben, jóllehet, ezek nem mindig voltak önálló típusok, hiszen például a ZZR-eket kétféle névvel is illették - míg Európában a hárombetűs kód volt a megszokott, addig az USA-ban a Ninja előtaggal és a hengerűrtartalommal jelölték őket. A ZXR sorozat mellett az utolsó GPz-k, így a négykilós, a hatszázas és az ezres variánsok, no meg a GPX-ek is csatlakozhattak a táborhoz, ahogy a ZXR750, valamint ZX-7R is ide tartozott.
Ezen felül féltucat kéthengeres is megtalálható a famíliában, 249 és 649 köbcenti közötti hengerűrtartalommal, miként a MotoGP-ben indított ZX-RR is erre a névre hallgatott. Talán kevéssé ismert, de létezik egy kétütemű, egyhengeres verzió is, mégpedig az Ázsiában népszerű Ninja ZX-150RR, mely a kilencvenes években debütált 148 köbcentis erőforrással, Mikuni VM28-as karbival és kereken harminclovas teljesítménnyel. Ha valaki rákívánna egy ilyen vérmes apróságra, siessen, mert újmotorként már csak ritkán elérhető. A kifutó akciókban 15-16 ezer Maláj riggitért, azaz átszámítva 1,2 millió forintért lehet hozzájutni a kékes füstöt eregető rakétához...
Az itthon is kedvelt hatszázas és kilencszázas modellekkel együtt tehát összesen kéttucatnyi vas gazdagította a Ninja kasztot, s az elmúlt három évtized sikereit látva aligha kétséges, hogy a következő pár szezonban még összefuthatunk jó pár, eddig nem ismert ZX modellel, mely csatlakozik a népes családhoz.
Hogyan tovább?
Ide sorolható a Kawa kompresszoros koncepciója is, a sornégyes erőforrás valószínűleg a zöldek vadonatúj generációjában kap majd helyet. Feladata egyértelmű lesz, visszahozni a nyolcvanas évek injektor- és turbókorszakának hangulatát, mikor is sorra jöttek ki a feltöltővel ellátott japán sornégyesek, alaposan felforgatva az addig kizárólag szívómotorokat felvonultató piacot. Ennek első képviselője éppen a napokban megszellőztetett Ninja H2 lehet, melyet még ebben a hónapban élőben megcsodálhat a motoros közönség.
A történet tehát folytatódik, s a Ninják tovább harcolnak, hogy kardjuk összecsapjon a Katanák utódaival és a mai Tűzpengékkel a leggyorsabb motor címéért zajló csatában...
A Ninja története számokban
1983: A motorkiállításokon bemutatkozik a következő év tavaszától kapható GPz900R, azaz a Ninja 900. A 908 köbcentis, 115 lóerős kétkerekű elhódítja a világ leggyorsabb szériagyártású motorkerékpárja címet, 254 km/órás tempójával öt éven át nem talál legyőzőre.
1985: A középméretű sportmotorok első képviselője, a GPZ, illetve GPX600R 592 köbcentis erőforrással és 75 lóerős teljesítménnyel debütál a seregszemléken. Rendhagyó módon 16 colos első kerékkel és ún. AVDS felfüggesztéssel kerül piacra. A rövidítés egy speciális első futóművet takar, mely fékezéskor - elvileg - felkeményedik, megakadályozva, csillapítva a motor bólintását.
1988: Piacra dobják az egyik legjobb literteljesítményű utcai gépet, a ZX-2R-t, vagy ahogy Európában ismerik a ZXR250-et. A 249 köbcentis, Keihin karburátorral táplált erőforrás 45 lovat szabadított a szélesnek számító, 140-es, és furcsa mód 18 colos hátsó kerékre. A modell később hegyesebb erőforrással is elérhető lesz (ZXR250R néven), megnövelt torokátmérőjű karburátorral és módosított gyújtással.
