Guld Péter búcsúja
Egy megható búcsúbeszéd Guld Pétertől
A depóban sétáltunk, amikor megérkezett. A Senior kategória edzését várta. Félhangosan bosszankodott, mert a motor nem elég dinamikusan gyorsult kettőkilencven felett a hegyen. Ezen a ponton felröhögtem, és kértem, ismételje meg. Nem is értette, majd közölte: itt erről szól a játék, aki meg puhány, annak otthon a helye.
Hitetlenkedve álltam, és az arcomra ülő idióta mosoly előbb kételkedéssé, majd rémületté változott. Féltettem, mert tudtam, ép ésszel nem játszunk orosz rulettet, viszont azonnal feltűnt, hogy a rajthoz állók egyike sem retardált, és nem nettó baromságból merészkedik a Man-szigeti pályára.
Az első kör után azonnal átértékeltem a látottakat, és nyugtáztam, hogy az indokolatlan vakmerőségen túl, páratlan, semmihez sem hasonlítható motoros tudással kell rendelkeznie annak, aki a TT-n értékelhető körökről álmodozik.
Magyarországon talán kevesek vették tudomásul, hogy Bitter Sándor egyedüli honfitársunkként mindennek a birtokában volt, mely unikummá tette a magyar motorsportrajongók körében.
Másnap együtt ballagtunk a rajtrácsra, melynek atmoszférája normál esetben is több mint megható, viszont képtelenség leírni az érzést, amikor mindezt egy magyar versenyző társaságában tesszük. Azokban a pillanatokban megszűnik a verbális kapcsolat, a csend és a koncentráció kerül a figyelem középpontjába, a másodpercek szinte megfagynak.
Míg készülődött, még egy utolsó pillantást vetettem a lelátó felett lobogó magyar zászlóra, melyet az ő tiszteletére helyeznek ki immáron évek óta, attól függetlenül, hogy részt vesz-e a versenyen vagy sem. Sándort szerették, tisztelték, és évről évre tárt karokkal várták a szigeten.
Végül felhúzta sisakját, és lehajtotta a plexit, mire odaléptem. Megöleltem, megsimogattam vállát, és óvatosságra intettem. Még annyit visszaszólt, mielőtt felült motorjára: „Verseny után találkozunk.”
Majd szépen lassan előregurult, és türelmesen várta a rajtot, hogy végül ádáz harcot vívjon a közel kétmázsás motorral, a házfalakkal, és az irgalmatlan sebességgel.
Valakinek sok, másnak kevés, igazán megható pillanat jut, abban viszont biztos vagyok, hogy az imént leírt elköszönés számomra életre szóló élménnyé vált, még a pillanatában, és ha eddig bármikor eszembe jutott, mindig megkönnyeztem.
De úgy hiszem, Bitter Sándor minden motorsportrajongónak életre szóló élményt szerzett elhivatottságával, remek eredményeivel, szent őrültségével, és kitartásával. Más kérdés, hogy az utóbbi időben a viszonzás gyakran elmaradt.
Kedves Sándor, második napja csak szótlanul ténfergek, így hát engedd meg, hogy ezúton üzenjek: „Verseny után találkozunk.”
A depóban sétáltunk, amikor megérkezett. A Senior kategória edzését várta. Félhangosan bosszankodott, mert a motor nem elég dinamikusan gyorsult kettőkilencven felett a hegyen. Ezen a ponton felröhögtem, és kértem, ismételje meg. Nem is értette, majd közölte: itt erről szól a játék, aki meg puhány, annak otthon a helye.
Hitetlenkedve álltam, és az arcomra ülő idióta mosoly előbb kételkedéssé, majd rémületté változott. Féltettem, mert tudtam, ép ésszel nem játszunk orosz rulettet, viszont azonnal feltűnt, hogy a rajthoz állók egyike sem retardált, és nem nettó baromságból merészkedik a Man-szigeti pályára.
Az első kör után azonnal átértékeltem a látottakat, és nyugtáztam, hogy az indokolatlan vakmerőségen túl, páratlan, semmihez sem hasonlítható motoros tudással kell rendelkeznie annak, aki a TT-n értékelhető körökről álmodozik.
Magyarországon talán kevesek vették tudomásul, hogy Bitter Sándor egyedüli honfitársunkként mindennek a birtokában volt, mely unikummá tette a magyar motorsportrajongók körében.
Másnap együtt ballagtunk a rajtrácsra, melynek atmoszférája normál esetben is több mint megható, viszont képtelenség leírni az érzést, amikor mindezt egy magyar versenyző társaságában tesszük. Azokban a pillanatokban megszűnik a verbális kapcsolat, a csend és a koncentráció kerül a figyelem középpontjába, a másodpercek szinte megfagynak.
Míg készülődött, még egy utolsó pillantást vetettem a lelátó felett lobogó magyar zászlóra, melyet az ő tiszteletére helyeznek ki immáron évek óta, attól függetlenül, hogy részt vesz-e a versenyen vagy sem. Sándort szerették, tisztelték, és évről évre tárt karokkal várták a szigeten.
Végül felhúzta sisakját, és lehajtotta a plexit, mire odaléptem. Megöleltem, megsimogattam vállát, és óvatosságra intettem. Még annyit visszaszólt, mielőtt felült motorjára: „Verseny után találkozunk.”
Majd szépen lassan előregurult, és türelmesen várta a rajtot, hogy végül ádáz harcot vívjon a közel kétmázsás motorral, a házfalakkal, és az irgalmatlan sebességgel.
Valakinek sok, másnak kevés, igazán megható pillanat jut, abban viszont biztos vagyok, hogy az imént leírt elköszönés számomra életre szóló élménnyé vált, még a pillanatában, és ha eddig bármikor eszembe jutott, mindig megkönnyeztem.
De úgy hiszem, Bitter Sándor minden motorsportrajongónak életre szóló élményt szerzett elhivatottságával, remek eredményeivel, szent őrültségével, és kitartásával. Más kérdés, hogy az utóbbi időben a viszonzás gyakran elmaradt.
Kedves Sándor, második napja csak szótlanul ténfergek, így hát engedd meg, hogy ezúton üzenjek: „Verseny után találkozunk.”
