Az orosz haditengerészet egyik gyöngyszemét, a Pallada-osztályba tartozó Auróra cirkálót szerettük volna megnézni Szentpéterváron, azonban első alkalommal kudarcba fulladt a kísérlet, s lelkesedésünket tovább csorbította, hogy a Péter-Pál erődnél egy alapos zuhi kapott el bennünket, így a szállásig tartó négy-öt kilométeren úgy ronggyá áztunk, mint ha egész nap esőben nyomtuk volna... A vizes ruháinkat gyorsan ki is mosattuk a szálláson, de sajnos a szárítógép képtelen volt megbirkózni a feladattal, ezért a ruháink még reggel is nyirkosan lógtak, így a délutánra tervezett Ermitázs és az esti séta elmaradt. Úgy döntöttünk, hogy módosítunk a terven, és maradunk még egy napot.
Az égiek is támogatták rögtönzött tervünket, ugyanis verőfényes napsütésre ébredtünk. Kora reggel Oroszország legnagyobb és leghíresebb múzeumában, a Néva partján található Emitázsban kezdtük a napot. Ugyan csak tíz után nyit a létesítmény, de mi jóval előtte érkeztünk, hogy a kígyózó sorokat megelőzve hamar megvehessük jegyeinket a kasszánál. Kellemes meglepetés volt, hogy aznap éppen ingyenesen látogatható volt a múzeum, csupán a fotózásra feljogosító bilétáért kellett csengetnünk jelképes kétszáz rubelt, ami átszámítva nagyjából 1400 forintnak felel meg. Közel négy órát bolyongtunk a gigantikus, háromszintes labirintusban, ami egyébként annyi látnivalót tartogat, hogy egy egész hétvége is kevés lenne alapos bejárásához, majd felkerekedtünk, hogy végre bevegyük magunkat a híres-hírhedt Auróra fedélzetére. Itt újabb meglepetés ért minket, ugyanis percek alatt feljutottunk és még fizetnünk sem kellett érte, így ismét plusz költség nélkül juthatunk egy felejthetetlen élményhez az évszázados hajó felfedezésével. Egy apró, helyi kricsmiben fogyasztottuk el vacsoránkat, majd irány vissza a szállásra, és elkezdtük tervezni a következő, Moszkváig tartó etapot.
"Tudósítónk jelenti Moszkvából" - kezdhetnénk az újabb fejezetet... Igen, sikerült, megérkeztünk az Orosz fővárosba, de ahogy számíthattunk rá, ez nem csak pozitív élményeket hozott. Tegnap este megtapasztalhattuk, milyen is élőben a sokat szidott moszkvai közlekedés. A szállásig tartó utolsó egy órában megtettünk mindent, amit az oldaldobozokkal felszerelt motorokkal lehetséges, hogy elérjük, s egyben túléljük az utolsó etap végcélját. Ha ez nem lett volna elég, a szálláskeresés is alaposan megizzasztott minket, ugyanis az első jelölt egy hazai kőbányai viszonyoknak megfelelő környezet volt, ahol nem szívesen támasztottuk volna le a vasakat, de hosszas keresgélést követően végül egy Margit körút környékére hajazó utcában kötöttünk ki. Az üvegszemű biztonsági őr, s egyben portás kissé bizarr forma volt, nem is nézte "jó szemmel", hogy az összes holminkat felcuccoltuk a szobába a vasakról. Akárhogy is, de megérkeztünk, végre birtokba vettük a szobát, indulhatunk a városba!
Mivel szállásunk a belváros szívében volt, a Vörös tér, valamint a Kreml bebarangolásával kezdtük a sort. A Manézs irányából, a Sándor kerten keresztül támadtuk be - képletesen - a Vörös teret, az Állami Történeti Múzeum várfal felőli oldaláról közelítve fokozatosan tárult elénk a korábban csak a híradók tudósításaiból megismert - egyfelől kissé bizarr, másrészről monumentális - tér. Bizarr, mert ennyi kelet-ázsiai arccal legutóbb Ulaanbatorban és a Bajkál tó környékén találkoztam... Úgy tűnik, sokan itt találják meg a számításukat, ami nem is csoda, hiszen egy metróvezető 60-85 ezer rubeles, azaz 450 - 640 ezer forintos fizetésre tehet szert, s ez nem csak keleti viszonylatban számít erős fizetésnek. No, de térjünk vissza a Vörös térre! Ez az a hely, amit mindenki ismer, és bármikor felismer. Számtalanszor láthattunk a tévében a katonai díszszemléket, felvonulásokat, szinte minden utazási iroda katalógusából visszaköszönnek fotók, de a videofelvételek és fényképek csak halvány - és hamis - kópiái az élménynek. Ott állni a közepén felejthetetlen élmény, ezt egyszer át kell élni... Lehetetlen eltéveszteni és kihagyni, ami egyfajta oroszos precizitásról árulkodik, csakúgy, mint a BAM (Bajkál-Amur-Magisztrál) vonal, ahol egymástól több ezer kilométerre elindultak egymás felé a sínek, végül csak találkoztak, meglehetős pontossággal. Remélem, hogy erről a jövő nyári túrán élőben is be tudok számolni...
