Bizton mondhatom, a motorozás a második legjobb dolog a világon, nem is csoda, hogy sokan az életüket is kockára teszik egy-egy gyors kanyarért, látványos előzésért. A versenysportok szereplői igazi megszállottak, ádáz csatáik során nem csak egymással, hanem a halállal is szembenéznek, éppoly izgalmas küzdelmekkel szórakoztatva a publikumot, mint egykoron a gladiátorok. Nagyszerű, de kemény élet ez, ami sajnos nem mindig úgy ér véget, ahogyan szeretnénk. Motoros családunk ikonok százait veszítette el a különféle versenyeken, róluk emlékezünk ma meg néhányukat felidézve.
Az első komolyabb versenybaleset szereplője egy ifjú tehetség, Eddie Hasha volt, aki 1912. szeptember 8-án rohant a halálba a Vailsburg Motordrome Stadion (USA) deszkaborítású pályáján. A Texasi Ciklonként is ismert 19 éves pilóta az egyik kanyarban elsokallt nyolcszelepes Indianjával, és 148 km/órával a korlátnak csapódott, melynek mentén még vagy 30 métert haladt előre. Innen a történet valódi horrorba csap át, Eddie fejjel lekapott két korláton behajoló nézőt, majd lerepült a motorról, és élő rakétaként további két ember életét oltotta ki. Folytatásként a megvadult Indian gellert kapott a palánkon, és visszaszaladt a pályára, ahol ütközött John Albrighttal, a katasztrófa hatodik halálos áldozatával.
Andrew James Guthrie 19-szer nyert GP-t, hatszor Isle of Man TT-t, háromszor pedig North West 200-at, így abszolút közönségkedvencnek számított a harmincas években. Az 1897-es születésű skót fenegyerek negyven évesen még aktívan versenyzett, végzetes balesete a Német GP sachsenringi futamán történt, miközben az első helyért küzdött egy német pilótával. Egy lejtős jobbkanyarban Jimmie a külső íven akart előzni, riválisa azonban megcsúszott, és kiütötte alóla a Nortonját, árokba küldve az egykori nagymenőt. Az esés következtében Guhtrie mindkét lába és egy karja eltörött, illetve komoly belső sérüléseket szenvedett, ez utóbbiak okozták halálát a kórházba szállítást követően egy órával.
William David Ivy a hatvanas évek sztárja volt, utolérhetetlen Yamahájával olyan neveket utasított maga mögé, mint például Phil Read, aki előtt 16 ponttal nyerte meg az 1967-es 125-ös világbajnokságot. A barátok és rajongók által csak Billként emlegetett kormányzsonglőr később a Formula 2 autóversenyeken játszott a nézők idegeivel, majd ismét nyeregbe szállt, és egy Jawa 350-nel kergette Giacomo Agostinit a kelet-német gyorsasági bajnokságon. Összesítettben a második helyen állt, mikor megesett a baj, a sors furcsa fintoraként azonban nem verseny közben ragadta el a halál. A fáma szerint 1969. július 12-én rendkívüli hőség volt, izzadt a mezőny a bőrruha alatt, pedig még csak a próbaköröket rótták a fiúk. Bill úgy döntött, hogy kiáll pihenni egy kicsit, lehajtott hát a pályáról, és a boksznak vette az irányt. A nagy meleg miatt lecsatolta és a tankra tette bukósisakját, így gurult vissza a padock felé, mikor egyszer csak beállt a Jawa motorja, és ledobta magáról hősünket. Ivy olyan szerencsétlenül esett, hogy már nem lehetett segíteni rajta, még aznap belehalt koponyasérüléseibe.
Idősebb olvasóink még emlékezhetnek Santiago Herreróra, a spanyolok első nagyágyújára, aki nem csak a hazai bajnokságokon diadalmaskodott, hanem világszinten is érvényesülni tudott. Monocoque vázra épülő egyhengeres Ossájával a V4-es Yamahával versenyző Readet és Ivy-t is meg tudta szorongatni, négyszer nyert futamot és 11-szer végzett a dobogón a hatvanas évek végén. A madridi csodagyerek 1970-ben is rajthoz állt a GP-n, de végső győzelmet már nem arathatott, az Isle of Man hegyi szakaszán ugyanis magához szólította az Úr. Szemtanúk elmondása szerint hatalmasat esett a harmadik körben és rommá törte gépét, de visszaállt a versenybe, s káprázatos motorozással egészen a harmadik helyig küzdötte fel magát. Már csak két kör volt hátra, Herrero azonban nem adta fel, annak ellenére is tövig húzta a gázt, hogy a szokatlan hőség miatt itt-ott olvadni kezdett az aszfalt. Miként a hivatalos jegyzőkönyvből kiderül, a 27 éves fiú az egyik kanyarban megcsúszott a meleg kátrányon, és egy kerítésnek csapódott. Az orvosok két napig küzdöttek az életéért, sajnos hiába…
Jarno Saarinen és Renzo Pasolini sikereitől főleg a hetvenes évek elején volt hangos a sajtó, a finn, illetve olasz versenyző együttvéve 67 Grand Prix futamon állhatott fel dobogóra. Földi pályafutásuk a hírhedt Monzai Nagydíjon ért véget 1973-ban, mikor is Saarinen ráfutott egy olajfoltra, és lapra tette motorját. A hátulról érkező Pasolini nem tudta elkerülni az ütközést, áthajtott társán, és maga is földet fogott, ezzel valóságos esési hullámot indítva el.
