Hárman a Richter Cirkusz halálgömbjében

Motorosként tudom, hogy mennyi veszély társul a kétkerekű szerelem mellé, ezért különösen tisztelem, sőt kicsit őrültnek tartom azokat az embereket, akik ezt a rizikót a végletekig fokozzák. Egy másodpercig sem hezitáltam hát, mikor lehetőségem adódott, hogy közelebbről is megismerhessem a neves társulat bukósisakos akrobatáit, és izgatottan vártam a péntek délutánt, melyre a találkozót megbeszéltük. Szeretett Banditom nyergébe pattantam, és a magyar tenger felé araszoló csúcsforgalomban indultam útnak a Balaton–parti nyaralóhely felé. A közel másfél órás út alatt kérdések százai cikáztak át az agyamon, s nagy megkönnyebbüléssel gurultam le a pályáról a 111–es kilométerkőnél, ahol már messziről látszottak az impozáns ponyva csúcsai.

Mindig nagy élmény, mikor bepillanthatok valahol a kulisszák mögé, ezúttal hazánk egyik legnevesebb cirkuszdinasztiájának vendége voltam, akik bizony nem ma kezdték a műfajt – a Richter családot 1821–ben említi az első feljegyzés. Richter József idősebbik fia, Flórián a hagyományokat követve immáron a saját porondján szórakoztatja a közönséget. Felkészültségéről árulkodik, hogy 2008–ban – tíztagú zsokécsoportjával – a cirkuszművészet történetének első magyar Arany Bohóc–díját zsebelhette be, így nem csoda, hogy a lovak mellett a lóerők is helyet kaptak a manézson.

Meglepetés a ponyva alatt

Modern, huszonegyedik századi cirkusz előtt parkoltam le a gépet, ahol Marosi Antal, a társulat PR–munkatársa és Richter Sebastian a bejáratnál üdvözölt. Egy perc múlva már az óriási sátorban bámultam a meglepően kicsi fémgömböt. – Mindjárt jönnek a srácok, addig nézz körül nálunk! – szólt Antal miközben meglepett arcomon derült, ugyanis az előzetes megbeszélésünk során a telefonban egy szóval sem említette, hogy többen is lesznek, akik odabent motoroznak. Veszélyes üzem, – gondoltam magamban, – ha az egyiknek baja esik, akkor biztosan a másik áll be helyette, de ez a feltételezésem csúnyán megdőlt, mikor három fiatalember bukkant elő a félhomályból.

– Ők a Diorois Team Brazíliából. Everton, Mario és Junior. Ha nem beszéled a nyelvüket, szívesen tolmácsolok nektek – ragadta meg a beszélgetés fonalát Sebastian. Míg beálltunk a fényképezéshez, sérüléseket kerestem a tikkasztó hőségben nekivetkőzött motorosokon, de meglepő módon semmi nyomát nem találtam annak, hogy a veszélyes életforma hegek tucatjait véste volna bőrükbe. – Mindhárman bent lesztek egy időben? – szegeztem a kérdést a kaszkadőröknek. – Persze, hiszen ez pont akkora szerkezet, amiben hárman elférünk, de voltunk már bent négyen is egyszerre – jött a válasz, s jót mosolyogtak naiv kérdésemen. – Beszéljünk egy kicsit a gömbről, mekkora az átmérője, a súlya, és milyen anyagból készült? – folytattam a kíváncsiskodást. – Négy méter és negyven centi az átmérő, körülbelül négy tonnát nyom és acélból készült – vágták rá a megoldást gondolkodás nélkül. – Különböző méretű építmények léteznek, attól függ a méret, hogy hányan akarnak bent körözni egyszerre. Ezt kifejezetten három motorosra tervezték, de vannak akkorák, melyekben akár heten is elférnek együtt – tette hozzá. A komoly arcokat fürkészve megállapítom, nem szivatnak a srácok, és megpróbálok nem belegondolni, hogy milyen is lehet egy ilyen jellegű tömegkatasztrófa.

– Milyen motoroknak húzzátok odabent? – kérdeztem a mellettünk álló viharvert vasakra pillantva. –125 köbcentis Suzuki DR-Z-ket használunk, de egy kicsit módosítottunk rajtuk, hogy megfeleljenek az extrém igénybevételnek. Speciális, jobban tapadó gumikat raktunk fel, a hátsó lánckerék néhány foggal nagyobb, mint a gyári méret, és a küllőket is vastagabbra kellett cserélnünk, különben eltörnének a centrifugális erő hatására. Ezenkívül az első teleszkópok és a hátsó rugóstagok is sokkal erősebbek, mint amivel újkorukban forgalomba kerültek. – Ránézésre a fenegyerekeknek nem fűződik különösebb viszonyuk a bringákhoz, valószínűleg úgy lehetnek vele, mint egy postás a motorjával: nem egyéb, mint egyszerű munkaeszköz. Utólag azért kiderült, hogy nagyon is odafigyelnek minden apró részletre, semmiképpen nem lehetnek olajfolyások, hiszen az komoly balesetekhez vezethet, valamint a fellépések között biztonságosan elzárva tárolják a Suzukikat.

