Megszokhattuk, hogy a Brixton minden hónapban bemutat egy-egy motorost, hogy az ő történetén keresztül mesélje el, kit mi vonzott a motorokhoz, és azon belül is a klasszikus vasakhoz.
Stephan és a Brixton
Ezúttal Stephan osztja meg velünk kalandjait, aki egy fél emberöltőnyi időt kihagyott, ám most újra nyeregbe pattant.
– Mikor és miért kezdtél motorozni?
Bátran mondhatom, rendkívül szerencsés régi-új motorosnak tartom magam. Saját bőrömön tapasztaltam meg, amit oly sokan mondanak, hogy a motorozás olyan, mint egy vírus:
legfeljebb „tünetmentessé” válhatsz, amikor eladod, de az érzés életed végéig veled marad...
Így történt velem is: a nyolcvanas évek elején adtam el a motoromat, majd 2018-ban újra fellángolt bennem a vágy. Pontosabban a vágy mindig is bennem élt, de ennyi ideig tartott, hogy újra elhatározzam – kell egy motor!
Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor megláttam egy 125-ös Brixton café racert – muszáj volt lecsapnom rá. Jó döntés volt, és minden motorozás alkalmával úgy érzem, mintha megint 22 éves lennék.
– Miért pont erre esett a választásod?
Nem volt konkrét márka vagy típus, amit kerestem, de tudtam, hogy nem vágyom tucatmotorra. Karizmatikus, egyedi megjelenésű, különleges vasat kerestem, pontosabban azt a gépet, ami tökéletes egyensúlyban helyezkedik el az ár-minőség-stílus háromszögben. Utólag mondhatom, jó választás volt, mert tényleg nem került sokba és rendkívül élvezetes motor.
– Mit szeretsz legjobban a Brixtonban?
Nehéz lenne egyetlen dolgot kiemelni... Az egyszerűsége, a klasszikus, letisztult vonalvezetése és persze a hangja fogott meg, így együtt. A nyergében megtapasztalhattam, amit oly sok márkatárstól hallottam már azóta: egy ilyen motorhoz nem lehetsz túl fiatal, sem túl öreg...