1990: A Kawasaki ismét elhódítja a leggyorsabb motorkerékpár címet, mégpedig az 1052 köbcentis ZX-11 első változatával, mely 282 km/órás sebességre volt képes. A ZX-11 C kódjelű verziója mindössze három évig készült változatlan formában, majd közvetlen utódja, a ZX-11 D - itthon ZZR1100 D - váltotta. Ez utóbbit egészen 2001-ig gyártották szinte változatlan formában.
1994: Búcsúzik a Ninja kaszt úttörője, a GPz900R, és helyét a ZX-9R (ZX900) veszi át. Háromküllős könnyűfém kerekeivel, USD-rendszerű KYB első felfüggesztésével és 139 lovas csúcsteljesítményével új etalonná válik a kategóriában, s kereken tízéves pályafutása alatt összesen öt modellfrissítésen esik át. Az egyes változatok könnyedén megkülönböztethetők a típuskód alapján, mivel pontosan kétévente váltották egymást a ZX900B, C, E, illetve F modellek.
1995: A hat évig tündöklő - és világbajnoki címet is bezsebelő - ZXR-széria 750-es tagja egy markánsabb utódot kap, ZX-7R néven. Egy évtizeden át a hetesre hárul a valódi sportmotor szerepe a Kawánál, ennek megfelelően a fékrendszer is az elérhető legjobb alkatrészekből épül fel - az alapmodell Tokico, míg az RR verzió Nissin hatdugattyús nyergekkel készül. Ugyanebben az esztendőben végleg kettéválik a középméretű sport- és a túrasport kategória, s az itthon ZZR600 néven futó gép egy sportosabb, kevésbé túraképes testvérmodellt kap, a hasonló műszaki alapokra épülő ZX-6R képében.
2000: A zöldek az ezredfordulón ismét rátettek egy lapáttal, és a Honda CBR1100XX, illetve a Hayabusa ellen csatasorba állították a ZX-12R-t, s a hat évig készülő tizenkettessel ismét elhódították a kétkerekűek kék szalagját. A Denso injektorokkal táplált, 1199 köbcentis, 200-as hátsó gumin gördülő vas 10 500-as fordulatszám mellett 178 lóerőt szabadított az aszfaltra, mely a RamAir rendszerrel 190 lóerőre szökött fel. Végsebessége - elektronikus korlátozás mellett - 299 km/óra volt, megállásáról pedig 320-as első tárcsák és hatdugattyús féknyergek gondoskodtak.
2004: A Ninja húszéves jubileumának tiszteletére bemutatkozik a valaha épített legjobb tömeg/teljesítmény arányú Kawasaki, a ZX-10R. Egy új éra kezdetét jelenti a ZX1000-C1 kódjelű, radiálisan rögzített féknyergekkel felszerelt, 170 kiló száraz tömegű, 175 lóerős gép, mely a versenypályákról származó, minden paraméterében állítható felfüggesztést kapott.
2006: Megjelenik a ZX-12R utódja. A ZX-14R 1352 köbcentis blokkjából 190 lóerőt csiholtak ki, sőt, nagy tempónál a RamAir rendszer segítségével kereken 200 lóerőt teljesít az erőforrás. A modellt két évvel a bemutatását követően módosították, 2008-ban az befecskendezőn finomítottak valamelyest, hogy kisimítsák a közvetlenül alapjárat felett jelentkező „lyukat” a nyomatékgörbén.
2012: megnövelt, 1441 cm3-es hengerűrtartalommal és kereken 200 lóerős teljesítménnyel, valamint számos menetbiztonsági extrával jelenik meg az utód, mely a kontinensen ZZR1400 néven kapható. A motor felszereltségéhez tartozik a KTRC is - a rövidítés a Kawasaki saját fejlesztésű kipörgésgátlóját takarja, mely segítségével könnyebben az aszfaltra vihető a gép 163 Nm-re felsrófolt forgatónyomatéka, mely már 7500-as percenkénti főtengelyfordulatnál elérhető.