Szeptember vége nem éppen a legideálisabb időpont egy hosszabb túrára, a korán lebukó napkorong, a fagyos, párás reggelek és a gyakori esők nem igazán csábítanak nyeregbe. S lám, mégis akad jó pár célpont, melyet ilyenkor is érdemes felkeresni, sőt, néhányuk most mutatja legszebb arcát. Kiválasztásuknál persze alapvető szempont, hogy a szezon végén ne kerüljön túl sokba a kanyar, hiszen őszre általában elmotorozzuk a korábban benzinre félretett forintokat, meg azt is, amit anno egészen másra különítettünk el… Lényeges hát, hogy közeli hely legyen, megfizethető szállással és étkezéssel, ugyanakkor szakadjunk el a jól megszokott Mátra-Pilis-Bakony szentháromságtól, az unalomig bejárt utak helyett keressünk inkább valami izgalmasabbat!
Egy tank benzin
A csillagtúrához választott panziónak ki kellett állnia három próbát: plusz tankolás nélkül elérhető, olcsó és alternatív módon – például SZÉP kártyával – kifizethető szobát kerestünk. Így esett a választás az Osztrák-Szlovén-Magyar hármashatáron fekvő Bajánsenyére és a Malom panzióra. Régi nagy kedvencünk az Őrség, ezért is szerettünk volna legalább 2-3 napot eltölteni a környéken, de dolgunkat nehezítette egyre fogyó szabadnapjaink száma, így csak péntek délutáni indulás jöhetett szóba. Ugyan a meteorológusok sarkvidéki hideggel és sok csapadékkal ijesztgettek minket, azonban négy körül startolva csak egy-egy futó zápor kíséretében haladtunk a Balaton-partig, onnan pedig napos, de néhol vízfoltos utakon folytattuk a túrát. Nem hagyhattuk ki a híres-hírhedt zalai 76-ost, ám pont az íveken felbukkanó tócsák miatt csak óvatosan faltuk a kanyarokat. Túl sokszor szerepelt már a hírekben a nemrég felújított szerpentin, nem akartunk még több munkát adni a Kékfény rovatnak…
Igyekeznünk is kellett, mert sötétedés után bizony nem túl biztonságos az Őriszentpéterről délre vezető, vékonyka, erdőkön átfutó szakasz. Rókák, szarvasok és nagytestű madarak egyaránt felbukkanhatnak sötétedés után, de szerencsére minket nem fenyegettek, ugyanis mindössze egy boxkiállással, még éppen naplemente előtt futottunk be az eltéveszthetetlen Malom panzió parkolójába.
Három motorral, négy fővel érkeztünk, s alig fogtunk bele a helyiek által ajánlott szarvaspörköltbe, máris ismerős hang ütötte meg a fülünket: begördült a negyedik vas is. Utolsóként Bandi barátunkat és párját, Liát vártuk, a tervek szerint ők a másnapi reggelinél csatlakoztak volna hozzánk, de mint utóbb kiderült, ez kicsit sem sikerült nekik…
Go west!
Szombaton ragyogó napsütésre ébredtünk, s éppen a gépeket málháztuk, mikor jött az üzenet: alig tíz fok, vihar, eső van Pest megyében, a tűzoltók pár percenként kidőlt fákhoz rohannak, így kizárt, hogy Bandiék most elindulnak utánunk. Talán kicsit később.
Bántuk a dolgot, s elképzelni sem tudtuk, hogy lehet ilyen nagy különbség, mivel a három percre található határon közel húsz fokot olvastunk le a köztéri hőmérőről, s mindezt reggel kilenc körül.
Célba vettük hát Szlovéniát, ahol a jól megszokott keskeny, de gondozott utak fogadtak. Muraszombatot elhagyva újra észak-nyugat felé kanyarodtunk, és csapatnyi őz kíséretében a 436-oson vissza Ausztriába. Aznapi végcélunk a legendás lavamündi szerpentin volt, a helyi és környékbeli motorosok Mekkája. Előbb megküzdöttünk a gazdag mezőnyű bicajversennyel, később végignéztük, ahogy az orrunk előtt borul fel egy chopperes a kilépő rendőr karjelzésétől megijedve… Döbbenetes látvány volt, és szintén meglepődtünk, mikor rá vagy négy percre már meg is érkezett a mentő a láthatóan kicsit sem sérült bájkerhez. Nem akartunk időt pocsékolni fáradt pincérekre és soha meg nem érkező desszertekre, ezért az első nagyobb városban az áruház frissensült kínálatából válogattunk, s tizenegy után már suhantunk is felfelé a kilátó melletti Biker-Treff, azaz motoros találkahely felé.
