ok Döme, úgyis szerettem volna már veletek pár szót váltani! Tesónak 16.45-kor száll fel a gépe, megpróbálok úgy időzíteni, de sajna minden a Pesti forgalomtól fögg...
nem nyaggatni akarlak, csak meg szeretném kérdezni, hogy van-e az üzletetekben HEBO High-V FEKETE szemüveg+ lencse? (feleslegesen nem kanyarodnék el arra)
Persze a gixxer 200 hónapos részletre, de hát a szomszéd csávónak is CBR600F-e van(már 5 éve), és ha ő nagy motoros, akkor én még nagyobb, mert az én gépem erősebb.
Motorozásban meg nem vagyok kezdő, volt már motorom...
Tanulmányom célja a következő: szeretnék az emberi testtel kapcsolatban megvizsgálni és értelmezni néhány, a mai közgondolkodást jellegzetesen meghatározó, kitapintható feszültséget. Feltárásuk talán segíthet megvilágítani, miért is vonakodunk attól, hogy síkraszálljunk a szervellátást javító rendelkezések életbe léptetéséért, holott a transzplantációs technikák hasznosságát nem szokás vitatni. S minthogy, ráadásul, bizonyos testrészekkel kapcsolatban a szokásosnál jóval nagyobb hűhót szokás csapni, úgy gondolom, azt is megvizsgálom, miért tartunk egyes dolgokat másoknál sokkolóbbnak, s egyszersmind azt is, hogy vajon ésszerű alapon nyugszik-e a különbségtétel. Elfogadható-e az a követelés, hogy bizonyos testrészek megkülönböztetett bánásmódban részesüljenek? Kell-e különbséget tenni a felnőtt emberi tetem és a magzati maradvány között? E kérdések megválaszolásakor döntő fontosságú elem a nyelvhasználat mikéntje: az „adományozás”-szemléletű nyelvezet például legalább annyira vizsgálatra szorul, mint az „újrahasznosítással” kapcsolatban fölbukkanó képzetek.
A reciklálás – azaz újrahasznosítás – modern eszme. Annak nyomán került előtérbe, hogy egy oly korban, amikor környezetünk problémái egyre nyilvánvalóbbak, mindinkább rá kell ébredünk: világunk erőforrásai korlátozottak, s egyre nyilvánvalóbb parancs számunkra, hogy ami újrahasznosítható, azt használjuk is újra föl. Mindennek ellenére: az emberi test újrahasznosításának „automatizmussá” válása olyan kérdéseket vet föl, melyek egyáltalán nem mentesek a problémáktól. A gondolatot magát nem igazán teszi rokonszenvessé például az a jövőkép, melyet a Soylent Green című tudományos-fantasztikus film tár elibénk, bemutatva, hová vezethet, ha semmi nem szab határt az ember (azaz az emberi test) korlátlan újrahasznosításának. A film azt mutatja meg, hogyan gyártanak valahai emberi lények teteméből szabványos, tabletta formájú táp-pirulákat. Kevesen mennek el odáig, hogy – mint H.E. Emson – azt hangsúlyozzák, az emberi testet egyszerűen egy nagy közös készlet részeként tessék elképzelni! „Mindannyiunk teste része az elemek és a molekulák nagy közös készletének, mely nem más, mint bolygónk biomasszája, és testünk, illetve ez a szerves halmaz kölcsönösen hatnak egymásra” (Emson 1987, 9). Bár ez a nézet összhangban van a hagyományos „földet a földnek, hamut a hamunak, port a pornak” elképzeléssel, mégsem vált oly széles körben népszerűvé, hogy elegendőnek bizonyult volna a rutinszerű automatizmusként működtetett újrahasznosítás feltétel nélküli támogatásához. Némelyek érvelése szerint nagyon is szigorú szabályok szabják meg, mi minősül megengedettnek a holtakkal való bánásmódban, s e szabályok igen erősen korlátozzák tetemük gyógyászati célú fölhasználásának módját. Ám arra vonatkozólag, hogyan is gondolkodjunk a holttestről, sajnos az etikai gondolkodás hagyományos irányzatai is csak „korlátok között” igazítanak el, mivel igen nehéz az emberi test (és tetem) kérdését elfogulatlan, racionális módon megközelíteni. E téren különösen fontosnak bizonyul a szimbólumalkotás szerepe.
A XX. század második felében a transzplantációs technológia gyors fejlődésével a holttestekkel való megengedhető bánásmód kérdése egyre inkább előtérbe került. Korábban akörül folyt vita, hogyan is szabad a holttesteket az orvosi fakultásokon boncolás és tanítás céljából fölhasználni; ezt szabályozta az 1832-ben elfogadott Törvény az anatómiáról (Anatomy Act), mely egészen a szervátültetés technikáinak robbanásszerű fejlődéséig „megoldotta” a tetem-hiány problémáját. Mielőtt azonban véleményt formálnánk a holttestek gyógyászati célú felhasználásával kapcsolatos érvekről, elengedhetetlen annak tisztázása, mit tekinthetünk tetemnek (holt testnek, holttestnek) és mit gyógyászati célú felhasználásnak.
