Nagy nap ez a mai, hosszas előkészületek után belevágunk ugyanis Bányász Sándor különleges cikksorozatába, mely Törökország legszebb tájain kalauzol végig bennünket. Hogy teljes legyen az élmény, a szövegrészek túlnyomó többségéhez muzsikát is ajánl a szerző, érdemes ezeket hallgatni az olvasás, no meg a képzeletbeli utazás során. Fogadjátok szeretettel!
Szenvedélyesen szeretem a kalandot. Az igazit, az odüsszeuszit, melynek kimenetele a klasszikus, eredeti értelmezés szerint kétséges, és melyben olyan kevés részünk lehet manapság. Agyonszabályozott, korlátok közé szorított életünkben, sémákban és dobozokban faltól falig mozgunk, és vannak, akiknek a legbelsőbb, szabadságszerető énje szomjúhozza a mást, az ettől eltérőt, a szabadabbat. Ezeken gondolkoztam azon a télen, és az járt a fejemben, hogy merre is motoroznék el szívesen jövő nyáron. Európa országainak nagy részét bemotoroztam, voltam délen és északon, húztam a gázt keleten-nyugaton. Kevés helyen voltam, ahova nem térnék vissza, de most valami másra vágytam, valami fűszerre, különlegesre, egyszóval kalandra. Így jutott eszembe, hogy az ázsiai kontinensen még nem csavarogtam, és ha le tudnám küzdeni Szerbiát és Bulgáriát, ott lenne egy hatalmas fehér terület a túratérképemen: Törökország.
Telente úgy élek, hogy a szobám falán lóg a kiszemelt úti cél térképe, és oszlopokban tornyosulnak az elolvasásra váró könyvek, melyek a legritkább esetben útikönyvek, inkább művészettörténeti kiadványok, kalandleírások, történelmi művek és hasonló inspiráló írások. Persze kell útikönyv is, hasznos a Lonely Planet, elsősorban szállások és költségbecslés szempontjából, de tartalom mégis csak a régi Panoráma kiadványokban van. Hamarosan beszereztem mindezt Törökországról is, térkép a falon, és olvasás közben szaporodtak a jelölések a térképen, amit látni kell. Egy hónap elteltével már úgy nézett ki a térkép, mintha festékszóróval támadtak volna rá, és kezdődhetett az optimalizálás, a látnivalók felfűzése a lehető legszebb útvonalra – autópálya kizárva.
Ekkor már láttam, hogy nem kis terv készül, közelítettem a tízezer kilométeres távhoz, és nyilvánvalóvá vált, hogy némi iránymutatásra is szükségem lesz, úgyhogy találkoztam egy kedves ismerősömmel, egy igazi régi vágású úrral, aki tíz évet töltött katonai attaséként Törökországban, és biztosan tud titkos csodákról s elkerülendő csapdákról mesélni. Találkozásunkkor végignézte a térképre rajzolt impozáns útvonalat, fogott egy ceruzát, húzott egy függőleges vonalat valahol Kayseri és Malatya között, s azt tanácsolta, hogy ettől keletre nem merészkedjek. Nem tudtam leplezni csalódottságomat, amikor elmesélte, hogy ezen a határon túl egy láthatatlan frontokkal tarkított háborús terület vár, melyen ötven éve tart a konfliktus a törökök és a kurdok között, s gyakorlatilag életveszélyes itt áthaladni.
Akkor már javában folyt a szíriai polgárháború, így azt javasolta, hogy a déli határt se közelítsem meg. És akkor hol marad az én kalandom, a Nemrut-hegy, Van városa és a nagy terv, hogy elmotorozom az iráni határig? Eltettem magamban az információkat, és egy nagyon párás, ködös júliusi hajnalon elindultam az ismeretlen felé. Eredeti terveink szerint hitvesemmel közösen keltünk volna útnak, de négy nappal az indulás előtt tudtuk meg, hogy gyermekünket hordja a szíve alatt. Átszerveztük hát az egészet, méghozzá úgy, hogy ő repülővel jött Isztambulba, ahol négy napot együtt töltöttünk, és aztán egyedül folytattam az utat. Azért alakul a kaland - gondoltam magamban…
Irány a vad kelet
Azon a nagyon párás és hűvös hajnalon egy Budapest-Szófia etappal indítottam, enyhe 821 kilométeres bemelegítéssel, mert bele kellett férni az egy hónapba, és a látnivalók sem maradhatnak ki, ha már az ember ilyen messzire megy. A bulgár autópálya minősége mindent képzeletet alulmúl. Ne siess rajta, mert váratlan aknatölcsérnyi gödrök lesnek rád, és határozott keresztbordák dobálnak a magasba! Szófiától délre tiszta Mexikó - ha látsz egy kutat tankolj, és indulj tovább!
