A Dolomitok középső és északi fele aszfalton már nem sok újdonságot tartogat számunkra. Megvoltak előbb a népszerű hágók, utána a kevésbé ismertek, végül még a szilárd burkolaton el nem érhető részekbe is belekóstoltunk, már amennyire egy túrasportmotorral ez lehetséges. Másra, többre vágytunk, de az elképzeléseknek gátat szabott, hogy a megszokottnál jóval kevesebb idő és pénz állt rendelkezésre.
Hosszú előkészületek
Kezdésként a szállás árából kellett faragni, mert a hét főre és kilenc napra kapott 1300-1600 eurós ajánlat majdnem a teljes keretet felemésztette volna. Az utolsó falu legkisebb, nulla csillagos faházáért is több mint ezer eurót kértek volna nyolc éjszakára, ami egyszerűen nem fért bele. Végül az Airbnb-n keresztül akadtam Mariapiára, és az ő csodálatos nyaralójára, mely a Ledro-tó partján fekszik. Mivel a hölgy kizárólag olaszul kommunikált, a telefonos kapcsolattartás már az első hívás során csődöt mondott, így végül egy kis segítséggel írásban egyeztettünk a foglalásról. Nagyjából napi 22 ezer forintot kért tőlünk éjszakánként, ami a háromszobás plusz nagy nappalis, nyolcszemélyessé bővíthető ingatlanért - főszezonban - egyszerűen hihetetlenül kevés.
Ilyenek a motorosok...Volt olyan szállásadó, aki egyszerűen válaszra sem méltatott, mikor azt írtam, legalább 6-8 ember érkezik öt-hat motorral, így készüljön. Levelezésünkből kiderült, hogy későbbi vendéglátónk, Mariapia is félt tőle, hogy egy ilyen „horda" mit művel majd az ingatlanával, kérdései kezdetben kissé gyanakvóak voltak, pláne a gépeket és azok tárolását illetően. Végül mindent tisztáztunk, sőt az efféle szállásfoglalásnál utólag kötelező értékelésében a hölgy külön kiemelte, milyen kellemes meglepetés volt a motorosok viselkedése:
A már-már hihetetlenül olcsó ház lefoglalása után a csapat tagjai végre megkönnyebbültek, hogy pár (tucat) telefonálással szinte felére sikerült csökkentenem a szállásra kimért eurókat, sőt ezúttal a csomagokra sem volt gondjuk, mert kivételesen egy kísérőautó is rendelkezésre állt, így néhány nappal a start előtt már minden adott volt a tökéletes nyaraláshoz. Három különálló brigád alakult: előfutárként szombat délután érkeztünk a futón cipelt vasakkal, hogy időben átvehessük a kulcsokat, nem sokkal utánunk megérkezett a motorosok „első hulláma", a csaknem ezer kilométeres száguldást mellőző társaink pedig az autópályákat elkerülve egy nappal később, vasárnap délután futottak be.
A Pordoi csak bemelegítés
Vasárnap a csapat egyik fele még úton volt, míg a többiek az előző nap fáradalmait heverték ki a tágas és gondozott kertben. Nem úgy mi, „papírkutyák", akik addig csak a visszapillantóban láttuk a gépeket, mi már délelőtt felkerekedtünk, hogy egy laza kanyarral felfedezzük a környéket. Riva del Garda, két kör az egysávos, visszafordítókkal tarkított minihágón a Ledro-tó körül, meg pár kisebb erdei út meghódítása - ez a két-háromórás kanyar elég is volt kezdésnek, majd ebéd után még egy hasonló kanyart írtunk le, meglátogatva az 1702 méter magas Tremalzo-hágót is.
Újítás ide vagy oda, a Pordoi-hágó semmiképpen nem maradhatott ki a túrából. A hétalvók nagy bánatára reggel hétre tűztük ki az ébresztőt, nyolckor reggeli, és kilenckor, még a kánikula előtt indulás. Ennek köszönhetően dél körül már a híres „2239 meter" tábla mellett készültek a kötelező fotók, végre beszereztük a tavaly kifelejtett Passaporto Dolomitit is, amiben később hol pecséttel, hol a helyben kapott matricákkal rögzítettük, hogy eddig merre is jártunk.
