Ramadán és kerengő dervisek
Az első részben keresztülvágtam a Balkánon, megérkeztem Törökországba és megcsodáltam Edirne fantasztikus mecsetét, a Selimiye dzsámit. Csavarogtam Isztambulban, majd átkeltem Ázsiába. Bursa szép és emlékezetes volt, innen pedig elindultam Trója felé.
A másodikban végigjártam le délre Odüsszeusz útját, rabul ejtett Foca sziréneinek éneke, láttam Tróját, Assost, Thébát, Pergamont, Erythreát, Ephesoszt, Prienét, Didymét és Milétoszt. Ezt követően keletnek fordultam, Anatólia belsejében megnézem Pamukkalét és ezután újra délre, a tenger felé vettem az irányt.
A harmadikban embert próbáló páratartalomban és hőmérsékletben jártam be a déli partokat, és jutottam el Antalyáig. Megnéztem Termesszoszt és Aspendost, megéltem a katarzist, majd újra a kontinens belseje felé fordultam.
Amint közeledem Konyához, ami már a nagy Belső-anatóliai-felföldhöz tartozik, a helyenként két-háromezer méternél magasabb Toros láncai előtt, megállok pihenni, és felhívok egy jónak tűnő szállást. Foglalok egy szobát, és kérdem, hogy van-e zárt parkolójuk, ahol biztonságban van a motorom. Akkor még nem hittem, hogy ez szükségtelen elővigyázatosság. Mondják, hogy van, így nagy nyugalommal érkezem a város fő sugárútjára. Megtalálom a főutcán álló szállodát, csak azt nem értem, hogy ha az épületsoron sehol egy garázsbejáró, akkor hol fogok én parkolni? Besétálok a hatalmas, török szőnyegektől és bőr fotelektől komor hallba, jelzem, hogy itt vagyok és érdeklődöm a parkolás felől. A recepciós úr a legnagyobb természetességgel int, majd egy fiú utat nyit a fotelek között és jelez, hogy fáradjak be. Álljak csak be nyugodtan a néhol bronzborítású, mészkő oszlopok, szőnyegek, fotelek és asztalok között a hallba. Igen, jól hallom. Ez is nagy felvétel, ahogy az utcáról a járdára fel és át az üvegajtón, be a hallba, végig rajta, majd diszkrét parkolás hátul az egyik sarokban. Biztonságosnak biztonságos, és a Sema Hotel személyzeténél sem találkoztam még ügyfélközpontúbb hozzáállással. Kedves mosoly, beszélgetés, és segítenek felvinni a dobozokat a szobámba. Ha én ezt otthon elmesélem…
Konyában sok a látnivaló, van azonban kettő, mely mindennél értékesebb. Az egyik a Mevlana-múzeum, ami egész Törökország egyik legjelesebb nevezetessége és a török nemzeti kultúra nagybecsű hagyatéka. A Mevlana szó jelentése: Mi Urunk. Így hívták már életében is Celaleddin Rumit, a XIII. században élt filozófust és költőt, aki hosszú vándorlást követően 1228-ban költözött az akkor virágzó szeldzsuk fővárosba, a tudományos és kulturális élet központjába. Itt tanított, prédikált a mecsetekben, tanácsokat osztogatott, nevelt és több kötetet kitevő életművet alkotott. Amikor 1273. december 17-én elhunyt, ez a mondás maradt utána: „…síromat ne a földön keressétek majd, sírom a tanult emberek szívében lesz.” Síremléke körül megalapították a Mavlevi dervisrendet, vagyis a kerengő dervisek rendjét. Ennek alapja Mevlana egyik mondása:
„Az Istennel való találkozásnak sokféle útja van, én a zenét és a táncot választottam”.
A sema szertartás során a méltóságteljesen, csendben, sorban bevonuló dervisek leveszik fekete felöltőjüket. Alatta hosszú, alul szoknyaszerű, bő fehér ruha van. A Mevlanát megszemélyesítő sejk irányítja a ceremóniát, lassú, halk zenére és fuvolaszóra dicsőítik a prófétát, majd a dervisek háromszor körbesétálja a termet. Ezek az Istenhez közeledés három fokozatát jelképezik: a tudást, a látomást és az egyesülést a mindenhatóval. Karjukat széttárva, jobb tenyerük az ég, bal a föld felé néz, fejüket jellegzetesen oldalra billentik, lassan forogni kezdenek. Sorba mindegyikük, végül a sejk is bekapcsolódik a táncba. Forgás közben lassan körbe-körbe is haladnak. A ritmus felgyorsul, és a dervisek önkívületbe esnek az állandó körforgástól, illetve a monoton ritmusú zenétől. Végül egymás után hagyják abba a táncot, közben a sípok, dobok szava és a csengettyűkkel játszott zene is abbamarad.