Egy rövid esti, fővárosi sétát követően ettem egy jó pizzát a helyi Váci utcában, és már a másnapra gondoltam, amikor átlépek Törökországba, és egy egészen más világban leszek. Bulgária után a török határra megérkezni maga a megváltás. A Közép-Amerikára emlékeztető helyek után egy hatalmas, modern, jól szervezett és tiszta határátkelőhöz érek. Minden nagyon igényes, átgondolt, praktikus, s találkozik benne az orientalista és modern építészet.
A határellenőrzés kissé hosszadalmas volt a nagy melegben, a legalább tízsávos, tetővel fedett határátkelőnél szerencsére találni árnyékot. Vízumbeszerzés és kedves beszélgetés következett pár idős határőrrel, de itt már éreztette magát a katonai állam, és gyakorolhattam az „Iyi günleremet” is (magyarul jó napot). Akadt az öregek között több is, aki járt „Magaristanban”, és a történelmet mindannyian jól ismerték. Amikor mondtam, merre tervezek menni, csóválták a fejüket, és mindannyian ugyanott húzták meg újukkal a láthatatlan vonalat, ahol az öregúr Pesten.
Edirne – Az első tapasztalatok
Mindig is tudtam, hogy elkényeztet az élet, csak észre kell vennem. Első állomásom Edirne (Drinápoly), melyet a Tunca folyón átívelő, 1420-ban építtetett Gazi Mihal-hídon keresztül közelítek meg. Ez az oszmán török építészet csúcsa és egyben végállomása is. Szinte lehetetlen lesz további utam során lenyűgözőbb alkotást látnom, mint Koca Mimar Sinan legfőbb életművét, a Selimiye-dzsámit. A nagyhatalmú II. Selim Ciprus meghódítására emlékeztető, világraszóló alkotásra adott megrendelést az akkor már 79 éves mesternek, kikötve, hogy olyan mecsetet építsen, melynek nincs párja a világon, és kupolája nagyobb, mint az Hagia Szophiáé (ejtsd aja szófia). Hat év és 27 760 erszénynyi arany után ért a végére, mire Sinan kijelenthette: „A Sehzade-dzsámit inaskoromban, a Süleymaniyét segédmester éveimben, a Selimiyét pedig már mesterré érve építettem.”
Négy karcsú minaretjével már messziről is lenyűgöző látvány, melyek egyenként 3,8 méter átmérőjűek és kúpsüvegükkel együtt 85 méter magasak. Három-három erkélyükhöz külön lépcsősorok vezetnek. Előudvara 2475 négyzetméter alapterületű, tizenhat oszlopát többek között Ciprusról, Szíriából, Athénból és Canakkaléból szállították ide. Egyszerű, hófehér márvány díszkút áll a közepén az imák előtti előírásos tisztálkodáshoz. Ezzel szemben áll a márványból faragott, díszes főkapu, és megérkezünk az 1575 négyzetméteres, lélegzetelállító belső térbe. Az oszlopok között kis szökőkút vize csörgedezik, és megáll az idő…
Én keresztény ember vagyok, mégis azt mondhatom, hogy van ebben a térben és elrendezésben valami rabul ejtő, marasztaló, ide csábító erő a kupolát tartó, elefántlábhoz hasonló oszlopok ölelésében. A nap további részében nem is tudtam elhagyni, csak néztem, ahogy megtelik körülöttem a tér, csodáltam a virágos csempékkel díszített mihrabot (imafülke) és márványból faragott cseppkőszerű belsejét, illetve a kék alapon fehér betűkkel írott Korán verssorokat. Ha ide látogatsz, nézd még meg az Ali Pasa Carsisit (bazárt), Üc Serefeli mecsetet, Eski Camit (Régi Dzsámi), a Bedesten bazárt és Edirne legrégebbi imahelyét, az egykori katolikus templom helyére épített Yildirim mecsetet, valamint szállj meg a Kervan Hotelben, ne sajnáld rá a pénzt!
Itt találkozom először a müezzinek imára hívó énekével Törökországban. Hallottam ezt már máshol, most mégis szokom az óramű pontosságú ének felcsendülését késő este és hajnalban is. A kihangosító megafonos effekttel torzítja a dallamos, hajlított éneket. Felszabdalja a napot, támpontot ad és sajátos hangulatot kölcsönöz a jelennek, nem mellesleg - az illatokkal és a színekkel megtoldva – teljessé teszi a muzulmán országokra jellemző összhatást. Ez a csodálatos, semmihez nem fogható hangulat egész utamon elkísér, mint afféle megbízható, kellemes útitárs.