A nap tanulságaihoz hozzátartozik, hogy estefelé már egy emberként kívántuk: bárcsak csupa magyar autós lett volna a hegyen, ugyanis ennyi akaratos, szándékosan keresztben megálló, a motorokra fittyet hányó sofőrrel már régen találkoztunk. Ennél itthon nagyságrendekkel jobb a helyzet... Szemkontaktussal, szép szóval és az ezeket követő gázfröccsel sem sikerült jobb belátásra bírni az akaratos sofőröket, mintha csak szándékos nehezítésként érkeztek volna a turisták miatt egyébként is zsúfolt városokba.
A nagyjából tízórás kör végén meglepetésre egy részben magyar csapatra bukkantunk, akik belgiumi rendszámmal falták a kilométereket, éppen hazafelé tartottak kinti munkahelyükről. Mikor rákérdeztünk, hogy a Harley V-Rod töküres csöveihez mit szólnak a híresen szigorú zsaruk, pilótája csak annyit mondott: mindig leállítom, és üresben gurulok, ha rendőröket látok...
Átlagsebesség: 28 km/óra
Ezúttal a Tourenfahrer térképeire hagyatkoztunk, melyeket a hazai MOTOzin újság mellékleteiből gyűjtöttünk össze. Az itinerek jellemzője, hogy a zsúfolt főutakat elkerülik, ugyanakkor mindegyik gyönyörű helyeken, remek, szinte mindvégig tükörsima aszfalton vezet. Kezdetben erős túlzásnak éreztük, hogy a 180-190 kilométeres körökre hat-hét órát írtak, hozzátéve, hogy ez a motoron töltött idő - a pihenőkkel együtt nyolc-kilenc lesz az.
Csupa első és második fokozatban teljesíthető hágó, fürdőzésre csábító vízesések és a sziklákból kivájt alagutak tucatjai tarkították a napot, így szinte észrevétlenül telt az idő, s csak délután három körül figyeltünk fel rá, hogy a leírásnak tökéletesen igaza volt. A hosszúnak tűnő napon még alig 120 kilométert tettünk meg, igyekezni kellett, hogy a hegyekben észrevétlenül és hirtelen ránk boruló sötétség előtt visszaérjünk a szállásra. Egy bisztróban elfogyasztott gyors ebédet követően ezért ismét motorra ültünk, kicsit hosszabbra szabtuk az egyben megtett távolságokat és rövidebbre a pihenőket, de így is este nyolc körül értünk csak vissza a szállásra. Jó tanulság volt a további napokra, hogy a térképeken jelzett időket nagyjából másféllel érdemes szorozni, ha úgy akarunk motorozni, hogy valamit lássunk is a bejárt vidékből.
Mivel a ház csendes helyen, a falutól és a zajos éttermektől pár kilométerre, fenn a hegyen feküdt, most nagy hasznát vettük az autóban odacipelt hűtőtáskának. A felszerelt házban tíz perc alatt elkészült a vacsora hét főre, mindenki lazán a zuhany alól kilépve asztalhoz ülhetett, és várnia sem kellett a farkaséhes brigádnak. Az már csak ráadás, hogy az erkélyről a környező szerpentinekre és hegyekre láttunk, ahol a naplementében hazafelé suhantak a hozzánk hasonlóan megfáradt olasz és jórészt német vendégmotorosok.
Kevés kilométerrel is tartalmas napok
A leghúzósabb napon is alig ötszáz kilométert sikerült legyűrni, ami tulajdonképpen nem baj, elvégre inkább legyen kanyar-kanyar hátán, minthogy csontegyenes utakon száguldjon az ember. Így alakulhatott, hogy a navigáció mérése szerint volt olyan nap, amikor csupán 104 km/óra volt a csúcsebességünk, pedig a motorok nagyjából egy literrel megszaladt átlagfogyasztása arról tanúskodott, hogy nem spóroltuk el a gázt. Körbemotoroztuk a Ledro- és a Garda-tavat, hirtelen összeszámolni is nehéz, hány hágót érintettünk - a számuk tulajdonképpen nem is fontos -, a csapat legkitartóbb tagjai nagyjából kétezer kilométert gyűjtöttek be a hét nap alatt, a le- és visszajutást természetesen nem számolva.