A köztársaság alapításakor betiltották a dervisrendeket, azóta azonban újra él a hagyományőrzés. Szerencsésnek tartom magam, hogy a ritkán tartott előadásszerű szertetartást láthattam.
A másik lényeges látnivaló a szeldzsuk törökök korának legnagyszerűbb és legrégebbi építészeti, művészeti emléke, az Alaeddin-dzsámi, valamint a hozzá tartozó mauzóleum. A X. század elején, a Szeldzsuk nevű török törzsi vezető alapította a szeldzsukok dinasztiáját. Ez szívós, lovas-harcos nép volt, és hamarosan egész Kis-Ázsiára kiterjesztette hatalmát. Fénykorukat 1210 és 1236 között élték, míg a XIII. század közepén egy másik, a kayi török törzs is beszivárgott Anatóliába. Ez utóbbi törzs vezérének, Ertugrulnak a fia Osman volt egy új dinasztia és a későbbi világbirodalom megalapítója.
Ez az 1221-ben épült, régi arab mecsetekre jellemző felépítésű (Cordobai nagy mecset) épület itt maradt nagy csendben közel nyolcszáz esztendős fagerendáival és hatvankét márvány, illetve egyéb kőből készült hengeres oszlopaival, melyek közül negyvenegyet különböző hellenisztikus kori épületekből szállítottak ide. Szemléli a messze járó időt és a szomszédságában található szeldzsuk szultánok jellegzetes tízszögletű mauzóleumában (kümbet) őrzi építtetőit, nyolc szeldzsuk szultán szarkofágját. A koporsókat kék színű csempék borítják, domborított fehérbetűs arab írásos versidézetekkel. Egy letűnt időnek, a szeldzsuk birodalom fénykorának legnagyobb uralkodói alusszák itt örök álmukat. Nem sorolom fel őket, jó?
Van a városban még két gyönyörű medrese (egykori iszlám vallási iskola): a Karatay, melyben szép csempemúzeum van, a másik pedig az Inceminareli, melyben a szeldzsuk kor kő- és famegmunkáló művészetének megmaradt emlékeit őrzik. Megnézem a város mecseteit, majd a szállodába visszatérve barátkozós hangulatú török fogad. Látta a megérkezésemet, ezért a motoromat nézegetve várt a hallban, hogy megismerjen. Amint belépek, ő a portás felé biccent, és kedvesen, de határozottan, barátságosan beszélgetést kezdeményez. Felmegyünk a tetőteraszra, sört iszom, míg ő a szőnyegekről, a Mevlanáról és az iszlámról folyó beszélgetés közben semmit. Ramadán van.
Erről viszont fontos bővebben beszélni.
Az arab eredetű „ramida”, szárazságot, hőséget jelentő szóból származik, és Allah Mohamed felé kinyilatkoztatott akaratára emlékeznek. Ekkor adta a hagyomány szerint Allah a Koránt Mohamed prófétának, aki a Híra hegyén elmélkedett és böjtölt. „Az iszlám hit szerint ilyenkor a pokol kapui zárva, a démonok leláncolva vannak, így e hónap a nélkülözések ellenére a béke és a szellemi megtisztulás időszaka.”