Mire elült a por, 14 sérült pilóta feküdt az olasz pályán, közülük kettő, Saarinen és Pasolni a helyszínen meghalt. Az eset nagy felháborodást váltott ki, az olajfolt ugyanis egy korábbi versenyen került az aszfaltra, és annak dacára sem takarították el, hogy az egyik induló figyelmeztette a rendezőket. Mivel hivatalosan a motor besülését, illetve a dugattyúk megragadását állapították meg a baleset okaként, a gyári csapatok (pl. Suzuki, MV Agusta, Harley Davidson és Yamaha) összefogtak, és új biztonsági szabályzatot harcoltak ki.
Ha 1985-re gondolok, mindig elszorul a szívem, ekkor búcsúzott el tőlünk a magyar motorversenyzés vezéralakja, Drapál János. Hatszor nyert Barátság Kupát, kilencszer volt magyar bajnok, és a vasfüggönyön „áttörve” első magyarként szerzett világbajnoki pontokat kis hazánknak.
Kettős ünnep
Idestova 12 éve, hogy elment közülünk William Joseph Dunlop, alias Joey. Az 1952-ben született ír motoros minden idők legeredményesebb TT versenyzőjeként írta be magát a történelemkönyvekbe, összesen 24-szer nyert az Ulster GP-n, 13-szor a North West 200-on és ötször akasztották nyakába az aranyérmet a Formula One TT-n. Kiemelkedő sporteredményei mellett Joey emberségben is példát mutatott, alapítványa révén bosnyák, valamint román árvák ezreinek segített a nyolcvanas és kilencvenes években. Egyedülálló karrierje 2000. július 2-án a tallinni Pirita-Kose-Kloostrimetsa pályán érkezett utolsó állomásához, ahol először megnyerte a 600-as és a 750-es géposztály versenyét, majd a nyolcadliteresek között is rajthoz állt. Természetesen itt is gyorsan az élre került, a célig azonban már nem jutott el – az egyik kanyarban megcsúszott, a fák közé csapódott és azonnal szörnyethalt. Népszerűségét jól mutatja, hogy temetésén több mint 50 ezren rótták le kegyeletüket, szülővárosában, Ballymoney-ben pedig szobor állít emléket csodás életútjának.
Bő egy év telt el azóta, hogy itt hagyott bennünket Marco Simoncelli, azaz Super Sic. A dús hajzatú olasz sztárpilóta 1987. január 20-án Cattolicában látta meg a napvilágot, innen költözött Corianóba, ahol a minibike versenyeken kezdte bontogatni szárnyait.
A cikkünkben szereplő versenyzők mellett számos további remek pilóta lelte halálát a versenypályán, a jövőben róluk is bővebben szó esik majd. Addig is íme pár név: Mika Ahola, Ray Amm, Robert Dunlop, Robert Holden, Daijiro Kato, Peter Lenz, Bob McIntyre (képünkön), Fabrizio Meoni, Iván Palazesse, Richard Sainct, Shoya Tomizawa. Akit érdekelnek a múltbéli események, és beszél angolul, ezen a weboldalon részletes listát talál.
Mindössze 12 éves múlt, mikor megnyerte az Olasz Minimoto Bajnokságot, 14 évesen vívta ki a 125-ös olasz bajnoknak járó címet, a 16. születésnapján pedig már Európa-bajnokként várta, hogy magasabb géposztályba kerüljön. A 250-es világbajnokságban 2008-ban, 21 évesen sikerült diadalmaskodnia, ahonnan már egyenes út vezetett a királykategóriába. Kiemelkedő eredményei alapján mindenki fényes jövőt jósolt Sic-nek, az álmok azonban 2011. október 23-án szertefoszlottak, a fiatal reménységet két jó barátja, Colin Edwards és Valentino Rossi gázolta halálra a sepangi pályán. Tudom, közhely, de távozásával hatalmas űrt hagyott maga után, csak úgy, mint sok-sok társunk, akik a közúton vesztették életüket. A világszerte ismert pilóták mellett rájuk is emlékezünk ma, nyugodjanak békében!