Mikor kiderült, hogy Bitti idén is rajthoz áll a TT-n, azonnal a telefonhoz nyúltam. Nagy szó ez a mai világban, megteremteni a lehetőséget, összekaparni a pénzt és kellőképpen felkészülni – ehhez bizony sok-sok erő és kitartás kell. Akkor még csak február volt, de Sanyi már teljes lázban égett, és a rá jellemző izgatottsággal regélte, hogy mire is számít a legendás futamon. Meg is állapodtunk, hogy ha hazaért és elrendezte sorait, leülünk pár órácskára, s áttekintjük eddigi pályafutását.
Igazi nyári napon, rekkenő hőségben gurultam el hozzá, s miközben öreg Tenerémet döntögettem a Szépjuhászné úton, már kérdések tucatjai cikáztak agyamban. Kedves, hangulatos kis ház előtt parkoltam le a gépet, Sanyi pedig már a kapuban várt. Határozott kézfogás, szelíd mosoly, és már baktattunk is befelé egy tündéri tacsi társaságában. Bittit követve számtalanszor műtött, hegekkel teli lábán akadt meg tekintetem, majd a nappaliba lépve az érmek, serlegek jelentették az igazi látnivalót. Sokat nem tűnődhettem, házigazdám üdítővel és hellyel kínált, s egy halom fényképet terített szét az asztalon. Ezek között böngészve kezdtünk hosszas társalgásba, felidézve a múlt legszebb és persze legborúsabb pillanatait.
Következetesen előre
- Hol vágtál neki az útnak? – szegezem neki a kérdést Sanyinak, titkon remélve, hogy gyerekkoráról is megtudhatunk ezt-azt. – Budapesten születtem, és itt is nőttem fel – vág bele a történetbe, - édesapám bokszedző, anyukám történelemtanár volt. Már akkor is itt laktunk Hidegkúton, méghozzá két háznyira - az akkori motokrossz élmenő - Balogh Zolitól, akit a legendás Szabó II. Laci bácsi edzett. Ha tehettem, mindig elmentem a versenyekre, s egyre csak arról álmodoztam, hogy egyszer nekem is lesz saját motorom. A szüleim persze ellenezték, de azért nem álltak utamba, a gimi mellett segédmunkát vállaltam, s így kuporgattam össze a zsetont első MZ-mre. Mondanom sem kell, ezután mindig Laci bácsi felé motorozgattam, hátha kijön és felfedezi bennem a tehetséget – meséli mosolyogva.
A megfakult képeket nézegetve ismét megbizonyosodtam róla, hogy rohan az idő, mintha tegnap lettek volna a legendás kecskeméti viadalok, s lám, közel negyed évszázad telt el azóta. – Mikor kezdtél versenyezni? – invitálom Sanyit újabb időutazásra. – Valamikor kilencvenben – csap bele a lecsóba, - Dunaújvárosi barátaimmal jártunk le a kecskeméti gokartpályára. Nagy motoros élet volt ott abban az időszakban, bizony még az is megesett, hogy Harmati Árpi is elindult a futamokon. Igyekeztünk mindent ellesni tőle, s persze a lehető legjobb időket futni, ha jól emlékszem, 46,9-et is sikerült mennem az MZ-vel. Hozzáteszem, rengeteget estem, de nem bántam, mert imádok a végső határokon motorozni.
- A lábad elnézve, ezt nem nehéz elhinni. Össze tudnád számolni, hogy nagyjából hányszor buktál az elmúlt évtizedekben? – bizalmaskodom, de Sanyi nem jön zavarba, hegeit nézegetve nagyjából 80-100 buktára saccol. - Kecskemét csak a kezdet volt – folytatja sztoriját, - a nagyüzem akkor indult be igazán, mikor lehetőséget kaptam a Honvédtól, hogy egy vízhűtéses, czetkablokkos Metalex-szel elinduljak a Barátság Kupa futamain. Nagyon szerettem ezt az időszakot, főleg a kőbányai edzéseket, hiszen sokan voltunk, remek volt a hangulat és mindenki rajongott a motorokért.