A ramadán ideje az iszlám és a Gergely-naptár 11 napos eltéréséből adódóan folyamatosan vándorol. Ott jártamkor ez július vége és augusztus dereka közé esett, tehát több mint három hétig részem volt benne. Látszólag nem jelenthet problémát, de csak elméletileg van ez így. Ahogy haladunk kelet felé az Iszlám megtartása egyre szigorúbb, a hívek mind inkább és egyre következetesebben vetik alá magukat. Napkeltétől napnyugtáig böjtölnek a test és lélek megtisztulásának elérése céljából, így tartózkodnak az „evéstől, ivástól, dohányzástól, a nemi kapcsolattól, kerülniük kell a dühöt, az erőszakot, az irigységet, a vágyat és a pletykát.” Míg nyugaton elsősorban nem esznek napközben, keleten már nem is isznak. Pokoli meleg van. Két-három óra alatt teljesen kiszáradnék motorozás közben, képzeljük ezt el napkeltétől napnyugtáig, még ha pihenéssel tölti is az ember az idő túlnyomó részét. Naplemente előtt pár órával már annyira rosszul vannak egyesek, hogy figyelmetlenségük és türelmetlenségük, különösen autóvezetés közben életveszélyes. Továbbá hiába térek be egy benzinkútra enni valamit, mert sok helyen zárva az étterem, sőt helyenként még az ételt, italt tartalmazó hűtőszekrények is! Jómagam már Olaszországban is bekattanok, ha késő délután még nem fűtik be a kemencéket, így nem ehetek pizzát utazás közben, akkor elképzelhető, mit érzek, mikor néhány helyen még egy üdítőt sem adnak! Hiába magyarázom, hogy nem érdekel, nem egy a vallásunk, szolgáljon ki: egyes helyeken hajthatatlanok. Lehet, hogy gigapofátlanságnak minősült, de szerettem volna a Mevlana szomszédságában inni egy sört az ott található étterem teraszán. A pincér kérésemre szürke arccal eltanácsolt és hátat fordítva elsétált. „Fényes nappal, egy szent épület közelében, ramadán idején" – így is kezdődhetett volna a helyi kék fény tragikus hangvételű riportja. Ez egy újabb szempont az utazás időpontjának megválasztására, ha nem egy izolált szállodakomplexum mindenütt egyforma üvegburája alatt töltjük a szabadságunkat, egy többségében iszlámvallású országban.
További érdekes tapasztalat az eső, ugyanis itt ér először egy rövid zápor Konyában. Éppen egy utcán sétálok át, amikor egyszerűen megcsúszok és hajszál híján tarkóra esem. Az amúgy is csúszós, fényes aszfalt, amint egy kis víz éri, pont úgy csúszik, mint a jég... Mekkora szerencse, hogy nem motoron kaptam az elsőt! Ekkor leszek figyelmes a járókelők apró lépéseire, ők már tudják mindezt. Na, erre oda kell majd figyelni motorozás közben! Insallah. Reggel lemegyek a Yamahához és hoppá: áll mellette egy ezres Gixer, isztambuli rendszámmal! Ilyen kérem a motorosbarát szálloda. Feldobozolok, fizetek, köszönök és elegánsan kigurulok a fotelek között.
Úton: karavánszerájok, földalatti bazilikák
Hajnalban hagyom el Konyát, és a 300-as úton Aksaray felé tartok. Előtte 44 kilométerrel az út mellet Sultanhani közelében találom a Szultán karavánszerájt. Geometriai motívumokkal díszített monumentális kapuja lenyűgöző, a szeldzsuk kori építészet gyönyörű építménye. Első látásra akár egy vár, 12 méter magas falakkal. Belépve jobbra az állatokat és kocsikat helyezték el, balra a szobák sorakoztak. Hűvös, árnyas. A hangulat, amit magából áraszt, nagyon illik jelen lelkiállapotomhoz. Karavánszerájok.
„…és majd valahol az ország belsejében, mindentől távol, egy Bibliai-tájon egynél megállva megértjük, mit érezhetett az a vándor vagy tevehajcsár, aki megérkezett a vértekkel erősített kapuk elé a csipkés falú, őrökkel védett falak árnyékába”.
Elidőzöm a motoromat és a portál faragásait felváltva nézegetem. Itt állok, nem mozdulok, mégis nagyon intenzíven úton vagyok. Teljességgel áthat a szabadság érzése, itt mindentől távol egy messzi kopár fennsíkon, a közel nyolcszáz éves menedék kapuja előtt.
Elhagyom a főutat délfelé, és megérkezem az Ihlara völgyébe. Itt a kopárság közepén csodálatos, buján zöldellő oázisban bizánci kori, páratlan kulturális értékek rejlenek. A Melendiz-patak 14 km hosszúságú ötven-nyolcvan méter mély, száz-kétszáz méter széles, és puha mészkő medrében állítólag 4535 barlangot számoltak össze.