Civil kurázsi

Hogy tovább borzolják a kedélyeket, a cirkusz a nyár végi előadások egyikét egy bátor „civil” segítségével tette még emlékezetesebbé. Különböző médiumokban megjelent felhívásokkal kerestek egy vakmerő magyar hölgyet, aki a cseppet sem szelíd motorosok kereszttüzében, halált megvető bátorsággal fellép a porondon, és a gömb közepén asszisztálja végig az attrakciót. Nincs hiány hazánkban az elszánt lányokból, ugyanis több mint negyven jelentkező közül választhatták ki Alexandrát, aki az extrém sportok mellett a cirkuszi produkciók nagy rajongója is.

Bár nem tűnik nagy dolognak néhány percen át mozdulatlanul állni egy vasgömb közepén, miközben két bukósisakos közel nyolcvan km/órás tempóval pörög a fejünk felett, nem biztos, hogy én vállalkoztam volna rá. Le a kalappal a bátor lány előtt, aki szemrebbenés nélkül állta a sarat, illetve minden tiszteletem a két elvetemült akrobatáé, akik gond nélkül végrehajtották az attrakciót. Alexandra a megmérettetéssel a barátját akarta meglepni, ami valószínűleg sikerült is neki, illetve a kíváncsiság hajtotta, hogy milyen is lehet egy ilyen veszélyes számban részt venni.

– Van jelentősége a gép súlyának és teljesítményének? – teszem fel soron következő kérdésemet, miközben a kipufogódobon általam ismert márkajelzések után kutatok. – Ezek a DRZ–k a módosítások miatt a gyári kilencven helyett körülbelül százhúsz kilót nyomhatnak, de ennél nehezebb vasakkal már nem szabad a gömbbe menni, így is elég nagy veszélynek vagyunk kitéve. A lóerők száma nem változott, motorikusan minden alkatrész az eredeti maradt, egyedül a hátsó lánckerék növelésével gondoskodtunk az optimálisabb teljesítményleadásról – folytatódott a technikai bemutató.

Mindennapos életveszély

– Milyen tempóval haladtok odabent? – teszem fel újabb kérdésemet. – Általában 70–75 km/órás tempóval, ez az ideális sebesség, így akár függőlegesen is biztonságban róhatjuk a köröket – jelentik ki rövid tanakodás után a gömb urai, valószínű, hogy nem a sebességjelzőre figyelnek menet közben. – Miként lehet ezt a tudományt elsajátítani? – érdeklődtem tovább, s kíváncsian vártam feleletüket, hiszen az USA több államában és Európa több országában is tiltott ez a mutatvány. Rengeteget filozofáltam azon, vajon milyen iskolában taníthatják ezt az őrült produkciót. – Mindannyian fiatalon kezdtük, 13–14 éves korunk óta gyakorlunk, és a válasz egyszerűbb, mint gondolnád. – csapták le a magas labdát. – Számunkra az iskola a család volt, mindannyian olyan szülők gyermekei vagyunk, ahol tradicionálisan ezzel keresik a férfiak a kenyerüket.

Egy kis gyakorlás a kamerák kedvéért, különböző látószögekből

Brazíliában sokan űzik ezt a veszélyes életformát, már nagyapáink is ebből éltek, így a legjobbaktól tanulhattunk. Egy évnyi tréning után már nézők előtt léptünk fel a gömbben, és az azóta megszerzett tapasztalat még nagyobb tudással vértez fel minket. – De hogyan lehet ezt megtanulni, mi a folyamata? – makacskodtam tovább. – Édesapámmal bementünk a gömbbe, és két motorral, alacsony sebességgel elkezdtünk motorozni. Ahogyan hozzászoktam, úgy növeltük a tempót, és fokozatosan következtek a meredekebb ívű fordulatok. Így megtanultam, hogyan kell figyelni a másikra, és ezután már minden ment magától. – mesélte Mario a saját történetét, és a többiek is egyetértően bólogattak. Sanszos, hogy ők is ezt a módszert követve sajátíthatták el tudományukat.

