Együtt jártak már több mint egy éve,
boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe.
Örültek egymásnak csak egymásért voltak,
amiért a szüleik eleinte szóltak,
de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket.
Elég volt nekik mit egymástól kaptak,
szerelmüknek határt soha nem szabtak.
Élvezték a száguldást a hosszú utakon,
szálltak egymás mellett külön motoron.
Két motoros útja soha el nem vált,
bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt,
a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent,
leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell.
Fekete bőrruha fekete szkafander,
fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer,
fekete csizmában snyakukban kendővel
szálltak versenybe a száguldó felhőkkel.
Hosszú utakon el s visszacikáztak,
ott csak ketten voltak és egymásra vigyáztak.
Egymás nélkül soha nem indultak útnak,
egyetlen kérése ez volt a fiúnak.
Féltette szerelmét, hisz ő volt a mindene,
röviden tömören az egész élete.
Ők is, mint más szerelmesek sokat veszekedtek,
de csak addig tartott aztán kibékültek,
ám egy napon minden másként történt,
nem tartották be a jól bevált törvényt.
Távozás előtt a búcsú elmaradt,
s mindez egy álom egy félreértés miatt.
Hosszú napokig nem is látták egymást,
a szülők azt hitték mindkettőnek, van más,
de őket kínozta egy titkos sejtelem,
az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem.
Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek,
még nem békéltek a megsebzett szívek.
Mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett,
kínosan teltek a napok éjjelek.
Egyre csak azon törték a fejüket
a békülés útja vajon melyik lehet.
Egy csillagtalan borús éjszakán,
elhatározásra jutott a lány.
Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet,
s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet.
Fejében megszilárdul e hirtelen gondolat,
nem is töprengett oly sokat,
hirtelen gyorsasággal be is öltözködött,
szájára szokás szerint fekete kendőt kötött.
Barna hosszú haját most is fölcsavarta,
hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna.
Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt,
föltette fejére a fekete szkafandert.
Lenn az udvaron felült a motorra,
csak akkor jutott eszébe mikor már berúgta,
hogy volt egy kérése régen a fiúnak:
nála nélkül soha ne induljon útnak.
Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött képre,
elővette megcsókolta s fölnézett az égre.
Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban meghasad,
hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad.
Szemében ekkor már könnyek égtek,
még egyszer jól megnézte a képet,
majd visszatette a bőrkabát mögé.
Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért
már csak a motorjának, s az álmainak élt.
Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér,
több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér.
Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok,
jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták.
A motorost egy fénysugár követte,
közben egyre több csillag kúszott fel az égre.
Gondolatai már régen messze jártak
csak nézte az utat s nem, vette észre,
hogy mindjárt oda ér a felbontott részre.
Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett,
de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet.
Ebben a pillanatban az járt a fejébe,
hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe,
meg nem ölelheti kezét nem foghatja,
ezután már többé meg sem csókolhatja.
Hiába sietett vége mindennek, a szerelemnek,
a boldogságnak a csodás életnek.
A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt,
hogy sietett, íme hoppon maradt.
Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott,
a halál küszöbén a fiútól búcsúzott:
ne haragudj rám, hogy elmegyek,
de ígérem ezután is mindig veled leszek,
légy boldog, akkor én is az leszek,
emlékezz arra csak téged szerettelek.
Egyetlen vércsík volt ami a szkafander alól a szájából
kibuggyant s az arcán végig futott.
Ott feküdt az úton fekete ruhában
a motor közelében a vén fák árnyékában.
Pontosan egy éve ennek az éjszakának
a fiú eleget tesz becsületszavának.
Megfogadta ugyanis még ott zokogva,
hogy életében már csak egyszer ül motorra.
A megbeszélt időben megjött a négy haver,
a fején ekkor már fenn volt a szkafander,
lenn az udvaron felült a motorra,
gyászos tervét gyorsan újból átgondolta.
Gázt adott ugratott, s mire az országútra kiért,
már csak a motorjának és álmainak élt.
A temető ott volt az országút szélén,
a sír mit keresett a temető végén.
Leszállt a motorról és letérdel elébe,
húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe.
A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel
ez volt írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED.
A régi emlékek újra felkavarták,
a szívét nyugodni egy percig sem hagyták.
A barátok ott álltak sorban mögötte,
fekete kendőjét a fejfához kötötte.
Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz,
de mintha szívét kötötte volna a fejfához.
A temető kapuban felült a motorra,
barátai követték őt részvéttel sorba,
így emlékeztek a hajdani barátra.
A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége,
az állandó útvonal régi szép emléke.
A fiú arra gondolt mennyit motoroztak,
hosszú hónapokig mily boldogok voltak,
de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi,
csak egyetlen gondolat: utána menni.
Könnyes szemmel a kormányt markolta,
s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra.
Egy hatalmas kanyart egyenesen véve,
nagyot ugratott a tátongó mélységbe.
Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak,
lenn a mélységben a vén fák suttogtak.
Ott feküdt a fiú fekete ruhában,
a motor közelében, a holdfény árnyékában.