A IX-X. században az üldözőik elől menekülő keresztények költöztek be ide, lakóhelyeket rendeztek be bennük és 105 barlangot templom céljára alakítottak ki. Közülük 31 - többségükben eredeti freskóikkal - ma is látogatható. Képzeljünk el mészkőbe faragott bazilikákat, ahol az oszlopok, az oltár és még a szenteltvíztartó is egyetlen faragás eredménye.
Sajnos, mivel az iszlám tiltja az emberábrázolást, a legtöbb szent arca és szeme le van kaparva a freskókról. Amikor ezeket a bizánci stílusú, kora keresztény freskókat látom, legyen az Ravenna mozaikjain, az Aja Szofia mennyezetén, vagy itt, nekem mindig az jut eszembe, hogy hova tűnt az ókori világ rendkívül magas szintű anatómiai ismerete, perspektivikus ábrázolásmódja? Miért kellett ennek megszakadnia? Milyen barbár erő törte ketté a fejlődés vonalát? Tudom, költői kérdés csupán.
Kappadókia
Ez egy ismert, híres nevezetessége Törökországnak. Tovább utazva hirtelen váratlan formájú sziklákat, kőtornyokat pillantok meg. Egyesével vagy csoportokban meredeznek az égig érő kőkúpok, fejükön kalapot viselve. Pajzán lett ez a mondat, annyi szent. A magyarázat erre a bizarr jelenségre, hogy a földtörténeti harmadkorban, 30-60 millió évvel ezelőtt az itteni háromezer méteres, ma már kihunyt Hasan, Melendiz és Erciyes tűzhányók évezredeken át lávával és hamuval árasztották el a környéket, így ez a táj egy 1200 méteres, feltöltött síksággá vált. A vulkáni tevékenység megszűntével a Kizilirmak és mellékfolyói medret vájtak a talajba. Az egymásra rakódott rétegek keménysége, ellenállása eltérő volt, a hamut és tufát könnyebben kimosta a víz, mint a lávát. Ez esetben utóbbiból volt több felül, és a sipkákat tartó lágyabb kőzet erodált nagyobb ütemben.
Ezt követően az emberi kéz folytatta a munkát a lágy, könnyen alakítható kőzetben, és sok ezer ember befogadására alkalmas földalatti városokat hoztak létre, melyek teljes mélységükben még ma is ismeretlenek. Az eddigi információk alapján, amikor Tiberius császár i.sz. 17-ben Rómához csatolta Kappadókiát, a közeli Kayseriből a keresztények a göremei völgybe menekültek az üldözések elöl. A legújabb kutatások és leletek szerint azonban ők csak újra feltalálták és bővítették ezeket a földalatti birodalmakat. Első építtetőinek kilétét egyelőre homály fedi, de annyi bizonyos, hogy a hettiták idejében (i.e. 2000-1200) már raktárként használták őket. Kaymakli és Derinkuyu húszezer ember befogadására alkalmas, 55 méteres, nyolcszintes mélységig, harminc kilométeres folyosórendszerrel feltárt városok. Szellőzőaknák tucatjai biztosították a friss levegőt a veszély esetén a lezárt városban. A kutak százméteres mélységekig nyúlnak a feltáratlan mélybe. Itt minden megtalálható volt, ami egy hagyományos városban: konyhák, élelmiszer-tárolók, sőt istállók, lejjebb lakórészek, nagyméretű közösségi helyiségek, szentélyek, víztárolók, és biztonsági folyosók is, csak éppen napfény nem. A lejáratokat veszély esetén több tonnás malomkövekkel zárták le, így, ha az üldözők meg is találták a kapukat, bejutni már nem tudtak.
Megérkezem Göremébe. Itt van néhány barlangszálló - hogy teljes legyen az élmény, ilyenben szállok meg. Szobám sziklába vájt, tökéletes, 22 fokos klímájú, stílusos, meleg hangulatú helyiség. Minden részletét a sziklából alakították ki, a szekrények is a falba mélyednek, ahogy a tévépolc és az ágy fejrésze is. Szép fürdőszobával, belső, részben fedett, árnyas udvarra néző ablakkal. Lepakolok és elindulok felderíteni a környéket.