Úton
Az útról: nem tartom magam turistának, igaz, fényképezőgéppel oldalamon néha annak inkább tűnhetek, mintsem utazónak. Amolyan szúfi utazónak, elmerengőnek, befogadónak, alázatosnak. Ahogy József Attila írja: „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos”. Erről szól minden utam, mert magunk elől nem mehetünk el sehová, azt mindig magunkkal visszük, mégis nagyon nehéz az igazi önmagunkhoz eltalálni. Ez olyan spirituális, „ródmúvís”, ahogy úton vagy, magaddal, a gondolataiddal és az érzékelések által kiváltott belső rezgésekkel. Mész, majd megpihensz, attól függően, hogy mennyire fárasztó ez a belső út…
A „külső” utazás lenyűgözően sokszínű Törökországban, és néha ott vannak az országút porától és a belső fáradtságtól megóvó, néha akár nyolcszáz esztendős Karavánszerájok. Olykor teljesen érintetlenül, néha felújítva, máskor mesés szállodává alakítva. Sokkal fogunk még utunk során találkozni, és majd valahol az ország belsejében, mindentől távol egy Bibliai-tájon egynél megállva megértjük mit érezhetett az a vándor vagy tevehajcsár, aki megérkezett a vértekkel erősített kapuk elé, s kifújta magát a csipkés falú, őrökkel védett falak árnyékában.
Ideje tovább indulni. Irány Tekirdag (Rodostó), ez, ugye, mindannyiunk szívében visszhangzó név. Tökéletes, láthatóan nemrég épült úton tartok dél felé. Még nagyon korán van, most kel velem szemben a nap, a párafelhők alacsonyan kúsznak a földek fölött. Imádom az ilyen reggeleket. Útbaejtem Uzunköprü-t (Hosszú híd) és megnézem az Ergene folyón átívelő 174 lyukú, illetve - a törökök szerint - 174 szemű, 1392 méter hosszú, 1444-ben épült hidat. Rodostóba hétfőn érkezem, úgyhogy zárva a Rákóczi múzeum, sebaj, majd hazafelé, úgy egy hónap múlva benézek. Csak ne essen hétfőre.
Élni és élni hagyni
Ha Törökországba indulsz mindenki és minden útikönyv elmondja a jó tanácsot, ne vezess itt! Nos, nézzük tapasztalataimat. A törökök igenis jól vezetnek. Az irányjelző drága és ritka, ezért többnyire nem használják, ehelyett következetes, egyenes vonalú, egyenletes mozgással jelzik irányváltási szándékukat. A kamionosok kissé zordabbak, előfordul, hogy erőfölényüket kihasználva előznek és kész. Végül is nekik van több esélyük a veszélyes helyzetekben. A forgalom ritmusa kifejezetten gyors, az Isztambulba bevezető soksávoson száz fölött hömpölyög a sor egymás lökhárítóján. Nehéz itt érvényesülni, de viszonylag hamar ráérzek a ritmusra, sőt kifejezetten tetszik. A bizonytalankodókat dudaköd övezi…
Az élni, és élni hagyni az alapelv, csak menj, mert nem kapsz második esélyt! Ismeretes a villogó piros lámpa fogalma, amit opcionális pirosnak neveznék, áthajthatsz, csak kissé fokozottabb figyelemmel, viszont számíthatsz rá, hogy együttműködnek veled. A piros ugyanilyen, a fokozat emeltebb, de még besorolni is engednek, ha keresztútról főútra fordulsz. Mindössze annyi az elvárás, hogy ne túl agresszíven tedd, mondjuk úgy, az udvariasság alapvető elvárás.
Az aszfalt viszont a nagy meleg miatt a legtöbb helyen nagyon csúszik. Ennyit még sosem drifteltem motorral, pedig vadiúj Pirelli Angyal vigyázott rám. A short-shift sem segít, néha kettesben, hármasban is elforog a kerék. Ha mélyre döntős, tempós fordulókat akarsz inkább Toszkánát javaslom.
Mit is írhatnék egy olyan metropoliszról, mint Isztambul? Betáncolok a forgalom ritmusába, aztán nagyvonalúan elkavarodom a Szultanahmet egyirányú útvesztőjében. Ez az óváros szíve, a várnegyed, mely a szultáni palotáról kapta a nevét. Bizánc Nagy Constantinus császár 324-es hatalomra kerülését követően Konstantinápoly, majd a XIV századi oszmán birodalom részeként, Nagy Szulejmán idején Isztambullá lett, páratlan műemlékekkel, számtalan látnivalóval tűzdelt hatalmas örvénylő színes, illatos forgatag, mely két kontinens területén és számtalan kultúra találkozási pontján fekszik. A modernkori Törökország fővárosává sosem lett, ő egy igazi arisztokratikus anyaváros…
Séták az Aranyszarv-öböl partján a kikötő vad hajóforgalmát nézve, a rettegett birodalom női cselszövéseinek és népek vesztét okozó nagy haditervek születésének helyszíne, a Topkapi Szeráj keleti pompája, a Chora Kolostor bizánci mozaikjai, az Ayasofya-múzeum ijesztő metamorfózisa, mind megannyi külön, felfedezésre váró világ. A Yerebatan Sarayi, más néven az elsüllyedt palota nem más, mint egy hatalmas földalatti ciszterna, melyet Justinianus császár építtetett a város vízigényének kielégítésére. Egyik oszlopa alól hatalmas Medúza fej tekint ránk jelentőségteljesen, azért kellett beépíteni, hogy meglegyen az oszlop magassága.
