Gyakran kérdezik, hogy honnan jött az elsőre - és másodikra is - őrültnek tűnő gondolat, hogy az apró motorokkal többnapos nemzetközi túrára induljunk? Nos, az egész nagyjából egy éve kezdődött...
Az első túrák
Néhány hónapja az interneten belebotlottam egy csoportba, a magukat csak robogótúrának nevező csapatba, 50 köbcentis banda, 25-30 aktív taggal. Akkoriban még azt sem tudtam, mi fán terem a motorozás, elektromos robogón tanulgattam az alapokat. Azok a régi szép idők... Azután meglett az első motorom, a jogsim, és indulás. Egyszer csak motorozás közben eszembe jutott ez a csoport, elkezdtem keresgélni, és rövid úton rájuk is találtam. Eljött a nyár, irány a hát a Balaton! Igen ám, de a csoport tagjai elsősorban Észak-Magyarországon vannak jelen, én Debreceni vagyok, az cirka 400 km távolság. Egye fene, megérte! Hozzászegődtem a neten ehhez a csoporthoz, összeismerkedtünk, és a 2012-es szezon indításaként terveztünk egy Balaton-kerülést, győri starttal. Mivel ez már kivitelezhetetlen kerülő lett volna, vonatra ültem, és úgy csatlakoztam a Balcsin hozzájuk. Első pillantásra láttam, hogy ez egy érdekes, mindenre elszánt, mégis laza csoport, rögtön meg is szerettem őket!
Kerestünk egy sátorhelyet, letáboroztunk, nagyon jól éreztem magam, de ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám. Egy motoros csapatban voltam, akik már-már testvéreknek számítanak, és 50 köbcentivel komoly túrákat tesznek, szinte hihetetlen. A Balatoni túra után néhány napig még vendégesedtem a Győr közeli túravezetőnknél, Istvánnál. Kicsit fura volt búcsúzkodni tőle, mert tudtam, hogy még látni akarom, de nem nagyon fog menni... Egy hétvégét egy állati motoros csapattal töltöttem, hát mit mondjak, olyan volt mint gyermeknek a cukorka. Hazafelé a hosszú vonatozás alatt csak az járt a fejemben, mekkora teljesítmény, hogy hamarosan a tengerre indulnak az apró motorokkal, bár én is ennyire elszánt lennék. Teltek múltak a napok, majd a gondolat elhatározássá érett, felkaptam a telefont, és csak ennyit mondtam: veletek tartok!
Irány a tenger!
Utólag gondoltam csak bele, hogy eddig harminc(!) kilométer volt a legtöbb, amit megtettem egyhuzamban a vassal... De nem volt mit tenni, a hetek gyorsan szaladtak, és eljött az indulás pillanata! Első célpontom ugye Győr volt, ahonnan a túra indult. Egy pesti barátommal Vecsésen találkoztunk, ő kísért át a fővároson, és együtt motoroztunk Győrbe.
Másnap reggel, a túra startja. Esik, sőt, szakad, na szép... Sebaj, pakolás, láncfeszegetés, olajszint mérés, tankolás, ÉS RAJT! Első megállónk ha jól emlékszem - mivel nem mind Győrből indultunk, és útközben is összeszedtünk pár tagot - Pápa volt, majd Sümeg, ahol beszereztük a szükséges eurómennyiséget is. Ekkor kb. a hatszázadik kilométernél jártam...
Bakon kis pihi, azután Rédicsen át elhagytuk az országot. Nem sokkal ezután jött az első rendőri intézkedés, amit még vagy nyolc követett... Kicsit lehagytuk a csapatot, ekkor még gyors volt a motorom, négyen az elején elhúztunk pár száz méterre, majd mindig bevártuk őket. Egyszer csak nem jöttek. Vártunk, és felbukkant valaki: gyertek vissza, megállítottak a rendőrök. Két rendőr, egy büfésor kis parkolójában állunk. Nincs rendszám. Király. Mondja a rendőr - angolul - hogy így nem mehetünk sehova, büntetést nem kapunk, de így nem mozdulhatunk innen.