Szétnézek a városban, csodálom valószínűtlen megjelenését, elhelyezkedését. Kisétálok az egyik hegyre, és nézem a sziklaképződményeket. Hamar belátom, hogy ezt a tájat csak terepen lehet bejárni, eltávolodva az országúttól. Másnap délutánra bejelentkezem egy quadtúrára, vezetővel. Igazán nem szerettem volna két „kici szárgát” magam mellé egy csoportos túra keretében. Házigazdámmal, a sziklaszállás tulajával lovagolni megyünk. Ő lovagol, én sörözök és nézem. Este aztán beszélgetünk is egy kellemeset. Nagyon laza, kedves, önfeledt ember, különös, olaszos stílussal. Másnap délelőtt bemotorozom a környéket és megnézem a templomok völgyének is nevezett szabadtéri múzeumot. Kora-keresztény bazilikák, kolostorok, lakások a sziklákban. Bejárom a Zelve környékén található völgyeket, barlanglakásokat és templomokat, megnézem a legkülönlegesebb formájú sziklaalakzatokat. A környékbeli városok, valamint falvak utcaképe olyan, mintha egy jól szerkesztett képzeletbeli bolygó kulisszái között sétálnánk. A sziklák mindenütt szerves részei az utcáknak, épületeknek. Ilyen fantasztikus hangulatú városkák Ürgüp, Avanos, Nevsehir és Cavusin. Amikor visszaérkezem Göremébe, odagurulok a quadkölcsönzőhöz, és jelzem, hogy két óra múlva jövök, mert a három-négy órásra tervezett túra egy adott pontján érdemes látni a naplementét, ami kiemeli a Vörös-völgy különleges látványát.
Beszélgetek a leendő túravezetőmmel, egy fiatal fiúval, amikor szakadt robogóval megérkezik egy bohókás, barna bőrdzsekis, excentrikus fazon, és indián esőtáncot lejt a motorom körül. Megnézi a négydugattyús féknyergeket, a két tárcsát, a széles blokkot, és amikor megtalálja az 1300-as feliratot az oldalán, a mozgássor átmegy egy rajzfilmfigura örömtáncába, artikulálatlan kurjongatással kísérve. A levegőbe felugorva minduntalan összecsapja a két bokáját. Olyan mozdulatokat tesz, mintha meg akarná érinteni a Szent Grált, de nem ér hozzá, csak leguggol mellé és nézi. A fiútól megtudom, hogy ő a kölcsönző szerelője és éppen nagyra tartja az előtte álló technikát a sok gyengébb, szervizelt szerkezet után. Odajön, tiszteletteljesen meghajol és gratulál: Beautiful – mondja az egyetlen megtalált angol kifejezést. Ő Ahmet. Azután beszél a fiúval, majd bemegy, és a főnökkel is. Úgy jönnek ki, hogy megegyeztek, ő lesz az idegenvezetőm, megtisztelném, ha elfogadnám a társaságát - mondja. Mosolygok és elfogadom, de kikötöm, hogy a legjobb helyekre vigyen. Rendben – mondja. Ismét nem tudom mit kértem! Jól vigyázzunk mit kívánunk, mert még megkapjuk!
Késő délután indulunk. Lisztszerű, puha, helyenként nagyon mély süppedős talajon haladunk, még jó, hogy a quadnak nagy ballonos abroncsai vannak. A toronyképződmények közül vannak, amelyek a fennsíkhoz kapcsolódnak egy-egy természetes hidat alkotó szikladarabbal. Ezek némelyikére éppen ráfér a quad. Nos, ilyeneken visz át engem Ahmet, néha hátramosolyogva, hogy ugye jó? Jó hát, a szívem a torkomban dobog, ahogy a járgány két oldalán porlik a homok a kerekek alól a mélybe. Az egyik „hídon” meg is állok fényképezni. Azután induláskor majdnem lecsúszok róla - elfelejtettem említeni, hogy először quadozom. Még nagyon idegen nekem ez az egész, de megtanulok két keréken menni vele, az oldalára billenteni, és rövid ideig ott tartani.
