Úgyis fogalmazhatnánk, kezdetben vala a motorépítés. Csak az. Nem léteztek gyárak, csak műhelyek, egymás hibáit figyelő szakik, más kárán tanuló okosok. Nem volt kitaposott útvonal, csak rengeteg kreatív energia, száguldásra vágyó mesterek. Gondoljunk csak az 1900 körüli motorokra, mindegyik más volt, elképesztő megoldások jellemezték őket.
Ha csak egy lezuhant repülőgép csillagmotorja volt kéznél, abból készültek a hengerek, ha még az sem, nem volt gond: kifaragták a kecskelábas esztergán, kiöntötték a homokban, nem volt kifogás-keresés. A húszas évekre jött a letisztulás, addigra a legjobbaknak sikerült prosperáló gyárakká válni. Ezekben az időkben a motorok elnyerték máig megszokott formájukat: már létezett robogó és volt motorkerékpár is.
Általánosan elfogadott nézet, hogy a motorépítés a háborúból hazavergődött amerikai katonák szüleménye, így próbálták begyógyítani a pokol okozta lelki sebeket. Ha reálisan belegondolunk, mindez korábban kezdődött. A customok nem azért születtek, hogy krómtól csillogva pozőrködjünk valami szent tehénen, hanem azért, hogy még gyorsabbak legyünk.
A versenyzők kezdték
A hőskorban sem volt másképp, mint most: voltak direkt versenyre épített szörnyek, meg akadtak civil gépek. Száguldozni azonban nem csak a néhány kiválasztott akart, hanem majdnem mindenki. Motorversenyeket szerveztek szinte mindenhol: az első átépítések azért születtek, hogy a széria géppel is érdemes legyen rajthoz állni.
Tudjuk, a chopper szó a to chop igéből származik, ami azt jelenti, minden fölösleget levágunk, hogy a járművek könnyebbek, gyorsabbak lehessenek. Ha így nézzük, már jóval a hatvanas évek előtt megszületett az irányzat Európában és Amerikában egyaránt, igaz, akkor még nem a kitolt első villa meg a sárvédősas volt a meghatározó dizájnelem, sőt, a markolathínárt is meglehetősen kevesen használták.
Mi kellett mondjuk 1932-ben egy átépített géphez? Váz, pici nyereg, két kerék és lehetőleg erős blokk. Itt már tetten érhető a motorépítés máig érvényes igazsága: minél kevesebb alkatrész van rajta, annál jobb. Hamar elváltak egymástól a stílusok, hiszen ami jó volt az egyik versenyre, nem működött a másikon. A deszkával borított ovális pályákon lecsapott kormányú boardtrackereket hajtottak, a dombon felfelé hátsó kerekükre tekert láncokkal és széles kormányukkal a hillclimb gépek érvényesültek. A sebességi rekorderek már ekkor elkezdtek idomokat aggatni motorjaikra, és a korai terepversenyeken rájöttek, hogy fontos a hasmagasság és a feljebb vezetett kipufogó.
A háború után elvadultak
Ugorjunk át Amerikába. Európa a romokkal van elfoglalva, meg azzal, hogy feltámasszák az ipart, amelyet a második világháború alapjaiban átalakított. Egyik oldalon ugye megszűnt, a másikon meg hadi termelésre állt át – versenyek ettől még voltak, de a húszas-harmincas évek alapszabálya egyelőre nem változott. Amit lehetett, a sebesség érdekében lekönnyítettek.Mivel az amerikaiakat másképp érintette a háború, másként is reagáltak. A helyüket nehezen találó ifjak bandákba verődve bomlasztották a világrendet. A motorjaikról ugyanúgy leszedtek minden felesleget, nem törekedtek csillogásra. A máig jelenlevő matt festések divatja is innen származik, hiszen a sport- és egyéb sérülések után a fenének volt kedve mindig újrafényeztetni a gépet. Lekenték bordó vagy szürke alapozóval, aztán szevasz.
Bob job vagy bobber, mondták akkoriban. A kifejezés azt jelenti, hogy a sárhányók jelentősen meg vannak kurtítva, esetleg teljesen eltávolítva. Ismerve az akkori amerikai gépek vasmennyiségét, ez önmagában felért egy tuninggal. Ezek a motorok igazából még sportcéllal is épülhettek, bár az erősödő motorosklub-hullámban már leginkább csak bandáztak a srácok.
