Vannak olyan alakjai a motorozásnak, akik örökre beírták magukat a kétkerekűek történelemkönyvébe: a GP-ben Rossi, az Erzberg siratóin Blazusiak az ikon, míg a túrázók bálványa egy argentin úriember, a 62. évét taposó Emilio Scotto. A legendás kalandor éppen 32 évvel ezelőtt kelt útra, és soha véget nem érő túrája során szó szerint a világ minden szegletét bejárta, beleértve kis hazánkat is. Közvetlenségére jellemző, hogy amikor azt kértem, meséljen a tízéves, több mint hétszázezer (!) kilométeres túráról, minden hezitálás nélkül kötélnek állt, és a harminc-negyvenéves, megsárgult képek társaságában felelevenítette, milyen is volt a máig Guinness-rekordnak számító utazás.
Nem volt pénzem, sem terveim
- Már kölyökkoromban tudtam, hogy egyszer a nagy felfedezők nyomába lépek, és én leszek az új Marco Polo! Mennyire gondoltam komolyan? Nos, úgy kilenc lehettem, mikor egyik este odaálltam anyám elé, s azt mondtam: holnap elindulok, és keresztül-kasul beutazom a világot! - kezdte fél évszázadon átívelő történetét az argentin motoros. - Persze édesanyám rögtön rávágta, hogy holnap nem világgá, hanem iskolába mész kisfiam, különben hátrakötöm a sarkad! - tette hozzá Scotto nevetve -, így az anyai parancsnak engedve pár évvel elhalasztottam a startot.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, ezért éppen 32 évvel ezelőtt, 1985 januárjában felpattantam a Honda Gold Wing Interstate-em nyergébe, magam mögött hagytam az imádott Buenos Aires-t, és kezdetét vette életem kalandja. Nem voltam berezelve, pedig minden okom meglett volna rá. Jóllehet, akkor már öt éve megvolt a Hondám, mégis a motorozás kimerült a munkába járásban meg a hétvégi kiruccanásokban - talán havi 6-700 kilométert tehettem meg, azt is otthonom közelében. Nem is sejtettem, mi vár rám az úton vagy a határátlépéseknél, és azt sem tudtam, hogy a „felhalmozott vagyonom” - pár cent híján 310 dollár - vajon hány napra lesz elég. Azt mondod, igencsak naiv voltam, hogy ilyen felkészületlenül vágtam bele? Hát igen, azt hiszem a legnaivabb felfedező Guinness-címet is kiérdemeltem ezzel a laza és kicsit meggondolatlan hozzáállással...
Úgy tűnhet, hogy ezt már nem lehet fokozni, pedig a szedett-vedett ruházatom is megért egy misét. Tudod, akkoriban közel s távol hiába kerestem volna motorosboltot, egyszerűen nem voltak ilyen üzletek, mint manapság, ahol egyszerűen leakasztják a fogasról a bőrruhát meg a sisakot. Szóval egy szál farmerben meg pulóverben vágtam neki, bízva az Interstate príma időjárás-védelmében, és csak évekkel később lett a mai értelemben vett teljes felszerelésem, mikor egy csapásra népszerű lettem, és megjelentek a támogatók, akik elhalmoztak minden földi jóval.
Csodájára jártak
- Akkoriban még nem volt ilyen „divatja” a föld körüli motorostúráknak, ami tulajdonképpen hozzájárult, hogy a kezdeti nehézségek dacára sikeresen teljesítsem az utat - emlékszik vissza Emilio az úton töltött első hónapokra. - Sokat nélkülöztem, sőt rögtön az út elején - Rio de Janeiróban - kiraboltak, s az a kevés kis spórolt pénzem és a holmijaim jó része is odalett. Gyakran éreztem kilátástalannak a helyzetet, az első két-három évben tényleg úgy éltem, hogy gyakran nem tudtam, miből is folytatom az utat.