Hátráltató tényezők
- Sajnos az öröm nem tartott sokáig, ugyanis a Nagy Lajos király úton egy zsigulis kisöreg nem adta meg az elsőbbséget, s elém hajtott. Ahogy lerepültem a motorról, lábam beleakadt a lökhárítóba, ami kis híján leszakította. Persze ezt is csak mesélték, a baleset körülményeire nem emlékszem, arra viszont annál inkább, hogy majd’ egy évig tartott a felépülés. Öröm az ürömben, hogy a biztosítási pénzből vettem magamnak egy Suzuki RM125-öt, így végre a terepezésbe is belekóstolhattam. - Csak két évig volt meg az RM, de rengeteget mentem vele, s mint oly’ sokan, jómagam is azt üzenem az ifjú titánoknak, hogy bármilyen motoros műfajban is indulnak, a terepezés mindennek az alapja.
Bőszen bólogatok, Sanyi pedig még magasabb sebességfokozatba kapcsol, hiszen a kilencvenes évek közepén átvitt és prózai értelemben egyaránt felgyorsultak az események. – Az RM-et sikerült beszámoltatnom egy FZ400-ba, lett tehát végre rendes japán sportmotorom, s elkezdődhetett az igazi versenyzés. A magyar bajnokságban igen erős volt a mezőny, de sikerült másodikként végeznem, előttem Szilágyi Zolival, aki már akkor is nagy mágus volt. Jelentős mérföldkő volt 1993 is, hiszen ekkor már Harmati Árpi segített a felkészülésben, s egy Kawasaki ZXR400-zal álltam rajthoz. Minden futamot megnyertem, kivéve az utolsót, mert Élő Zoli barátom elesett az edzésen, és nem volt mivel indulnia. Nekem már volt elég pontom, úgyhogy odaadtam neki a gépet, és szerencsére elsőként is végzett.
- Nem volt unalmas a folytatás sem, tekintve, hogy 1994-ben kezdődött a Szupersport 600 – dobom fel a labdát. – Nem bizony, egy Bimota YB6-nak húztam egész évben, remek csatákat vívva Szilágyi Zolival, no meg a külföldi pilótákkal. Ebben az évben is sokat estem, de azért sikerült közép-európai bajnoki futamot nyernem Brnóban. Mindeközben már a HB szponzorált, s egy Kawasaki ZX-6R került alám, ezzel kergettem a századmásodperceket egész esztendőben. Kemény év volt, kilenc futamon összesen 14-szer estem, de csak az érdekelt, hogy minél gyorsabb legyek. A végén már nem is volt matrica és fényezés a motoron, elvégre folyton cserélgettük az idomokat – árulja el Sanyi.
Közben azon gondolkozom, vajon hány esés van még a százig, de sokat nem mélázhatok, mert jön 1996. – Ebben az évben már nem volt HB, lett ellenben No Fear, Oakley és Red Bull, no meg Harmati Árpi Ducati 926-ja. Bár folyton szerelni kellett, nagyon jó motor volt, az országos bajnokság második helyét szereztem meg vele az összetettben. Sajnos 1996 eséssel zárult, ezúttal a kézfejem tört el, nem is engedtek el a kórházból, úgy kellett kiszöknöm a futamra. Mivel az edzésen nem voltam ott, s nem volt meg az öt köröm, megóvták az indulásom, s törölték az eredményem. Hogy ki volt, ma már mindegy, de rendesen kiakasztott, olyannyira, hogy inkább egész évben motokrosszoztam. Gyurászik Laci edzéseire jártunk nagy lelkesen, itt ismerkedtem meg egyik legkedvesebb barátommal, Tóth Ádámmal.