A kötelező fotók után elsőként a Vaszilij Blazsennij székesegyház felfedezésével kezdtük a kört, majd a GUM árkádjain keresztül érkeztünk vissza a Vörös tér északi részére, s irány a Kreml. Rövidke sorbanállás után megváltottuk a jegyet, majd a turistaáradattal behömpölyögtünk a Katedrálisok terére. A kiemelt látnivalóknál egymást lökték félre, hogy a tízes tabletekkel profin pózolós képeket lőjenek, például a cári ágyú csövébe hasalva, vagy az óriás harang letört darabjának harapdálását imitálva... Nagyszerű. A tömeg miatt stratégiát váltottunk, kifigyeltük a vezetett csoportok mozgását, ezzel teljesen ellentétesen haladva a nyüzsgést többnyire elkerülve bejártuk a látnivalókat, majd a Titkos kert padjain ejtőzve megpihentünk egy kicsit. A rögtönzött sziesztát követően jöhetett a "Kreml kívülről" program. A Bolshoy Kamenny hídon elkészültek az elmaradhatatlan fotók, majd a Patriarhsy gyaloghídján átsétáltunk a Megváltó Krisztus székesegyházhoz. Éppen egy szertartás közepébe csöppentünk bele, és bár nehéz volt a nyakba akasztott fényképező/videokamera kombóval elvegyülni a hívők között, mégis érdekes volt megfigyelni, ahogy a munkából hazatérő emberek aktatáskával a kezükben bemennek, elmondanak egy imát, majd mennek a dolgukra.
A hosszú séta és a sok-sok élmény után ránk fért a pihenés, ezért egy nyugisabb sarokban pár perc szünetet szavaztunk magunknak, nem sokkal később pedig a szállásunk felé vettük az irányt. Zitával a Nikitsky Boulvardon végigsétálva kisboltra vadásztunk. Egészen az Arbatskayaig kisétáltunk, de nem jártunk sikerrel, ABC-nek nyoma se... Helyzetünket tovább nehezítette, hogy szinte a semmiből leszakadt az ég, de csak hirtelen jött zivatar volt, így hát öt perc múlva már csak a hömpölygő víz és a vékonyka szivárvány emlékeztetett az égi áldásra.
Szerettünk volna még legalább két-három napot maradni, de az meteorológusok meglehetősen vacak időt jósoltak a hétre, így aztán a másnapi Űrhajózási Múzeum és Gorki Park bejárása után úgy döntöttünk, hogy útra kelünk, s magunk mögött hagyjuk a viharfelhőkbe burkolózó Moszkvát. Irány Odessza és Kijev, bár a hírek szerint ott sem lesz éppen strandidő...
Mielőtt útnak indultunk, részletesen átnéztük a várható csapadékmennyiséget, és szomorúan láttuk, hogy Volgográdtól, Kijeven és Odesszán keresztül egészen a határig esőt jósolnak. Úgy döntöttünk, hogy az eredeti tervekkel ellentétben nem motorozunk egy ezrest azért, hogy Volgogradot szakadó esőben megnézhessük, hanem elindulunk hazafelé, és az időjárás változásának függvényében döntünk a túra további alakulásáról. Moszkvából szemerkélő esőben indultunk, mire a körgyűrűn túlra értünk, az eső, a köd és a hideg borzolta a kedélyeket. Egy órán át élveztük a természet "törődését", amikor lassan tisztult a kép, kifutottunk az esőfelhők alól, az átázott motoros ruháink is heveny száradásnak indultak. Egy erős óra múltán újabb zivatarcella, hurrá... A motorok - és rajtuk a sátrak - ronggyá áztak, a négysávos sávos úton sok autó megállt, a kamionok meg úgy tolták a vizet, hogy egy személyautó simán eltűnt alatta. Egy rövid benzinkutas "boxkiállás után" újra nekiiramodtunk, s az egyre naposabb időben közelítettünk Ukrajna felé. Határátlépés előtt még betankoltunk az olcsó benzinből, betúrtunk pár hot-dogot, majd extrém gyorsan, alig egy óra alatt átjutottunk. Esti szálláshelyként a tavalyi mongol túrán felfedezett tó partját céloztuk be. A határ utáni nyolcvan kilométert hamar múlt időbe tettük, így még javában világosban értünk a tópartra. Igen komoly élet volt a szabadstrand környékén, a népes szúnyogpopuláció mellett a röplabda pálya homokján is voltak szép számmal, nem éppen ideális a vadkempinghez. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk valami nyugodtabb helyet keresni a közelben. Elindultunk a faluból kivezető úton, amikor Joci észrevett egy másik tavat. Csak néhány horgász üldögélt a botokat lesve, ki is szemeltünk a túlparton egy nyugisnak tűnő tisztást. El is indultunk az oda vezető úton, de hamar belefutottunk egy nagyobb társaságba, akik már ráhangolódtak a bulizásra... Tovább a földúton, egy fasor végénél azután megtaláltuk a tutit: szúnyog, mint a tenger, de a bulizók már nem hallatszottak, és egy lélek sem volt környéken. Sátrakat felvertük, extrém szintre emeltük a menekülő képességünket a szúnyogok elől, majd tűzgyújtás közben egy nyolc napon belül gyógyuló hámsérülés beszerzése, és vacsora. Mivel nincs internet, az a terv, hogy reggel bemegyünk Kijevbe, lecsekkoljuk az időjárást, és döntünk, hogy Odessza, vagy Lemberg felé tovább. Lassan ránk sötétedett, és persze megérkezett a szokásos eső...