Persze gyakran ez vezetett a legemlékezetesebb helyzetekhez is, mint amikor Scotto kényszerűségből zsiványok, tolvajok hajóján utazott az Amazonason. - A törvényenkívüli gazfickók este leültek kártyázni, és engem is meginvitáltak, hogy szálljak be. Alig volt pár dollár a zsebemben, de eszem ágában sem volt nemet mondani a rosszarcú banditáknak - eleveníti fel hősünk a baljós történetet. - Végül Fortuna a kegyeibe fogadott, és sorra nyertem a köröket, de ettől ideiglenes vendéglátóim egyre csak morcosabbak lettek. Végül már-már csalónak kiáltottak ki, és a hátam mögött arról pusmogtak, hogy még a reggeli kikötés előtt tesznek róla, hogy így vagy úgy, de visszaszerezzék tőlem a pénzt.
Egy szemhunyásnyit sem aludtam, minden kis zajtól összerezzentem, de végül eljött a napfelkelte és kikötöttünk Manaus-ban. Ők segítettek kitolni a Hondát, majd zsiványul kacsintva hozzátették, hogy remélik, a tegnapi „szerencsés leosztásnak” köszönhetően sok-sok országba eljutok majd. Igen, ezek a riasztó külsejű, ijesztő banditák összebeszéltek, s én naiv a kártyaasztalnál azt hittem, csupán a kezdők mázlija segít engem, közben ők a saját pénzüket dobták be, hogy folytathassam az utam.
Később, ahogy ismert lettem, már nem okozott gondot tankolni vagy betérni egy étterembe, mivel megjelentek a támogatók, és '88 vége felé már a Pepsi, a Metzeler és még jó néhány mecénás segítségével egyenesbe kerültem. Felszabadító érzés volt onnantól csak a felfedezésre és az írásra koncentrálni - emlékszik vissza Scotto a kezdeti nehézségekre.
A hivatalos szponzorokon túl is sokan támogattak, s erre a mai napig szívesen gondolok vissza. Akkoriban például kimondott elismerés volt egy jó nevű hotelnek, ha vendégül láthatott egy rekordert, ezért többször is megesett, hogy ötcsillagos szállodák vendégszeretetét élveztem, ingyen ehettem-ihattam, de hasonló lelkesedéssel fogadtak be egyszerű motorosok, amikor megtudták, mi járatban is vagyok éppen az országukban. Tulajdonképpen ez a végtelen szeretet tette igazán emlékezetessé a kalandot, és a helyiek baráti, testvéri fogadtatása miatt lett a szívem csücske - többek között - Törökország, Bali, Guatemala és India is.
- Ha csak egy mozzanatot emelhetnél ki a tíz évből, mint legkedvesebb emlék, melyik lenne az? - vetem közbe. - Erre igazán könnyű felelni - vágja rá gondolkodás nélkül -, ugyanis Indiához kötődik a túra legkülönlegesebb pillanata, mivel ott, pontosabban Új-Delhiben vettem feleségül szerelmemet, Monicát, aki utána hosszabb időre csatlakozott is hozzám az úton. Szegény, ő csak belecsöppent ebbe, és nem értette, hogy merek egyáltalán utcára lépni a felbolydult méhkasra emlékeztető indiai nagyvárosokban. Egyszer a nap végén nevetve mesélte, hogy puszta kíváncsiságból mindig ránézett a műszerfalra, ha balesetet látott, és megjegyezte a kilométeróra állását. Aznap a rekord majdnem két és fél mérföld volt, ennyit sikerült úgy megtennünk, hogy ne lássunk koccanást, ütközést az úton...
Nem tudok leszokni a motorozásról...
- Voltak mélypontjai, nehezen feldolgozható pillanatai is a világjárásnak - folytatja Scotto kissé elkomorodva -, olyan dolgokat láttam, amit korábban, a távoli és biztonságos otthonomban el sem tudtam képzelni. Afrika középső és déli részén a katonai elnyomás, a kannibalizmus és a törzsi harcok egyaránt mindennaposak voltak, ráadásul utak híján gyakran a homokdűnéken keltem át a majdnem négymázsás Gold Winggel. Egy alkalommal homokviharba kerültem, akkor az elsüllyedt és félig feldőlt Honda árnyékában vártam, hogy elüljön a vihar, még mielőtt az végleg maga alá temet.
