Ezt az SMS-t nyolc éve, 2003 tavaszán küldtem motoros barátainknak, az egyik zdiari étterem teraszáról. Emlékszem a pillanatra, levakarhatatlan mosollyal ültem a Goral tál és a friss csapolt sör mellett. Akkor még nem volt GoPro, vagy hasonló, így csak emlékeinkbe jegyezhettük fel a pillanatot, ahogy korábban a méretes Karosa busz egy hirtelen mozdulattal tért le az útról a fakitermelő gépeknek biztosított parkolóba, miközben a sofőr heves kézmozdulatokkal jelezte felénk: menjetek, mi ráérünk az öreg szekérrel! A gesztus oka mindössze annyi volt, hogy a szerpentinen csak két társunk tudta megelőzni a vastag koromfelhőt eregető öreg járgányt, mi ketten kénytelenek voltunk mögötte araszolni a folyamatosan kanyargó úton. Amikor a sofőr ezt észrevette, azonnal cselekedett, hogy a csapatunk újra együtt folytathassa az útját - meglepő és figyelmes gesztus volt. Akkoriban el sem hittük, hogy ilyen partneri viszony lehet négy- és két keréken közlekedők között, itthon nem volt általános ez a magatartás.
A régi történet pár napja jutott eszembe, amikor a feltorlódott autósor szinte mindegyik tagja azonnal a padka mellé húzódva igyekezett teret biztosítani, így segítve előrehaladásunkat. Szerencsére a ZZR-en van vészvillogó, így nem kellett a lassú lavírozás közben minduntalan elengednem a kormányt, elég volt pár másodpercenként a kettős index használatával jeleznem: köszönöm, hogy figyelsz rám. Mert megköszönni igenis kell (még ha egyesek ennek az ellenkezőjét hirdetik is), jól esik a másik félnek a visszajelzés, még ha önként segítette is utunkat.
A hazai közlekedés kezd kísértetiesen hasonlítani az egykori szlovák példához, ahol nem csak a hegyi szerpentineken, de az egyszerű országutakon is szinte minden jármű vezetője tett valamilyen apró gesztust, egy-egy mozdulatot, amivel megkönnyítette a motoros csoport haladását.
Szeretném hinni, hogy a fejlődéshez nekünk is közünk van. Elég, ha fellapozom a baleseti statisztikákat, ahol tisztán látszik, hogy örvendetesen csökken a motorosbalesetben elhunytak száma, sőt, balesetekben vétkes járműfajták között is az utolsó helyen "kullogunk"; a robogósok, a kerékpárosok, de még a gyalogosok is megelőznek bennünket az elkövetői rangsorban.
Amikor belefutunk egy-egy autósba, aki nem hogy nem figyel ránk, de szándékosan gátolja a haladásunkat, akkor sem a düh, vagy a harag, ami elsőre eszembe jut. Inkább az jár ilyenkor a fejemben, hogy vajon mit vétettünk, vagy mely társunk váltotta ki korábban ezt a pavlovi reflexet, hogy a motoros látványától most azonnal cselekvésbe kezd a jóember, lehetőleg a kétkerekűek rovására persze. Mert lássuk be: hangos kipufogók, városon belüli sprintek, az autóból veszélyesnek tűnő előzések az országúton - akad bőven olyan momentum, ami miatt mondhatja magában a pléhdoboz sofőrje, hogy márpedig én nem segítem "ezeket" az ámokfutásban.
Ha leszámítjuk azt a pár százalékot, aki - autós és motoros közlekedésben egyaránt - okot ad a pironkodásra, akkor szinte idillinek mondható a helyzet, végre érti és érzi az úton lévők nagyobb része, hogy miként is működik ez. Az autós ugyan irigykedve nézi a dugóban előreguruló motorokat, de a törvényt tiszteli annyira, hogy helyet adjon a kétkerekűeknek, és a motorosok is kezdik megtanulni, hogy a kezükbe került technika miként lehet az élvezet forrása anélkül, hogy folyamatos életveszélynek tennék ki magukat.
Az ingyenes vezetéstechnikai képzések állandó túljelentkezéssel működnek, és a borsos árú, de rendkívül hasznos fizetős tréningek is komoly tömegeket vonzanak. És tudjátok mit? Nem is ezek elvégzése az igazán nagy tett.
Sokkal bátrabb lépés maga a felismerés, amikor azt mondod: ketten indulunk útnak, én és a motorom. De kettőnk közül én vagyok az, aki bizonytalan a kanyarban, a motorom már tudja, hogy mi a dolga. A futóműve jobban dolgozik, mint az évtizeddel ezelőtti versenygépeké, a harapós fékeire blokkolásgátló vigyáz, és a műszerfalon a piros fény jelzi, hogy a motorom saját "agya" közbeszólt, amikor túl nagy gázt húztam az esőtől vizes aszfalton. Én leszek az, aki elismeri a gyengeségét, és igenis elmegyek, tíz vagy akár húsz év motorozás után is beállok a sorba, és tanulni fogok, mert mindig van mit.
Öngerjesztő a folyamat, hiszen a képzés után okosabban, jobb technikával oldjuk meg a vészhelyzeteket, a fékkar görcsös markolása helyett a kikerülést, a hirtelen irányváltást választjuk, ezzel is csökkentve a balesetek számát, és elősegítve a motorosok jobb megítélését.
Fejlődünk, a szó minden értelmében.