Legutóbb ott fejeztük be, hogy Kenny Roberts 1971-ben színre lépett a Yamaha életében miután alacsony termete miatt lepattintották a Triumph-nál. Hősünk valóban nem volt egy Hulk Hogan alkat, viszont mentségére legyen mondva, hogy korának egyik legtehetségesebb motorosa volt, de ezt akkoriban még csak kevesen tudták, pontosabban csak sejtették. A kis Kenny egy igazi békebeli kaliforniai redneck családban látta meg a napvilágot még 1951-ben, és kezdetben fel sem merült, hogy motorozni fog, mert a lovaglás jobban érdekelte, ám egy szép napon kipróbálta cimborája minimotorját ami után - alig tizenkét évesen - eldöntötte, hogy inkább a gépesített száguldást választja.
Ahogy azt az előző részben már megemlítettük, saját motor híján, maga állt neki összerakni egyet az éppen keze ügyébe kerülő kacatokból. Ezt a törekvését apja fűnyírója bánta, amelynek motorját nemes egyszerűséggel kiszedte és beépítette a bringájába. A ház körüli brummogásból végül amatőr versenyzés lett, és ha úgy vesszük, a legifjabb Roberts végül folytatta a családi földműves hagyományokat, ugyanis dirt track pályákon kavarta a sarat - egyre nagyobb sikerrel. Először a helyi Suzuki-kereskedő figyelt fel a tehetséges srácra, és rakott alá egy motort, ám hamar kiderült, hogy ennél több van benne, ezért összehozta egy Jim Doyle nevű pasassal, hogy segítse a karrierjét. Doyle amúgy pilóta volt, és csak amatőr szinten versenyzett, de jó kapcsolatai és beszélőkéje volt, ami nagy segítség volt Robertséknek.
Akkoriban még nem voltak divatosak a madárcsontú versenyzők
Először a Triumph-nál próbálkoztak, de onnan - a már említett indokkal - eltanácsolták őket, így kötöttek ki végül a Yamahánál. A gyári versenyzői státusz mesésnek tűnt az akkor még csak alig húszéves Kenny számára, de a Yamaha elsősorban a gyorsasági versenyzésre koncentrált, így egy nem túl ütőképes XS650-est tudtak csak alárakni, amivel sokat küszködtek 71-es szezonban, mert csak rengeteg műszaki probléma árán tudtak plusz lóerőket kicsikarni a kéthengeres blokkból. A Yamaha illetékesei szerencsére felismerték, hogy Roberts különleges képességekre lehet büszke, ezért 1972-ben megbízták az egyik Los Angeles-i kereskedőjüket, bizonyos Shell Thuetet, hogy segítsen a csapatnak.
Thuet több volt egy egyszerű kereskedőnél, remek érzéke és nem mellesleg óriási rutinja volt a motorok tuningolását illetően. - Elsősorban a megbízhatóságra törekedett, és ha ez megvolt, csak utána kezdett neki a lóerők gyarapításának. Ez a legjobb hozzáállás egy ütőképes motor megépítésének – írta róla Roberts egy visszaemlékezésben, és nem véletlenül ajnározta Thuet munkásságát, mert az általa épített motor nyergében nyerte meg 73-ban és 74-ben is az AMA (American Motorcyclist Association) nemzeti bajnokságot, ami egy kisebbfajta csoda volt, hiszen addig csak Harley-Davidson vagy Triumph nyergében avattak bajnokot a sorozatban.
Gondban volt, ha nem csúszkált alatta a motor
Bár saját bevallása szerint a salakmotorozás állt igazán közel szívéhez, időnként aszfalton is kénytelen volt is húzni a gázt, az amerikai bajnokság ugyanis nem csak dirt track versenyekből állt. Bár salakon gyönyörűen ment Robertsnek a keresztbe csúszkálás, aszfalton valahogy nem találták meg neki a helyes beállításokat, hiába csinálta – már akkor is - a Yamaha a világ talán legjobb gyorsasági versenymotorjait.
Az áttörést végül az 1973-as Daytona 200-as verseny hozta, itt figyelt fel - az ugyancsak Yamahával nyomuló finn - Jarno Saarinen egyedi kanyarodási technikájára, amint testét lelógatja a motorjáról. Roberts nem csupán elleste ezt a technikát, de tovább is fejlesztette, és végül a térdével elérte az aszfaltot a kanyarokban. Innentől kezdve összeállt a kép, és Roberts tapadós pályákon is ugyanolyan eszement gyors tudott lenni, mit salakon, amit jól bizonyít, hogy élete első gyorsaságimotoros-világbajnokságon futott versenyén – az 1974-es Holland TT-n - beugró versenyzőként megcsípte az első rajtkockát, majd harmadiknak intették le a negyedliteresek között.
A sikerek ellenére Roberts továbbra is az amerikai bajnokságra koncentrált az 1975-ös szezonban, amikor a Yamaha technikailag még mindig lépéshátrányban volt a salakos versenyeken, ezért egy radikális húzásra szánták el magukat. Hogy tartani tudják a tempót az erősebb Harley-Davidson XR-750-esekkel, fogták az TZ 750-es gyorsasági motorjuk kétütemű blokkját és belerakták egy dirt track vázba. Ebből már sejthető, hogy egy vezethetetlen szörnyeteg született, amiről később ezt mondta Roberts: „egyszerűen nem fizettek eleget, hogy azzal a dologgal motorozzak”. Ebből már sejthető, hogy nem jött össze a címvédés, az év végi összesítésben a második helyett szerezte meg, de ez is inkább tehetségének volt köszönhető.
Rögtön egy beszólással indult a MotoGP-s karrierje
Még néhány évnyi salakos küszködés után arra jutottak a Yamahánál, hogy inkább arra koncentrálnak, amiben igazán erős a japán márka: a gyorsasági motorozásra. Roberts barátunkat be is nevezték az 1978-as vb-re, ahol a kor szellemének megfelelően több kategóriában is indult, de a cél egyértelműen az akkori királykategória, az 500-as vb cím megszerzése volt. Ezt a géposztályt akkoriban az a Barry Sheene és Suzukija uralta, aki Robertsről azt nyilatkozta a szezon elején, nem jelent fenyegetést. Hogy mekkorát tévedett, a következő részben derül ki, tartsatok velünk!