Iron Maiden! legjobb sajnos csak 1 koncerten voltam 15 évesen de eszméletlen volt ez is motivált arra hogy gitározni kezdjek aztán zenekar is lett belőle éljenek a 80as évek
és egy kis nosztalgia
IRON MAIDEN (vas szűz) A80-as évekbe járt BUDAPESTEN ETÓ stadion. Előzenekar az Osszián(sörivó vagyok c. szám) Hatalmas buli fergeteges hangulat 1 láda sör BELÉPŐJEGY 350FT Még jó hogy elmentem.
Együtt jártak már több mint egy éve,
boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe.
Örültek egymásnak csak egymásért voltak,
amiért a szüleik eleinte szóltak,
de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket.
Elég volt nekik mit egymástól kaptak,
szerelmüknek határt soha nem szabtak.
Élvezték a száguldást a hosszú utakon,
szálltak egymás mellett külön motoron.
Két motoros útja soha el nem vált,
bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt,
a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent,
leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell.
Fekete bőrruha fekete szkafander,
fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer,
fekete csizmában snyakukban kendővel
szálltak versenybe a száguldó felhőkkel.
Hosszú utakon el s visszacikáztak,
ott csak ketten voltak és egymásra vigyáztak.
Egymás nélkül soha nem indultak útnak,
egyetlen kérése ez volt a fiúnak.
Féltette szerelmét, hisz ő volt a mindene,
röviden tömören az egész élete.
Ők is, mint más szerelmesek sokat veszekedtek,
de csak addig tartott aztán kibékültek,
ám egy napon minden másként történt,
nem tartották be a jól bevált törvényt.
Távozás előtt a búcsú elmaradt,
s mindez egy álom egy félreértés miatt.
Hosszú napokig nem is látták egymást,
a szülők azt hitték mindkettőnek, van más,
de őket kínozta egy titkos sejtelem,
az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem.
Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek,
még nem békéltek a megsebzett szívek.
Mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett,
kínosan teltek a napok éjjelek.
Egyre csak azon törték a fejüket
a békülés útja vajon melyik lehet.
Egy csillagtalan borús éjszakán,
elhatározásra jutott a lány.
Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet,
s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet.
Fejében megszilárdul e hirtelen gondolat,
nem is töprengett oly sokat,
hirtelen gyorsasággal be is öltözködött,
szájára szokás szerint fekete kendőt kötött.
Barna hosszú haját most is fölcsavarta,
hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna.
Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt,
föltette fejére a fekete szkafandert.
Lenn az udvaron felült a motorra,
csak akkor jutott eszébe mikor már berúgta,
hogy volt egy kérése régen a fiúnak:
nála nélkül soha ne induljon útnak.
Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött képre,
elővette megcsókolta s fölnézett az égre.
Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban meghasad,
hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad.
Szemében ekkor már könnyek égtek,
még egyszer jól megnézte a képet,
majd visszatette a bőrkabát mögé.
Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért
már csak a motorjának, s az álmainak élt.
Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér,
több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér.
Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok,
jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták.
A motorost egy fénysugár követte,
közben egyre több csillag kúszott fel az égre.
Gondolatai már régen messze jártak
csak nézte az utat s nem, vette észre,
hogy mindjárt oda ér a felbontott részre.
Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett,
de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet.
Ebben a pillanatban az járt a fejébe,
hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe,
meg nem ölelheti kezét nem foghatja,
ezután már többé meg sem csókolhatja.
Hiába sietett vége mindennek, a szerelemnek,
a boldogságnak a csodás életnek.
A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt,
hogy sietett, íme hoppon maradt.
Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott,
a halál küszöbén a fiútól búcsúzott:
ne haragudj rám, hogy elmegyek,
de ígérem ezután is mindig veled leszek,
légy boldog, akkor én is az leszek,
emlékezz arra csak téged szerettelek.
Egyetlen vércsík volt ami a szkafander alól a szájából
kibuggyant s az arcán végig futott.
Ott feküdt az úton fekete ruhában
a motor közelében a vén fák árnyékában.
Pontosan egy éve ennek az éjszakának
a fiú eleget tesz becsületszavának.
Megfogadta ugyanis még ott zokogva,
hogy életében már csak egyszer ül motorra.
A megbeszélt időben megjött a négy haver,
a fején ekkor már fenn volt a szkafander,
lenn az udvaron felült a motorra,
gyászos tervét gyorsan újból átgondolta.
Gázt adott ugratott, s mire az országútra kiért,
már csak a motorjának és álmainak élt.
A temető ott volt az országút szélén,
a sír mit keresett a temető végén.
Leszállt a motorról és letérdel elébe,
húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe.
A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel
ez volt írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED.
A régi emlékek újra felkavarták,
a szívét nyugodni egy percig sem hagyták.
A barátok ott álltak sorban mögötte,
fekete kendőjét a fejfához kötötte.
Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz,
de mintha szívét kötötte volna a fejfához.
A temető kapuban felült a motorra,
barátai követték őt részvéttel sorba,
így emlékeztek a hajdani barátra.
A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége,
az állandó útvonal régi szép emléke.
A fiú arra gondolt mennyit motoroztak,
hosszú hónapokig mily boldogok voltak,
de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi,
csak egyetlen gondolat: utána menni.
Könnyes szemmel a kormányt markolta,
s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra.
Egy hatalmas kanyart egyenesen véve,
nagyot ugratott a tátongó mélységbe.
Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak,
lenn a mélységben a vén fák suttogtak.
Ott feküdt a fiú fekete ruhában,
a motor közelében, a holdfény árnyékában.