Nincs szerencsénk az orosz nyárral, ugyanis vadul keringő felhők és heves zivatarok várhatók mindenfelé, ezért másnap - néhány kitérővel - a magyar határ felé vettük az irányt. Utolsó sátras esténket terveztük, de a nomád panzió nem volt éppen kényeztető, hiszen tábortűzre sem maradt időnk, ugyanis korrekt kis szél kíséretében megérkezett az eső, és reggelig abba sem hagyta... Még szerencse, hogy az aszfaltúttól a szántóföld szélén található sátorhelyig első osztályú agyagút vezetett - éjjel már azon agyaltunk, hogy fogunk kijutni innen.
Az eső nem végzett félmunkát az éjjel. Olyan mértékben áztatta fel az agyagos talajt, hogy a sátrak előtt a rivnei kézműves egylet szakmai gyakorlatot tarthatott volna. A sátorbontás szemerkélő esőben zajlott, mire a motorokat felcuccoltuk és magunkra öltöttük a "vízálló" esőgúnyákat, az égi csapokat is megnyitották rendesen. Csak 2-300 métert kellett lenyomni az aszfaltútig, de leizzadtunk rendesen, mire kijutottunk az agyagmocsárból. A teljesen eltömődött gumikat óvatosan "lejártuk", majd felvettük a ritmust, és zuhogó esőben tempó százzal igyekeztünk minél közelebb jutni a határhoz. Az időjárás gondoskodott arról, hogy a napi motorozás egyetlen percét se élvezzük... Az esőruhák már az első fél óra után elkezdték lassan beereszteni a vizet, ezzel is "javítva" a tíz-tizenöt fokos hőmérsékleten - vizes környezetben - amúgy sem magas komfortot. A közlekedőket természetesen nem hatotta meg, hogy az özönvízszerű esőben nem túl jók a látási viszonyok, ők lámpát akkor sem kapcsolnak, mert rontja a fogyasztást, ugye. Ezzel az "okos" takarékoskodással negyedóránként okoztak számunkra meglepetést, amikor egy-egy kamion vízfüggönyéből kimegyünk előzni, és a semmiből feltűnik a kivilágítatlan autó/busz/kamion. Lassan elértük a Kárpátokat, a hegyen - ha lehet -, még hidegebb volt, így mire a munkácsi kútra értünk, a kezünk lilára fagyott, és élet is csak egy forró hot-dog, illetve meleg tea elfogyasztása után tért vissza végtagjainkba. Az egyre kátyúsabb utak miatt a futóművek és a gumik/felnik kaptak rendesen, majd Beregszászhoz közelítve aztán az egyik kanyarban éreztem, hogy már igencsak birkózni kell a motorral. Kiálltunk a kútra és láttam, hogy az első kerék felnin fut, teljesen leeresztett. Beizzítottam az elektromos kompresszort, de sajnos a gumi levánszorgott a peremről, a kis pumpa pedig nem tolt akkora nyomást, hogy az abroncs pereme beüljön a helyére és ne szökjön ki a levegő. A kúton nincs kompresszor, de látótávolságban volt egy Bosch szerviz, a kutas szerint ott meg fogják tudni oldani a problémát. Bevánszorogtunk a telepre, rátoltak néhány bárt a kerékre, az meg tette a dolgát, ahogy kell. A kőkemény abroncson egy vödör víz segítségével kerestük, hogy szökik-e valahol a levegő. A felni pereme és a gumi közé beülhetett némi kosz, mert ott halványan tolta a buborékot, de ez már apróság, kibírja hazáig. Maradék hrivnyánk egy részét a helyi Tescoban vásárfiára cseréltük és egy utolsót tankoltunk a kellemes árú benzinből, majd beálltunk a határ felé kígyózó sorba. Kicsit nehezen indult a procedúra, de végül szépen felpörögtek az események, így fél óra múltán újra magyar földön faltuk az aszfaltot. Sietősre vettük, így aztán két boxkiállással oldottuk meg a pestig vezető utolsó etapot - végre itthon.
Sikeresen lenyomtunk 5300 kilométert, rengeteg valóban felejthetetlen élménnyel, illetve egy csomó fotóval gazdagodtunk, és a viszontagságok ellenére, ha tehetném, most azonnal újra útra kelnék. Nincs mese, Oroszország egyszerűen lenyűgöző.