Isztambul látképét az Ayasofya mellett leginkább meghatározó épület a Sultanahmet, vagyis Kék mecset, az ország egyetlen hatminaretes épülete, építtetője I. Ahmed kézjegyével merészen átrajzolta a város képét. Újabb Sinan remek a Süleymaniye dzsámi Isztambul legnagyobb mecsete az oszmán török birodalom fénykorának hű emlékműve.
Elmélkedésre késztető fenséges műemlékek felsorolhatatlan sokasága után, melyeket leírni lehetetlen, egy újabb szép török gesztus: virág és jéghideg gyümölcstál vár szállodai szobánkban: ma van a születésnapom. Isten éltesse szállásadóimat.
Ázsia. Ázsia?
Terveim szerint a Boszporusz hídon hagytam volna el a fővárost, azonban sokat beszélgettem a barátságos, többnyire Kelet-Törökországból származó szállodai személyzettel, és azt tanácsolták, hogy inkább hajóval keljek át a Boszporuszon Yalovába. Szokás szerint párás hajnal köszöntött reggel, megcsókoltam kedvesemet, aki még édesen aludt, és már úton is voltam a komphoz.
Iznik következett, az azonos nevű tó partján, mely a nagy múltú török idők kerámiakészítésének központja, ma sajnos látogatásra csak alig érdemes kis, poros, jelentéktelen városka. Az ide vezető út egy része viszont gyors, hegyes szakasz, és kárpótolt a csalódásért. A gyerekek viszont mindenhol kedvesek és kérik, hogy fotózzam le őket, hát, íme, ahogy a mecsetben játszanak:
Bursa a török selyemkészítés központja, az egyik legszebb helyen fekvő török város még sok fontos látnivalóval vár. 220 mecsete közül az Ulu Cami a legnagyobb a városban, gyönyörű kalligrafikus díszítésű és pont imaidőben érkezem. Elnézést kérek Sinan mestertől, de a bursai Yesil Cami szerintem Törökország legszebb mecsete. Az 1415 és 1419 között épült, elbűvölő, mélyzöld épület megnyugtató hűvössel fogadja a napon felforrt, bőrbe burkolt motoros utazót. Varázslatos hangulata van, itt is hosszan maradok.
Bursában szebbnél szebb medreszék (egykori Iszlám vallási iskolák), mecsetek, fürdők várnak a látogatóra. Ez az oszmán építészet bölcsője, itt található a Muradiye épületegyüttes, az 1421-ben megálmodott Yesil Türbe, ami legszebb mauzóleum, és az Emir Han, az egykori vendégfogadó, melynek árkádos, elegáns üzletsorán veszek is egy lágyan omló selyemkendőt kedvesemnek. Bursai selyem Bursából, motoron, stílusosan. A gyönyörű eladó lány lopva figyel, míg én a polcokat nézem. Amint felé fordulok, lesüti sötétbarna szemét és kendőket hajtogat. Haját nem látom, kendő fedi. Mozdulatai lágyak, kedvesen, visszafogottan mosolyog. Nagy csend van, az egész jelenetnek van egy titokzatos bája. Amint lassan kilépek a kis üzletből, érzem, hogy az ajtón felejti tekintetét.
Tovább indulok. Felmotorozok az Uludagra (ulu nagy, dag hegy) az örök hó birodalmába, megnézem a sípályákat és a kilátást aztán irány Canakkale. Alkonyodik és még 280 kilométer vár rám, hát nekilódulok, és a mély, öblös abszorpciós Finster kipufogók sokat mondóan teliharsogják a Márvány-tenger narancsban úszó partját. Forgalom alig, így széltől szélig motorozom a kétszer két sávot. Holnap reggel Trójával kezdek, ahhoz pedig Canakkale van a legközelebb.
Cikksorozatunk következő részében - Odüsszeusz nyomán – délre indulok, ahol olyan történelmi helyek várnak rám, mint Trója, Assos, Théba, Pergamon, Efezosz, megfűszerezve hőséggel és rendőrökkel, ami igazán különlegessé varázsolja a kalandot. Ha jut időd, feltétlenül tarts velem!