- Sokáig nem bírtad aszfalt nélkül – jegyzem meg, - 1998-ban már újra pályáztál… - Igen, kaptam egy Yamaha R1-est, amivel második lettem az év végén, majd 1999-ben meg is nyertem az országos bajnokságot. Az ezredforduló már nem volt ilyen sikeres, csupán negyedik lettem, mégis nagyon élveztem, mert olyan arcokkal csatázunk, mint Végh János, Dudás Péter vagy Benner Zsolt. 2001-ben már Suzukival mentem, szintén remek szponzorokkal, s akár a győzelem is összejöhetett volna, de szokás szerint odavertem magam párszor.
Hosszú távok mestere
Itt megállunk egy pillanatra, Sanyi nagy sóhajtással jelzi, hogy új időszak kezdődik. – 2002-ben sok minden változott, hazai futamon csak egyszer álltam rajthoz, viszont akkor indultak a 24 órás versenyek, s megtetszett a műfaj. Németekkel versenyeztem közösen, megszállottan húztuk éjjel, esőben is, ez volt az igazi kihívás. Ráadásként 2003-ban kimentem az Egyesült Államokba, és nekivágtam a Daytona 200-nak, ahol a 14. helyet csíptem meg. Nagy volt az öröm, de az élet megint közbe szólt, édesapám súlyosan megbetegedett, haza kellett jönnöm hozzá. Szegényke hamarosan el is ment, a szomorú időszakban – a 2009-ben motorbalesetben elhunyt - Sörös Dezső állt mellettem. Nélküle jóval nehezebb lett volna talpra állnom, így viszont 2004-ben már ismét versenyeztem, sőt újra rendszeresen bokszoltam, és részt vehettem egy Danny Walker-féle dirt track oktatáson San Bernardinóban.
- A körülmények biztatóak voltak, nagy lelkesedéssel vágtam neki 2005-nek, már csak azért is, mert a Honda Ausztria felkért, hogy legyek az Endurance-világbajnokságon induló csapatuk tagja. Igen ám, de a csapatfőnök akkorát esett, hogy hónapokig kórházban ápolták, be is dőlt a teljes terv. Szerencsére a Suzuki Ausztria a helyükre lépett, s rögtön sikerült hatodik helyen beérnünk, igaz, édesanyám halála beárnyékolta az eseményeket. A visszarázódásban Petró Lajos volt segítségemre, nagy szerepe volt abban is, hogy beneveztem a 2006-os Man-szigeti TT-re.
Csak megszállottaknak
Ahogy a TT mozaikszó elhangzik, Bitti teljesen átszellemül, egyértelműen látszik, hogy ez a non plus ultra számára. – Egészen jól mentél, igaz? – bíztatom folytatásra, nem mintha szükség lenne rá… - Harmadik lettem az újoncok között, és az első ötben zártam a superstockban, valamint seniorban. Ezzel nagyon elégedett voltam, miként a Makaó GP újoncai között szerzett harmadik hellyel is, hiszen itt elképesztően erősek és tapasztaltak a versenytársak.
Ennek ellenére a 2007-es év nem volt fényes, családi és pénzügyi gondok tucatja nehezedett rám, amit csak tetézett, hogy 2008. január 31-én megint súlyos sérülést szenvedtem – teszi hozzá leszegett fejjel. A mondat végén kissé lehajtja zokniját, hogy legalább valamicske képet kapjak, miként is fest egy 17 csavarral és három lemezzel összefogatott lábfej, illetve boka.
- Krosszozás közben elnéztem egy ugratót, s érkezésnél – én balga – letettem az egyik lábam. Annyi történt, hogy a talpam keresztül jött a bokámon, majd felcsúszott a szárkapocs- és a sípcsont közé. Elképesztően fájt, de nem ez volt a legfőbb gondom, hanem hogy nyáron indulni akartam a Suzukai Nyolcóráson, és nyilván ilyen állapotban nem állhattam a rajthoz. Szerencsére az orvosok kiváló munkát végeztek, s nekem is volt elég lelki erőm a rehabilitációhoz, így Le Mans-t kihagytam ugyan, de júliusban már Japánban voltam – folytatódik az akció-horror forgatókönyv.