Innen csak egy ugrás a chopper. A páváskodás hozta létre, a feltűnősködést kedvelő bandák így próbáltak még sokkolóbb látványt teremteni maguk köré – fontos a hatásos fellépés. Tudjuk, az nevet, aki először üt. A hatvanas évek elejére már kialakult a stílust jellemző kiskáté.
A bobbertől nagyjából az különböztette meg, hogy itt belevágtak a vázba, vagy egyéb módon átalakították a gyári futóművet. Persze ennek is léteznek alfajai, később még beszélünk olyan kifejezésekről, mint a goosneck, a digger, a swede a fat ass és a bagger.
Vissza Európába
A kontinensünkön általános módosítások a komfortot vagy a sport céljait szolgálták. Nem véletlen, hogy ami az USA-ban a chopper, az errefelé a café racer. Az angoloknál kikristályosodó műfaj fő jegyei az erős váz, izmos motor, jó fékek és futómű. A tömegcsökkentés itt is kötelező volt.
A fiúk célja az volt, hogy a GP-ken látott gépeket lehetőleg odahaza megépítsék. Kapóra jöttek a széles körben elterjedt, jól tuningolható angol négyüteműek, például a Triumph kéthengeresei és a sokak által kedvelt egyhengeres BSA. A kor legjobb váza a Nortoné volt. Mivel aránylag sok blokkot a kisköbcentis autók versenye miatt kibontottak, gond nélkül lehetett kapni ilyen vázakat. Hamar megindult a nagy házasítási hullám, így a városok egymással versenyző legényei gyorsan új stílust teremtettek.
Mi van a sárban?
A terepmotorozás mint kanyargó folyó: Angliában a triál, Amerikában a scramblerek lettek népszerűek, hogy aztán néhány év után kialakuljon az enduró és krossz építésmód. Természetesen mint mindegyik, ez is megérdemel majd egy külön cikket. Csodás csemegék születtek ám bütykös gumikon!
A kis kerék nem akadály?
A cutdown mifelénk ismeretlen, Angliában és Japánban máig népszerű. Ugye nem gondolták komolyan, hogy a robogók kimaradhatnak? A hatvanas és hetvenes években nem csak a café raceren lovagoló rockerek vágták a ködöt, hanem a robogós modok is. Néha összejöttek, verekedtek, aztán mindenki szerelte tovább a motorját.
A robogókról levágták a felesleget, innen a név. Aki nem tudja elképzelni, hogy ez divat lehetett, gondoljon csak a Honda Zoomerre vagy Ruckus-ra – ezek ennek az irányzatnak a modern képviselői. Van, aki máig erre izgul.
Itt az idő az utcai harcra
A nyolcvanas évekre éppen elég japán big bike, pontosabban nagyköbcentis, sportos motor gyűlt össze Londonban, hogy ne luxust jelentsenek, hanem egy elérhető közlekedési eszközt. A már létező dugóktól irtózó futárok ilyenekkel száguldottak az angol fővárosban. Törvényszerű volt, hogy a gépek a cikázásban szépen lassan elfogynak. Ahelyett, hogy megragasztották volna az idomokat, nemes egyszerűséggel inkább ledobták, majd feltettek egy széles kormányt és két körlámpát – így lehetett csak igazán egykerekezni a sorok között.
Persze pillanatokon belül olyan keveredés indult be, hogy felsorolni is nehéz. A mattfekete ratbike-ok, vagyis patkányok építői is beleszóltak, de az utcai harcosok egy része a korai, idom nélküli superbike-ok külseje felé kacsintgatott. Hirtelen a németek is megjöttek, így a szörnypofájú, égbe meredő fenekű, hétszázas hátsó gumikon rémisztgető dögök is felbukkantak, majd azonnali gumiégetésbe kezdtek.
A kétezres évek a felpezsdülést hozták, újra divatba jött a régies chopper, egyesek dirt track motorokat faragtak, mások stílustiszta bobbert. Magyarországon a kényszerből épült utcai harcosok is megmaradtak, de sorba készültek a café racerek. A válság elhozta a minimalista japán stílust is, ahol bármiből lehet dolgozni, a lényeg, hogy kevés munkával legyen egyszerű és arányos. Mivel a motoros pont az a típus, aki képes visszasírni a múltat, a régen bezzeg minden jobb volt elve alapján újra és újra leporolnak régi formatervezési stílusokat. Ezeknek köszönhetően jött divatba ismét a letisztult bobber, a scrambler vagy a háború előtti évek boardtracker stílusa. Cikksorozatunk következő epizódjaiban minden fontosabb irányzatot végigzongorázunk, maradjatok velünk!