Több mint ötven éve már, hogy Bus Antal, a motorok szerelmese kiharcolta, hogy a vasfüggönyön túlra is eljuthasson Danuviájával. A gyengécske kis moped ráadásul egy méretes utánfutót cipelt, és a nyeregben Bus úr felesége is helyet kapott, így komoly utazótempóról nem álmodhattak, ennek ellenére konokul tartották magukat eredeti tervükhöz. Egészen Angliáig jutottak, keresztül az Alpok hágóin, ahol néha bizony csak 20-30 km/órás sebességgel vánszorgott a furcsa fogat. Ez azonban nem szegte kedvüket, és hazaérve újra tervezgetésbe fogtak, ezúttal a Nordkappot megcélozva. Kitartásuknak köszönhetően sikerült ezt a nagyjából tízezer kilométeres kört is teljesíteniük, amire a mai napig büszkén emlékeznek a márka rajongói. A legelszántabb danuviások nemrég úgy döntöttek, hogy fél évszázad elteltével megismétlik Bus úr legendás túráját…
Elképesztő költségek
A Rozsdamarók társaságát erősítő három motoros, név szerint Krejczinger István, Mohos Csaba és Schenek Balázs már hosszú hónapokkal az indulás előtt éjt nappallá téve a masinákon, illetve az utazás költségeinek előteremtésén munkálkodott. Tudták, hogy az ötvenes évek technikája aligha bírná ki ilyen idősen a megpróbáltatásokat, ezért az erőforrást több ponton módosították, Yamaha alkatrészekkel feljavítva a gépeket.
Komoly csomagtartó híján saját vonószerkezetet készítettek, majd beszereztek egy-egy Motorkulit, hogy a vadkempingezéshez nélkülözhetetlen holmikat is magukkal vihessék. Az egyre közeledő dátum sürgette őket, és úgy tűnt, a szervezés és a felkészülés soha nem ér véget, de végül 2015 júliusában végül mégis csak útra keltek, hogy előbb Németország északi csücskéig motorozzanak, onnan pedig komppal érkezzenek Skandináviába. Visszafelé, csak hogy ne legyen egyszerű és unalmas, már a Balti-államokon és Ukrajnán keresztül terveztek hazatérni, de mint az később kiderült, ez nem is olyan egyszerű feladat…
Ismeretlen problémák
Aki egy fiatal nagymotorral hódítja meg a Nordkappot, bizonyára hírből sem ismeri a veteránosok nyűgjeit, bajait, melyekből bőven akadt az út során. Az szinte említésre sem méltó, hogy a kalandorok által az EPER rendszer civil szervezetekre kiírt pályázatán nyert 1,1 millió forint támogatás még a motorok beszerzését, javítását és az utazás költségeit sem fedezte, ezért saját szebből pótolták ki - alaposan - az összeget, és így is szinte minden este a biztonságos (vad)kempinghely keresése okozott nekik fejtörést. Ha mindez nem rabolt volna elég időt az utazásból, még a technika ördöge is gyakran megtréfálta őket. Beállt főtengelycsapágy, makrancos váltó, leszakadt tengelykapcsolótól kitört dekni és minduntalan kilyukadó üzemanyagtartály nehezítette életüket, és a fenti hibák miatt hosszú órákat töltöttek a vadregényes, elhagyatott helyeken motorszereléssel.
A majdnem két napon át tartó, szinte megszakítás nélkül megtett etapon mindvégig eső kísérte a kalandorokat...
Kitartásukra jellemző, hogy így sem adták fel, és a Danuviákat toldozva-foldozva, szó szerint éppen csak mozgásképes állapotban tartva, de éppen egy évvel ezelőtt, 2015 júliusában elérték a Nordkappot, és elkészíthették a kötelező képet az Európa északi pontját jelző szobor alatt. Az ünneplés azonban nem tarthatott soká’, mert szerették volna egy hónap alatt teljesíteni az utat, és hazafelé a már említett Balti kitérő teljesítése is tervben volt.
Újra nyeregben pattantak, és ezúttal a nagy víz keleti partvidékén haladva suhantak, hogy egy ikonikus helyszín, a Vereckei-hágó érintésével térjenek vissza Magyarországra. Sajnos a szerencse ezúttal is elpártolt mellőlük, ugyanis a lenyűgöző szépségű Észtországot és Litvániát elhagyva az egyre fáradtabb motorok már nehezen viselték a megpróbáltatásokat, s mindezt tetézte, hogy a csapat eltévedt, és nem az eredetileg tervezett irányból közelítette meg a Vereckei-hágót.
Egy hatalmas kátyúkkal tarkított, meredek kaptatón találták magukat, mely olyannyira megviselte a kis 125-ös gépeket, hogy a továbbhaladással tényleg a túra sikerét reszkírozták volna, ezért inkább úgy határoztak, hogy megfordulnak és egyenesen hazamotoroznak, ami – tekintve, hogy egy közel hatszáz kilométeres távról beszélünk – szintén nem volt egy sétagalopp.
Lelkes tömeg fogadta a Magyarországra visszatérő danuviásokat
Akárhogy is, végül sikeresen teljesítették a kis híján tízezer kilométeres távot, és 2015. augusztus 5-én büszkén tértek vissza a túra kiindulópontjára. Ha akadtak is gondjaik, bebizonyították, hogy a nyugdíjas korú, gyengécske motorokkal bármilyen távolság meghódítható, még így is, hogy gyakran kell szerelni és muszáj naponta 3-400 kilométert megtenni az utánfutóval súlyosbított Danuviákkal.