Közel negyven kilométer hosszú aszfaltkígyó vezet Eibiswaldból Lavamündbe, szinte hibátlan burkolattal, és megkoronázva az élményt, szuper kilátással a környező magashegyekre. Mi is oda tartottunk, majd a hágó túloldaláról visszafordulva ritkán látható típusokat mustráltunk a büfé előtt. Ősöreg BMW boxerek parkoltak a legújabb „félvizes” GS-ek mellett, Benelli Tornadók és TNT-k kergették egymást a sziklafalak között, és szokás szerint befutott pár veterán is – csak hogy megtörjék a kötelezően sportkipufogóval ellátott gyorsasági vasak egyhangúságát. Rendőrökből sem volt hiány a környéken, de láthatóan nem zavarta őket, ha valaki kilóval abszolválta az óvatosságból hetvenes táblával jelölt kanyarokat, inkább a balesetekre készültek, hogy mielőbb biztosíthassák a helyszínt – mert perecből bizony arrafelé is akad az ilyen hétvégéken…
Éppen pólóra vetkőzve élveztük a napsütést és a kellemes nyárutót a parkolóban, mikor jött az újabb üzenet: az eső kitartóan szakad, de sebaj, mi még kitartóbbak leszünk, s megyünk utánatok! Jó hír, így végre öttagúvá bővül a kvartett, és a hír hallatára mi is elindultunk, hogy már magyar területen üdvözöljük az érkezőket. Mivel még csak kora délután volt, tettünk egy kis kitérőt, a környék egyik legimpozánsabb erődje, Riegersburg felé. A közel fél kilométer magas vulkanikus sziklán trónoló vár valóban lenyűgöző, felépítése és elhelyezése kísértetiesen emlékeztet a korzikai Corte és a felvidéki Árva várára. Gyalogtúrának is beillő sétával vagy közel ezer forintba kerülő Siklóval lehet feljutni a várudvarba, s tizenkét eurós beugró ellenében többek között a XVIII. századi boszorkányüldözésre emlékező kiállítás is megtekinthető bent – érdemes rászánni egy-két órát a szabadidőből.
Délután öt körül újra nyeregbe pattantunk, megitattuk a lovakat a bő négyszáz forintba kerülő 95-ösből, és egy újabb kunkort rajzoltunk a túlzottan egyszerűen tűnő szentgotthárdi átkelő helyett. Felülírva a navigáció ajánlását, újra délnek fordultunk, de túravezetőként kissé aggasztott, hogy az ötven kilométeres útra egy óra tíz percet (!) saccolt a gép – soha nem ok nélküli, ha egy motoros navigáció alig negyvenes átlaggal kalkulál… Végül az óra tízet sem sikerült tartanunk, de ez nem a tempónk, inkább vendéglátóink miatt alakult így.
Történt ugyanis, hogy a rögtönzött pihenő alkalmával a lányok formás faragványokat szúrtak ki az egyik udvarban. Közelebb mentek, fényképezőt ragadtak, és sűrűn kattintgattak a különböző díszek felé, mire kijött a házigazda, rákérdezve, mi járatban is vannak. Szó szót követett, s a kedves köszönés és a mosoly válaszra talált – a kerítésen átnyúlva egy-egy ajándékkal lepte meg őket a készítő, ellenértéket nem, legfeljebb egy köszönömöt várva a gesztusért. Ha eddig voltak is kétségeink a helyi vendégszeretet felől, most végképp szertefoszlottak, és nem csak a szuvenírekkel, de egy szép emlékkel is gazdagodtunk az apró faluban.