Meghatározások
Mit tekinthetünk holttestnek?
Miként arra az Oxford English Dictionary is rámutat, az „élettelen” vagy „holt” szó hozzátétele a „tetem”-hez, a mai élőbeszédben már pleonazmusnak számít, mivel a „tetem” szó jelentése „élettelen – azaz: »holt« – test”. Ezért az utóbbi időkben a vita tárgya már inkább az, hogy mikor áll be a halál, vagyis mikortól holt, halott egy adott test. Ismert a halálnak néhány olyan meghatározása (ezek a magasabb szintű agyi funkciókat veszik figyelembe), melyek alapján akár egy még lélegző organizmust is holttestnek nyilváníthatnánk. David Lamb azonban a következőképpen vélekedik erről: „Morálisan viszolyogtató gondolat egy még lélegző »halott«. Hogyan szabadulnánk meg egy ilyen lénytől? Eltemetnénk vagy elhamvasztanánk, mikor még meg sem szűnt lélegezni? Vagy ennek előtte vállalná valaki a felelősséget, és megfojtaná a »tetemet«?” (Lamb 1990, 65). Az idézet több megkerülhetetlen kérdést vet föl. Az eldöntetlenség kérdése jelentősebb, mint az erkölcsi visszatetszésé. Az ugyanis közismerten erős szórást mutat, hogy ki mit tart viszolyogtatónak. Azonban Lambnek igaza van abban, hogy egy lélegző holttest fogalmilag komoly nehézségeket támasztana.
Azt követően, hogy kijelentettük, az „élettelen” jelző használata felesleges pleonazmus, furcsának tűnnék holttesten olyan tárgyat értenünk, amelyen kimutatható a hagyományosnak tekintett életjelek valamelyikének megléte (bár ha belegondolunk, ez az álláspont revideálható).1
Az alább következő gondolatmenet nem tekintheti feladatának, hogy az egymással szembefordítható haláldefiníciók mindegyikét részletesen elemezze és minősítse. Vizsgálódásom célkitűzéséhez a teljes organizmus halálának kritériumaként elegendő elfogadnom azt, hogy az agytörzs halott.
csaknem árultok poroltókat is?
Van nekik!
5 körül megyünk arra, ha akkortájt leszel ott, összefuthatnánk. . .
Még a seregben...
Szólok Factory bácsinak, hogy jelezzen vissza neked, mert a felszerelések hozzá tartoznak!
nem nyaggatni akarlak, csak meg szeretném kérdezni, hogy van-e az üzletetekben HEBO High-V FEKETE szemüveg+ lencse? (feleslegesen nem kanyarodnék el arra)
meddig vagytok nyitva? ... köszi!
Fontos lenne...
Motorozásban meg nem vagyok kezdő, volt már motorom...
Holttestek, újrahasznosítás, terápiás szemlélet
Tanulmányom célja a következő: szeretnék az emberi testtel kapcsolatban megvizsgálni és értelmezni néhány, a mai közgondolkodást jellegzetesen meghatározó, kitapintható feszültséget. Feltárásuk talán segíthet megvilágítani, miért is vonakodunk attól, hogy síkraszálljunk a szervellátást javító rendelkezések életbe léptetéséért, holott a transzplantációs technikák hasznosságát nem szokás vitatni. S minthogy, ráadásul, bizonyos testrészekkel kapcsolatban a szokásosnál jóval nagyobb hűhót szokás csapni, úgy gondolom, azt is megvizsgálom, miért tartunk egyes dolgokat másoknál sokkolóbbnak, s egyszersmind azt is, hogy vajon ésszerű alapon nyugszik-e a különbségtétel. Elfogadható-e az a követelés, hogy bizonyos testrészek megkülönböztetett bánásmódban részesüljenek? Kell-e különbséget tenni a felnőtt emberi tetem és a magzati maradvány között? E kérdések megválaszolásakor döntő fontosságú elem a nyelvhasználat mikéntje: az „adományozás”-szemléletű nyelvezet például legalább annyira vizsgálatra szorul, mint az „újrahasznosítással” kapcsolatban fölbukkanó képzetek.