Bár sokszor motoroztunk már a dolomitokban egy-egy hetet, és még többször utaztunk át rajta - akkor is a legélvezetesebb utat keresve -, az új térképekkel még mindig sok újdonságot, lenyűgözően szép utat találtunk. A drága éttermeket meghagytuk a hét végére, amikor már elfogytak az otthonról hozott tartalékok, így nem esett rosszul, hogy tíz euróba fájt két szendvics vagy hogy a rendes haltál egy pohár borral tízezer forintos tételt kóstált. A benzin nem volt éppen olcsó, a hazai árak után hideg zuhanyként ért az 1,7 euró/liter tarifa, bár egy véletlen folytán ezen is tudtunk spórolni... Történt ugyanis, hogy a találomra kiválasztott töltőállomáson éppen nem volt ott a személyzet, de a kút őrzésével megbízott, kissé spicces úriember szívesen segédkezett nekünk. Miután vagy 30-35 eurónyi benzint csorgattunk a Kawa tankjába, félrehívott és csak annyit kérdezett: van egy húszasod? Volt, ő pedig már zsebre is tette a bankót, s mire rákérdezhettem volna, hogy biztos jó-e így, már vissza is ült a literes söröskorsó mellé. Nem értettem, hogy számol majd el a hiányzó literekkel, de gondolom nem mi voltunk az utolsó kedvezményes vásárlók aznap a kúton.
Tippek, térképekA Dolomitok az év minden szakában gyönyörű hely, mégis akad néhány hónap, amikor motorral érdemes elkerülni. Április-májusban a gyakran előforduló fagypont közeli hőmérséklet okozhat kellemetlen perceket, és kora ősszel ugyanígy megeshet, hogy inkább hógolyózásra, mintsem motorozásra alkalmasak körülmények. Augusztusban az egyszerre vakációra vonuló családok - és az általuk okozott dugók - nehezítik a túrázók életét, így ezt a pár hetet is érdemes mellőzni. Alapvetően pünkösdtől július végéig bátran ajánlható, főként, hogy a nyári kánikulában igazi felüdülés a hűvös hegycsúcsokon vagy valamelyik útba eső tó partján tölteni az időt. Mi a Touren Fahrer itinereit használtuk az idei túra szervezésekor a következő célpontokkal. Első nap a Tremalzót kerestük fel, míg a következő, hosszabb kör a klasszikus Pordoi-hágót és környékét érintette. A sorban a Croce Domini és a tőle északra fekvő szurdokok következtek, és természetesen nem maradhatott ki a Stelvio-hágó sem a sorból, jóllehet, ez a csekély (450-500 km) távolság ellenére is legalább 12-13 órás elfoglaltság volt. Következő nap rövidre szabtuk, csak 190 kilométert mentünk, bár ez is betartott délután négyig a sok apró, kanyargó út miatt.
Nem feltétlenül drága
Sokan azért nem vágnak bele igazán hosszú, 8-10 napos, országokon átívelő túrákba, mert félnek a magas költségektől. Nos, egy kis szervezéssel igenis le lehet faragni ezekből, s ez nem sátorban alvást és sonkás kétszersültevést jelent - nem mintha bármelyikkel gond lenne. Ha az unalmas autópályázást kihagyva nem lábon gurulsz le, hanem bérelsz egy futót, egyből megfelezed a költségeket, a szemfüles szálláskereséssel további súlyos tízezrek maradnak a zsebedben, míg a legnagyobb tétel az étkezés, amire szintén megoldás, ha van egy kísérőautótok, illetve a miénkhez hasonló, magánszemély által kiadott, konyhával felszerelt házatok.
Mi fejenként nagyjából 40 eurót költöttünk útdíjra, 80-at gázolajra és hozzávetőleg 150 eurót benzinre, a ház pedig éjszakánként három-négyezer forintnak megfelelő összeget tett ki. A csaknem négyezer kilométeres kaland így egy főre és motorra hozzávetőleg 350 euróba fájt, aminek nagy része maga az útiköltség volt. Jóllehet, ez sem aprópénz, ugyanakkor az élmény, hogy hosszú napokon át lélegzetelállító utakon motorozhatsz, egyszerűen megfizethetetlen. Képzeld csak el, hogy olyan kanyargósak az ösvények, mintha folyton csak az Euroringen köröznél, de ezúttal nem az M5-ösön lerohadó ponyvás kamion lesz a háttér hozzá, hanem háromezer méteres hegyek és gyönyörű tavak, szurdokok tucatjai. Megéri belevágni, még ha kell is jó néhány nap előkészület, hogy tényleg tökéletes és megfizethető legyen.