– Mielőtt hárman együtt bementetek, sokat kellett egyeztetnetek, hogy ne legyen baleset? – faggatom a fiúkat. – Mikor profi gömbösök találkoznak, elég csupán néhány percnyi megbeszélés, és utána mindenki tudja, hogy milyen koreográfia szerint kell eljárniuk. Mi is ugyanezt tettük, mielőtt először együtt léptünk fel. Figyelni kell a többiek sebességére, és bár kívülről nem úgy tűnik, minden mozzanat az előre megbeszélt jelzések után történik – hangzott az egyöntetű reakció, és a meggyőző arcokat elnézve nem volt kétségem afelől, hogy ez másként működne. Újabb kérdés bukkant fel a fejemben, melyet tolmácsom segítségével a srácoknak szegeztem. – Van valamilyen hatással a fizikumra, kell valamire különösen odafigyelnetek, miközben odabent vagytok?

Íme, a produkció, ahogyan a nézők is láthatták

Rövid kupaktanács következett, s az egyeztetés után jött is a válasz. – A centrifugális erő megnehezíti a légzést, így hosszabb távon elég megerőltető tud lenni, illetve, minél melegebb van, annál nehezebb helytállni a fellépésen, hiszen a kitágult erek miatt pár másodpercre még a látás is elhomályosulhat. Ha már a hőmérsékletről beszélünk, hűvösebb, párásabb időben drasztikusan romlik a gumik tapadása, ezért olyankor nem hajszoljuk a végletekig a tempót. – És nem féltek attól, hogy valami balul sül el? – érdeklődöm. – Természetesen van egy kis drukk az emberben, és dolgozik az adrenalin is, de vannak dolgok az életben, melyek sokkal félelmetesebbek számunkra, mint bent lenni a gömbben. Ez egy idő után már természetessé válik. Nincs olyan motoros, aki ne esett volna el, és ez ránk is érvényes – jegyzik meg lazán a vakmerő brazilok.

Feszültség a végletekig

Ekkor Sebastian egy kis történettel egészíti ki a könnyed feleletet, csakhogy jobban szemléltesse, hogy milyen dolgok nehezítik az amúgy sem veszélytelen fellépéseket. – A magyarországi premier–előadáson történt egy kis malőr. Mint az előadás során majd láthatod, a nagyobb feszültségkeltés érdekében a gömb, miközben a srácok a felső részében motoroznak, függőleges irányban szétnyílik fél perc erejéig. Ez akkor is így történt, viszont valami nem volt jól összeszerelve, és hiába próbáltuk visszazárni, csak több perces próbálkozás után sikerült úrrá lenni a problémán. Még a lelátón is pánik tört ki, menekültek a nézők az első sorokból, úgyhogy gondolhatod, mekkora volt az üdvrivalgás, mikor a motorosaink kigurultak a szerkezetből. – Elhűltem a sztori hallatán, és bár a trió mosolyogva figyelte reakciómat, azért mindannyian tudtuk, hogy nem egy életbiztosítás ezt a szakmát űzni. – Ha valaki fél, akkor ne ezt a munkát válassza – zárta le Everton a gondolatmenetet, én pedig nem kérdeztem többet, ugyanis közeledett az esti előadás, és még egy akciókamerás felvételt is ki akartam csikarni valamelyik bátor bukósisakosból.

A show-nak folytatódnia kell

Örültem, hogy az interjú során minden rendben ment, és mint a legtöbb néző, a jól megérdemelt szórakozást várva, pattogatott kukoricával a kezemben elfoglaltam a helyemet az első sorban. Fel sem merült bennem, hogy a srácok egy kis turpisságot eszeltek ki ellenem, és az esti előadás során én is egy produkció részese leszek majd, méghozzá nem is akárhogyan. Mikor a porondmester egy vállalkozó szellemű, borostás arcú fiatalembert kezdett keresni a látogatók között, hiába próbáltam egészen kicsire összehúzni magam, láss csodát, valahogyan mégis rám esett a választás. A manézs közepén elhelyezett széken kaptam helyet, s mintha borbélynál lennék, pillanatok alatt rám terítettek egy méretes vízhatlan anyagot.

Ezután megjelent Szandra, a tekintélyes méretű indiai elefántlány, és amikor közvetlen közelről egymás szemébe néztünk, bizony megfordult a fejemben, hogy a székkel együtt kioldalgok a porondról, de nem akartam csalódást okozni a több száz látogatónak. Így aztán a nagyérdemű harsány röhögése közben tűrtem, hogy Szandra bepamacsoljon habbal, egy műanyag „penge” segítségével szakszerűen megborotváljon, majd az ormányába felszívott vízzel arcon fröcsköljön, s mikor a végén nem fizettem a szolgáltatásért, még a habosvödröt is a fejemre húzza. Felejthetetlen élmény volt, mondhatom…