Később egy párkányon haladva kicsit gyorsabban megyek bele a kanyarba, nem adja ki, és rádőlni sem lehet az ívre. Két kerékre áll, ellenkormányozok, visszaesik, de jön a széle, megint belekormányzok, és már borulok is lefelé, előbb én esve át a quadon, majd ő rajtam és végül két kő között megáll. Nagyon megütöm a bal kézfejemet, de ezen kívül semmi bajom.
Beérkezünk Cavusinba. Megiszunk egy hideg sört a helyi kocsmában, hisz` nagy még a meleg, majd tovább indulunk. A város határában emelkedik egy meredek sziklafal, ami leszakadt, és így, mintegy keresztmetszetében láthatjuk a hegyben található egykori lakásokat. Felmegyünk a szikla tetejére és gyönyörködünk a kilátásban, majd bejárjuk a hegy gyomrában kialakított helyiségeket.
Tovább megyünk a holdbéli tájon, amikor az egyik sziklából angyali énekszó hallatszik. Valaki, valahol odafent, egy cella belsejében gospelt énekel. Megállunk, helyiségek, járatok sorozatán átküzdve magunkat a régi bazilika - részben beomlott - belsejében egy amerikai lányra bukkanunk - magában énekel, fantasztikusan szépen. Abbahagyja, mire felérek, de kérem, hogy folytassa, mert onnan lentről, ahol a járművek állnak - mutatom neki - ezért másztam fel ide. Szabadkozik, hogy csak tetszett neki az akusztika, és azután kicsit szégyellősen tovább énekel. Vannak az életben pillanatok, amikor két ember egy pillanatra találkozik, és azután soha többé. Mégis megérint, örökre megmarad az élmény. Van, hogy mindkettőben, van, hogy csak az egyikben. Remélem én is hagytam nyomokat magam után, bennem többen megmaradtak. Ezen az utamon sok ilyen pillanatban lehetett részem. Gyönyörű volt. Faludy György Monológ életre halálra című verse jut eszembe. Hát jól megjegyzem magamnak. Naplementekor érkezünk a platóra, velünk szemben a Vörös-völgy ragyog a mögöttünk nyugvó nap fényében, alattunk a Szerelem-völgye, azaz ahogy a helyiek említik, a Pénisz-völgy. Érthető.
A fennsíkra érve Ahmet elővesz két sört a kabátjából. Két hideg sört hozott Cavusintól idáig a porban, terepen, hogy itt megigyuk a naplementében! Még tátom a számat, amikor szisszen az első palack, és int, hogy koccintsunk a „Beautiful penis valley”–re! Ollé. Ezt követően úgy dönt, hogy a „kalandosabb” úton visz vissza Göremébe és leereszkedünk egy kanyon mélyére, a sűrű bozóttengerbe burkolt vízmosásba, ahol néha fejmagasságban, néha a talajon fekszenek a kidőlt fák. Felemeljük a quadokat vagy hasalunk rajtuk, míg átjutunk. Később tengelyen felül érő vízbe merülünk, amikor besötétedik. Vannak olyan meredélyek, ahol lecsúszik a quad, hiába fékezek, és van, hogy hanyatt akar esni, ezért hasalok a kormányon. Máshol csak oldalára állítva, két keréken férünk át. Többször is kijelentem, hogy ez már kalandnak kicsit sok, túl akarom élni! Ahmet mindig nyugtat, segít, magyaráz és egyszer csak fényt látunk a hegy peremén. Sárosan, porosan, izzadtan mászunk fel a liszthegyen, és megállunk egy „Göreme Panoramic Drink”-re néhány sörrel a város tetején. Órákat beszélgetünk, nem is tudom hogyan, de megértjük egymást, és én annyira boldog vagyok, hogy találkozhattam vele! Életem egyik legszebb emberi tapasztalata. Köszönöm, Ahmet! Tesekkür ederim, Ahmet.
Este hosszú naplómonológot tartok róla, majd a további órákat a vízipipa és a szállodát vezető fiú társaságában töltöm egy újabb jó beszélgetéssel. Sok zenét hallgatunk, és végül a pipa is kialszik.
Ha azt gondoltam, hogy ez kaland volt, akkor fogalmam sem volt, mi az igazi kaland, és mi vár rám másnap. Indulás másnaposan, küzdelem az életben maradásért valahol a Nemrut-hegy sziklaútjain egy letűnt civilizáció nyomait keresve. Megérkezem a Kurdok földjére.
Tarts velem!