2oo8 szeptember 13.
Csípős a hajnal, mégis egyesek bátran, farmerben várnak a megbeszélt találkozóhelyen, Hatvan után. Nyolc motor, katonás rendben, meglepő szervezettség.
Óvatosan végigmérem a többiek ruházatát: örömmel konstatálom, hogy teljes mértékig lesz@rták a Tátrai hidegről szóló kiselőadásomat. Elvégre nyár vége van, 25 fok (itthon) és ide megyünk a szomszédba – mi bajunk lehet? Még dél sincs, mikor Murány várát elhagyjuk, kora délután pedig már a Lengyel oldalon faljuk a kilométereket (és a jobbnál finomabb Goral tálakat!) és ahogy kezd egyre csípősebb lenni az este, a motorokat letéve a szállás közös nagy konyhájában gyűlünk össze, némi Tátra Tea, és Szepesi Borovicka társaságában. (Előbbiről egyesek azt terjesztik, hogy 52%-os alkohol foka ellenére finom. Ne higgyetek nekik, bazz… az egy ipari méreg!)
Reggel heroikus a küzdelem: a kialvatlan és másnapos társaságot, hajnali vadlesre akarom csábítani. Előbb csak páran, végül szinte az egész csapat útra kel, és ha vadállatot nem is, de a reggeli ködpárából kibújó hegyet sikerül megcsodálnunk.
Kifizetjük a röhejes árú szállást (180 SK ~ 1600 Ft) kicsit bánkódunk is – jövőre itt már euró-zóna lesz, úgy hisszük utoljára laktunk itt ilyen diszkont áron.
A Csorba tónál miközben vásárolunk, Isti kijelzőjén meglesem a feliratot: 16 fok. AKKOR MI A BÁNATTÓL VACOGUNK ?
Jogos a kérdés… az előbbi értéket a hengerek közé beeső érzékelő mutatta. Itt kint alig 4 fok van.
Aki a legdivatosabb nyári kesztyűjét, és legvékonyabb farmerját hozta az útra, most kicsit gondolkozik: „Mi a f@szt is írt a Kutya, mit kell hozni? Najah, meleg ruhát… szeptember elején mi? Azt hittük viccel bámmeg…”
Kiosztom a dobozban lapuló meleg, téli kesztyűket (instant sikert arat) és útnak indulunk. Ruzomberok (Rózsahegy), a megunhatatlan Árva vára, Donovalyban egy fantasztikus Bryndza leves – ennyi fér a délelőttbe.
Az 577-esen hatalmasat szerpentinezünk (Peeter még a rögtönzött bukóteret is ’leteszteli’) végül egy zárlatos akksitól gátolva, a világítást egyetlen felkötözött elemlámpával helyettesítve, de azért egyben hazaérünk, valahol kilenc óra magasságában. Több mint 1000 kilométer, 29 ezer forint két főre, sok új barátság, több ezer fénykép. Jó volt, na.
De ennek a túrának nem itt lett vége. A haza úton gyakran éreztem, hogy már fizikai fájdalmat jelent a motoron ülni.
Minden tagom görcsben, a hidegben mintha fagyást szenvedtem volna. Láttam, hogy a többiek is nyújtóznak, fáradnak – de magamon azért meglepődtem. Napi ezer kilométer sem készített ki eddig, most meg minden nyűgöm van.
- Snitt -
Kórházi szoba, ébresztenek. Pulai úr… sajnáljuk, a műtét nem sikerült… igen mindkét veséje leállt… azonnali dialízis kezelés… ezzel akár 50 éves koráig is, de a szívét erősen… esetleg új vesével… talán. Hát ez volt az oka a gyengeségnek: egyik vesém kb. 5 %-on működött, a másik meg mintha nem is lett volna.
A bent vizsgált betegeket 500%-os méreganyag szintnél már gépre teszik, hogy életben tartsák őket.
Nekem 1300% volt… gyorsan összeadták mi az, amit ki kell húznom a továbbiakban az életemből: fűszeres ételek, húsfélék, tömény szeszek, napi 1 liternél több folyadék, és persze a sportok. Úgy mint foci, futás… és persze motorozás.
Mélypont, kezemben egy beültetett műanyag csővel, nyakamban egy 20 centis, kiálló szívószállal, 15 kilót lefogyva ültem, a két számmal nagyobb melegítőmben. Körben „életmentő” gépek, amiket akkoriban ’életet-elodázó’ -nak hívtam – padlón voltam, na.
Sötét hónapok jöttek, de márciusban valami hirtelen megváltozott: Európa egyik legjobb professzorával hozott össze jó sorsom. Amikor azt mondta: nyugodjon meg, két hét és túl lesz rajta, el sem hittem. Édesapám veséjét alig két óra alatt kaptam meg, és mint egy apró baleset, rá 8 napra már otthon voltam a kórházból. De nem voltam maradéktalanul boldog: tudtam, még egy évig nem dolgozhatom, motorra pedig kérdéses, hogy valaha ülhetek–e. Erőnlétemet jól mutatta, hogy napi ötven méter (!)sétát tudtam megtenni… sík úton. A Kawát a sztenderről sem tudtam felállítani.
És mit szóltak mindehhez a Barátok? Semmi különös, épp csak annyi erőt adtak, hogy az orvosok sem hitték a fejlődést:
4 héttel a műtét után egy ötven méter magas domboldalon lépcsőztem, 5-6 kilométer séta után.
A motorra még képtelen voltam felszállni (a kormányt amúgy sem értem volna el) de már tudtam, hogy még az idén újra nyeregbe szállok. Egy emberként lépett mindenki: Rammstein új bowdeneket gyártatott a magasabb és kényelmesebb kormányhoz, FülöpGabi fékcsövet tervezett, &Rash műszaki rajzot készített a CNC-snek, LaciCRM jelképes áron szerzett nekem kormány befogót, tHUNder Misi HongKongból vadászott túra plexit, Bituman kényelmesebb lábtartókat íbéjezett. (és tényleg bocs, ha valaki kimaradt a rengeteg segítőből!)
Egyszóval le a kalappal, mindenki előtt. Arról nem beszélve, hogy félig/teljesen idegenek tucatjai üzentek és hívtak, jelezvén: velem vannak, szurkolnak.
Rekordidőn belül, mindössze 4 hét alatt elkészült a VAS.
Már csak egy kihívás várt: a műtét, és a teljes szezon kihagyása után nyeregbe pattanni, és elvezetni újra a tíz embert, az ezer kilométeres túrára. Eltelt egy év – 2oo9 szeptember van.
Hegylakók újra menni észak…