A reciklálás – azaz újrahasznosítás – modern eszme. Annak nyomán került előtérbe, hogy egy oly korban, amikor környezetünk problémái egyre nyilvánvalóbbak, mindinkább rá kell ébredünk: világunk erőforrásai korlátozottak, s egyre nyilvánvalóbb parancs számunkra, hogy ami újrahasznosítható, azt használjuk is újra föl. Mindennek ellenére: az emberi test újrahasznosításának „automatizmussá” válása olyan kérdéseket vet föl, melyek egyáltalán nem mentesek a problémáktól. A gondolatot magát nem igazán teszi rokonszenvessé például az a jövőkép, melyet a Soylent Green című tudományos-fantasztikus film tár elibénk, bemutatva, hová vezethet, ha semmi nem szab határt az ember (azaz az emberi test) korlátlan újrahasznosításának. A film azt mutatja meg, hogyan gyártanak valahai emberi lények teteméből szabványos, tabletta formájú táp-pirulákat. Kevesen mennek el odáig, hogy – mint H.E. Emson – azt hangsúlyozzák, az emberi testet egyszerűen egy nagy közös készlet részeként tessék elképzelni! „Mindannyiunk teste része az elemek és a molekulák nagy közös készletének, mely nem más, mint bolygónk biomasszája, és testünk, illetve ez a szerves halmaz kölcsönösen hatnak egymásra” (Emson 1987, 9). Bár ez a nézet összhangban van a hagyományos „földet a földnek, hamut a hamunak, port a pornak” elképzeléssel, mégsem vált oly széles körben népszerűvé, hogy elegendőnek bizonyult volna a rutinszerű automatizmusként működtetett újrahasznosítás feltétel nélküli támogatásához. Némelyek érvelése szerint nagyon is szigorú szabályok szabják meg, mi minősül megengedettnek a holtakkal való bánásmódban, s e szabályok igen erősen korlátozzák tetemük gyógyászati célú fölhasználásának módját. Ám arra vonatkozólag, hogyan is gondolkodjunk a holttestről, sajnos az etikai gondolkodás hagyományos irányzatai is csak „korlátok között” igazítanak el, mivel igen nehéz az emberi test (és tetem) kérdését elfogulatlan, racionális módon megközelíteni. E téren különösen fontosnak bizonyul a szimbólumalkotás szerepe.
A XX. század második felében a transzplantációs technológia gyors fejlődésével a holttestekkel való megengedhető bánásmód kérdése egyre inkább előtérbe került. Korábban akörül folyt vita, hogyan is szabad a holttesteket az orvosi fakultásokon boncolás és tanítás céljából fölhasználni; ezt szabályozta az 1832-ben elfogadott Törvény az anatómiáról (Anatomy Act), mely egészen a szervátültetés technikáinak robbanásszerű fejlődéséig „megoldotta” a tetem-hiány problémáját. Mielőtt azonban véleményt formálnánk a holttestek gyógyászati célú felhasználásával kapcsolatos érvekről, elengedhetetlen annak tisztázása, mit tekinthetünk tetemnek (holt testnek, holttestnek) és mit gyógyászati célú felhasználásnak.
Meghatározások
Mit tekinthetünk holttestnek?
Miként arra az Oxford English Dictionary is rámutat, az „élettelen” vagy „holt” szó hozzátétele a „tetem”-hez, a mai élőbeszédben már pleonazmusnak számít, mivel a „tetem” szó jelentése „élettelen – azaz: »holt« – test”. Ezért az utóbbi időkben a vita tárgya már inkább az, hogy mikor áll be a halál, vagyis mikortól holt, halott egy adott test. Ismert a halálnak néhány olyan meghatározása (ezek a magasabb szintű agyi funkciókat veszik figyelembe), melyek alapján akár egy még lélegző organizmust is holttestnek nyilváníthatnánk. David Lamb azonban a következőképpen vélekedik erről: „Morálisan viszolyogtató gondolat egy még lélegző »halott«. Hogyan szabadulnánk meg egy ilyen lénytől? Eltemetnénk vagy elhamvasztanánk, mikor még meg sem szűnt lélegezni? Vagy ennek előtte vállalná valaki a felelősséget, és megfojtaná a »tetemet«?” (Lamb 1990, 65). Az idézet több megkerülhetetlen kérdést vet föl. Az eldöntetlenség kérdése jelentősebb, mint az erkölcsi visszatetszésé. Az ugyanis közismerten erős szórást mutat, hogy ki mit tart viszolyogtatónak. Azonban Lambnek igaza van abban, hogy egy lélegző holttest fogalmilag komoly nehézségeket támasztana.
Azt követően, hogy kijelentettük, az „élettelen” jelző használata felesleges pleonazmus, furcsának tűnnék holttesten olyan tárgyat értenünk, amelyen kimutatható a hagyományosnak tekintett életjelek valamelyikének megléte (bár ha belegondolunk, ez az álláspont revideálható).1
Az alább következő gondolatmenet nem tekintheti feladatának, hogy az egymással szembefordítható haláldefiníciók mindegyikét részletesen elemezze és minősítse. Vizsgálódásom célkitűzéséhez a teljes organizmus halálának kritériumaként elegendő elfogadnom azt, hogy az agytörzs halott.
Náluk ez szokott lenni a lépcső:
s51b
GSX-r1000
Max egy 25-150-250-es TZ közötte.