Tovább suhantunk előbb az osztrák 57-es, majd 58-as úton, és onnan balra, Dolic felé a 721-esre. Itt végre kiderült, hogy miért is számolt olyan bőven a kormányra rögzített navi. A közforgalom számára megnyitott, négykerekűek által mégsem használt R7-es kerékpárútra vitt minket, ez az erdők mélyén fel-le kanyargó aszfaltcsík éppen hogy két autó szélességű, a feldobozolt vasak szinte ki is töltöttek egy-egy sávot - nem csoda, hogy a kocsik inkább elkerülik. Viszont éppen a forgalom hiánya miatt a nem olyan rég átadott etap végig hibátlan minőségű volt, és olyan szűk ívekkel tarkított, hogy ilyet legfeljebb a Dolomitok legeldugottabb zugaiban lát az ember. A szakasz végén megállva hangot is adtunk élményeinknek, vigyorogva odavetve: Ez nem országút, ez egy mocskos kis gokartpálya! – és visszagondolva az sem biztos, hogy éppen a „mocskos kis” jelzőt használtuk…
Fél nyolc körül ismét Bajánsenyén parkoltunk le, s ahogy előző éjszaka, most is csak letámasztottuk a gépeket a főút melletti placcon. Láthatóan kár lett volna lánccal, lakattal vesződni, s bár a tulaj felajánlotta a hátsó fedett részt nekünk, ő maga is úgy tartotta, hogy nem kell a biztonság miatt aggódnunk. Közben kissé elázva, de nem elcsigázva befutottak Bandiék is, és pár üveg jóféle vörösborral telt hátsó dobozuk előrevetítette, hogy ezen az estén is későn kerülünk ágyba.
Autópályát ne is lássak!
Vasárnap reggel újból kettészakadt a csapat, Milka, párjával és Joséval kiegészítve már kora reggel kigördült a faluból, munkájuk, családjuk hazaszólította őket. Mi szerettük volna kiélvezni a remek időt és a gyönyörű helyeket, ezért a meglepően alacsony végösszegű számla kifizetése után újra délnek indultunk, Szlovénia felé. Magyarszombatfát elhagyva a nemzeti parkban futó 725-ösön haladtunk, majd nyugat felé, a Horvát-Szlovén határvonal között, végül a hetesen visszatérve a Mecseket céloztuk meg, pontosabban a mánfai szerpentinen található egyszerű, de szerethető pihenőt és éttermet. Izgalommentes, de feltűnően széles, jó állapotú a Kaposvár felé vezető 61-es, ahol forgalommal szinte nem is találkoztunk, és szerencsére Kaposvár után Pécs felé kanyarodva sem gátolták utunkat hétvégi sofőrök és fényes nappal is ködlámpával vakító Swiftek… Sokadszor is jót vigyorogtunk a sásdi hullámvasútnak keresztelt szakaszon, ahol a gyengébb gyomrúak bizony el-elveszik a gázt a több emeletnyi bukkanókat látva, majd a motoroktól hemzsegő 66-oson jutottunk el szokásos pihenőhelyünkig. Mintha csak az előző napi parkoló köszönt volna vissza, itt is vasakkal gazdagon megpakolt parkoló fogadott, de ellentétben a szombati kínálattal már felbukkant egy-két slick gumis decibelbajnok is, még ha nem is akadt, aki ezért fenyíthette volna őket – rendőrnek nyomát sem láttuk a néhány éve még halálútként emlegetett szakaszon.
Már csak a kihívás miatt is végigzötykölődtünk a rövidebb, de gyalázatos minőségű Vasas-Bányatelep útvonalon, meg-megállva a valaha szebb napokat is megélt porták és rakodók előtt. A néhány kilométernyi szenvedés végén a 6-os utat elérve szúrtunk egy balost, s méltó zárása volt a napnak, hogy Dunaföldváron a Tóth cukrászda díjnyertes fagyijaiból lakmározva beszéltük meg, milyen jó ötlet is volt két-három napra eltűnni a közelgő rossz idő elől. Eddig ismeretlen utakat jártunk be, sok új élménnyel gazdagodtunk, és a benzinköltségen felül – amit aligha tudunk elspórolni – csupán néhány mozijegy árát költöttük, három országon keresztül barangolva.
Szlovénia középső részére 16-22 fok közötti, jobbára napsütéses időt jósolnak a következő napokra, vagyis még nincs késő, hogy elfüstölj egy pár tank benzint, jóféle élményekkel gazdagodva a kényszerpihenő előtt… Csak ajánlani tudom, és hidd el, a hóval borított hónapok is könnyebben telnek, ha az utolsó túrák képeit és videóit nézegethetjük, míg az új tavaszra várunk.
Hasznos blokk:
Megtett távolság: 1108 km
Üzemanyagköltség: 28 500 Ft
Szállásköltség: 10 300 Ft/2 nap, reggelivel
Teljes költség (két fő/motor): 33 500/fő
Ajánlott útszakaszok:
Zalalövő-Bajánsenye: 19 km
Zalacsány-Zalaegerszeg: 23 km
Gornji Petrovci-Kuzma (SLO): 33 km
Eibiswald-Lavamünd: (A): 39 km