Alighogy kiástam magam, a kiszáradástól és a fáradtságtól félholtan estem be a következő katonai ellenőrzőpontra, ahol nemes egyszerűséggel letartóztattak, és furcsa fizimiskámat látva simán bebörtönöztek. Végül sikerült kikönyörögnöm magam, de Afrikában még háromszor (!) kerültem rács mögé, s mindannyiszor benne volt a pakliban, hogy nem is szabadulok egyhamar.
Végül csak legyűrtem ezt is, és kicsit megtörten, de mindenképpen harcedzetten utaztam tovább a fekete kontinensről. Úgy szoktam fogalmazni, hogy az átélt nehézségek és drámák hatására nem egyszerűen megváltoztam, hanem magam mögött hagytam azt a naiv embert, aki a túra előtt, harmincévesen voltam.
Tíz év és két hónap szakadatlan motorozás után 735 ezer kilométerrel (!) a hátam mögött, 1995 áprilisában tértem haza, és rögtön belefogtam, hogy papírra vessem a csúcsdöntés történetét. Nagyon büszke vagyok, hogy éppen tíz évvel ezelőtt, 2007-ben sikerült kiadnom a „Leghosszabb motorozás” című könyvemet, amiben részletesen elmesélem, milyen varázslatos és lenyűgöző is a világ. Azóta túrákat szervezek a Föld minden szegletébe, évszaktól függően járjuk Amerika, Ázsia és Európa útjait. Nemrégiben visszatértem Magyarországra is - veti közbe gyorsan -, tavaly júniusban a csoporttal többek között Budapestet is megcsodáltuk.
- Hogy van-e egymondatos tanulsága az úton töltött tíz évnek? - ismétli meg Scotto a zárásként nekiszegezett kérdést. - Mindenképpen, s lehet, hogy furcsán hangzik, de ez a természet tiszteletének hiánya. Talán furcsán hangzik, de ez maradt meg bennem legfontosabb leckeként. Ahol csak háborút, pusztulást láttam, az mindig abból fakadt, hogy az emberek nem éltek összhangban a természettel, sőt azt hitték, hatalmasabbak nála, és kapzsiságból vagy puszta ostobaságból megpróbálták kizsákmányolni környezetüket. Néha elfelejtjük, hogy nem a világ urai vagyunk, hanem csak kis porszemek a nagy univerzumban - érdemes ezt észben tartani, mert csak így élhetünk boldogságban és harmóniában.
Mindenesetre jómagam megtaláltam a helyem, azóta is ha csak tehetem kétkeréken töltöm mindennapjaimat, és megmutatom az embereknek az öt kontinens legeldugottabb szegleteit. Igyekszem „felnyitni a szemüket”, hogy a hozzám csatlakozók is más szemmel tekintsenek a világra és egymásra, miután hazatértek a felejthetetlen túráról. Márpedig ilyenekből idén sem lesz hiány, ugyanis áprilisban az USA-ban, nyár elején Írországban, majd júniusban ismét Magyarországon és a Balkánon kalauzolok egy-egy csoportot. Kis pihenő után novemberben újra visszatérek a varázslatos Indiába, hogy más is átélhesse azt a csodát, melyet mi, Monicával az esküvőnk után. Egyszóval idén sem fogok unatkozni! - búcsúzott nevetve a hatvanas éveit taposó, mégis örökifjú világjáró.
Akárhogy is, irigylésre méltó az energia és a tettvágy, ami a hatvanas éveit taposó kalandorban dolgozik. Már az felejthetetlen élmény volt, ahogy a megdönthetetlen rekord történetéről mesélt, minden egyes mondatban újra átélve a sivatagban vagy éppen Delhi kaotikus forgatagában megtett kilométereket. Bámulatos életút az öve, s koránt sincs vége, hisz' elszántságát látva biztos vagyok benne, hogy sokat hallunk még róla.