Ügyes húzás a Brixtontól, hogy hónapról hónapra interjút készít vevőivel, hiszen ki más tudná jobban bemutatni a motorokat, mint maguk a tulajdonosok? Ezúttal a mindössze 22 éves, svájci Silvan mesél arról, miért kezdett el motorozni, és hogyan kötött ki a félliteres gép nyergében.
A Stelvio meghódítása volt a legnagyobb élmény
Silvan története már-már tipikus: bátyja is motorozott, őt pedig gyorsan magával ragadta az élmény, ezért levizsgázott, és vett egy 125-öst...
– Röviden összefoglalva mi fogott meg a motorozásban?
A szabadság érzése a nyeregben.
– Melyik volt az első motorod és miért éppen arra esett a választásod?
Amikor a bátyám elkezdett motorozni, jómagam is rögtön beleszerettem ebbe a csodás hobbiba. Nem voltam képben a márkákkal, típusokkal, de tudtam, hogy tetszenek a régies stílusú, klasszikus, léghűtéses gépek. A Brixton 125-ösei pont ilyenek voltak, ezért csakhamar meg is rendeltem egy Cromwell 125-öt a bordeaux-i Stormrider Motorcyclestől.
– Időközben megváltál a kis 125-östől. Miért?
Szerettem azt a motort, de egy idő után kevés volt az erő, a sebesség. Éppen kapóra jött, hogy amikor a cserét fontolgattam, megláttam az EICMA-n a Crossfire 500 prototípusát. Hazamentem, és felhívtam a kereskedést, hogy szóljanak, amint rendelhető a félliteres újdonság... Nemsokára jött is a telefon, hogy ott áll a szalonban a koromfekete, Backstage Black fényezésű Crossfire 500 X. Egyből beleszerettem, különösen a hangjába, hiszen az Arrow kipufogóval úgy muzsikál, mint kevés A2-es motor.
– Mi volt a legőrültebb kalandod a Brixtonnal?
Nem kérdés, a Stelvio meghódítása! Kemény volt a közel ötven darab, 180 fokos kanyar legyűrése, de megérte!
– ...és a legtávolabbi hely, ahová eljutottál?
A Dolomitok felfedezése volt a leghosszabb túránk. Fantasztikus utakon, lenyűgöző tájakon át motoroztunk, szóval senki ne hagyja ki, mert ezt muszáj élőben látni! Különösen tetszettek a gigászi mészkősziklák, melyek utánozhatatlan formájúak, és örökre rabul ejtik az ember szívét, lelkét.
– Van kedvenc utad?
Nem könnyű válaszolni, hiszen mindegyik más miatt felejthetetlen, de talán a Klausen-hágó Uri és Glarus kantonban. Egyszerűen imádom, ami nem is csoda, hiszen az ember egy erdőn keresztül halad egyre feljebb, majd a túloldalon az 1300 méter magasan fekvő völgybe jut, melyet mindkét oldalon hatalmas hegyek szegélyeznek. Az út teljes hossza 63 kilométer, legmagasabb pontja 1948 méter, ráadásul a végén a Luzerni-tó látványa fogadja a megfáradt motorosokat.
– Ezek után talán okafogyott a szokásos kérdés: hágók vagy végtelen, tengerparti utak?
Svájciként imádom a keskeny hegyi ösvényeket, egyértelmű, hogy ez a nyerő.
– Hogyan tovább, merre motoroztok idén?
Már megvan a terv: a Dolomitok- és Stelvio-túrán felbuzdulva 2023-ban már a Francia Alpokat célozzuk meg...