Kommunikáltunk vadul, mikor angolul, mikor activity-ül a rendőrökkel, erre az egyik megszólalt: - Na jó, tudok én kicsit Magyarul. Ezután még pergőbb lett a szóváltás, kis veszekedés kerekedett, CB-ztek, aztán szó nélkül eltűntek - mákunk volt.
Haladt tovább a kísérőkocsival súlyosbított konvoj - ő vitte a motyókat, és biztosíték volt, ha lerohadna egy motor, beledobjuk, a gázolajrapedig összedobtuk a fejenként 10-15 eurót. Egy pizzázó mellett álltunk ki legközelebb a szemerkélő esőben, kajáltunk, és szerencsére az eső is kezdett elállni. Késő délután lehetett, valahol Szlovéniában. Már nem esett, és a hegyekben gyönyörűen úsztak a felhők, csodaszép volt, habár a fotók nem adták ki a több rétegben úszó különböző színű felhőket.
Sátrazás helyett egy olcsó panziót választottunk, tizenöt euró és három csillag, mint az öreg lehel hűtőkön... Az estét jól jellemzi, hogy másnap reggel kómás, fáradt tekintetek néztek vissza rám, de egy óra lassú ébredezést követően komótosan megkajáltunk és nyeregbe pattantunk!
A milliónyi kanyar közben a falunevek úgy suhantak el, fel sem fogtam, merre járunk, mint egy végtelen aszfaltkígyó. Átjutottunk az Alpokon, nézelődtünk, útközben kajáltunk, laza hangulatban utaztunk. Közben a megtett táv lassan túlszaladt a 800 kilométeren, atyaég...
Kezdtem fáradni, zsibbadt a kezem, lábam és a hátsó felem, összefolytak az órák, és ez bizony rossz előjel. Egy felüljárón haladtunk, jómagam elöl, a furgon mögött. Látom jobbra indexel, és kifelé mutogat. Egyre lassabban ment, de láttam, nem húzódott le, nem akarja hogy megelőzzem - de mit akar? Jobbra tekintek, s mit látok...
Temérdek tavat, folyót láttam az útról, de csak egy másodpercig, annyit, hogy kék, gondoltam valami völgy, egy tóval a közepén. Még egy pillantás, és ááá, ez maga a tenger, megcsináltuk! Nem sokkal ezután partot értünk Triesztben.
Először voltam az Adrián, és mindezt tetézve motorral jöttem, kőkemény 50 köbcentivel. Hát mit ne mondjak, leírhatatlan érzés... Sátrat vertünk a stabil 70-80km/h-s szélben, ami egy irányból fújt, folyamatosan, egyenletesen. De legalább nem esett. Igaz a tengervíz csapkodott, de nem volt vészes.
Másnap reggel... A fáradtságtól úgy aludtam, mint a bunda, motoros szerkóban, sátorban felfújható matracon. Gondoltam megnézem a motorokat, a sátraktól néhány méterre a tenger mellett éjszakáztak. Igen, a hatalmas szélben, ami a tenger felől fújt... Nagy ötlet volt. Az én motorom a sor végén, a vízhez legközelebb. Apró cseppekben, amiket a hullámokról elhordott a szél, hullott a motorokra egész éjjel a sós víz. Reggelre stabil, egybefüggő só réteg volt a vasakon. Egy sószórónyi adagot simán levakartam róla, majd a benzinkúton le is öblítettem. Miután mindenki lepucolta a motorját jöttek a sünök - hát más se hiányzott...
No, több se kellett, mert ugye nem volt rendszámunk, és az Olasz nagykövetségtől nem volt papírunk. A Szlovén nagykövet adott engedélyt, de az Olaszokat ez mit sem érdekelte. "nó regisztri, nó italy!" - hajtogatták, miközben mi már indultunk volna, de ők csak nem akartak utunkra engedni - hát ez kalandos lesz...
Folytatjuk.