- Ott sem ment minden rendben, igaz? – idézem fel a futamot, Bitti pedig tovább fűzi a cselekmény szálát, újabb eséssel tarkítva a sztorit. – Nagyon fel voltam pörögve, jó volt a motor, én is jól éreztem magam, húztam hát neki, ami csak kifért a csövön. Jöttek is a jobbnál jobb idők körről körre, de többet akartam, s ez lett a vesztem. Elment az eleje, én meg úgy odavágtam magam, hogy a vesém és a májam is megsérült. Ezzel elszálltak a kinti remények, de komolyabb következménye nem lett a bukásnak, úgyhogy nyeregben maradhattam az elkövetkező években is. Egy olasz csapattal indulgattunk endurance versenyeken, majd Rosivall Ágoston barátommal jártunk ki Angliába, ahol a British Superbike R1 betétfutamán, illetve az Ulster GP-n is rajthoz álltam. Imádtam ezeket az időket, Ágó nem csak kiváló ember volt, hanem rendkívül tehetséges motoros is, nagyon jókat mentünk együtt.
- Ez a pályafutásod szempontjából is szerencsés periódus volt, ugye? – vetettem közbe, látván, hogy Ágó emléke még mindig felkavarja Sanyit. – Igen, a Man TT-n például sikerült a 26. helyre behoznom be az ezres Gixert, ami óriási szó, hiszen az első harminc helyezettet emlegetik elit csapatként. A 2010-es North West 200-on megint kedvezően alakultak a dolgok, ugyanis a sok nagy név ellenére (pl. Jeremy Toye) itt is befértem az első harmincba az időmérőn, s vélhetően a versenyen sem szerepeltem volna rosszul, ha a mostoha időjárás miatt nem törlik el. Aztán 2011-ben – a magánéleti nehézségek ellenére - megint ki tudtam jutni a Man TT-re, és annak dacára, hogy nagyon erős volt a mezőny, megint megcsíptem a harmincadik helyet – tudom meg a TT kapcsán újfent felpörgő Sanyitól.
Nincs megállás
- Azóta eltelt két év, hogy alakultak a dolgok? – tudakolom. – Érdekesen – nevet rám, de tudom, hogy ebből megint kórházi sztorik lesznek. És lám – 2012-ben egy osztrák futamon tettem lapra a gépet. A könyököm leért, kilyukadt és teli ment kavicsokkal, majd el is fertőződött, ami számomra a világvége volt, mert nem mehettem a TT-n. Mások ezt talán nem értik, de számomra adott egy cél, amiért mindent megtennék, és szabályosan padlóra küld, ha nem haladhatok előre. A tavalyi év még rosszabbul alakult. Először a nagymamámat, majd Ágót vesztettem el, ráadásként pedig megint összetörtem a – korábban már műtött – bokámat. Innen már csak felfelé vezethet az út - mondogattam magamban, és a sérülés ellenére elindultam a Macaó GP-n. Még össze sem forrtak a csontjaim, de muszáj volt mennem, éreznem kellett, hogy az élet nem állt meg, és még van mit keresnem ezen a pályán. Ez az inspiráló gondolat hajtott az időmérőn és a futamokon is, s meg is lett az eredménye: 19. lettem törött lábbal. Még a MAMS is kitüntetett, de nem ez volt a nagy szám, hanem, hogy az Ice Valley BMW Team főnöke meghívott a 2014-es Man TT-re.
A sokszor oly’ borús tekintet ismét mosolyba fordult, elengedtem hát a múltat, s rákanyarodtam az idei versenyre. - Milyen volt újra kint? – szegezem Sanyinak a kérdést. – Relatív. A különleges hangulat és a sok-sok barát nagyon hiányzott már, de itt az eredmény számít, és a rendelkezésemre bocsátott BMW S 1000 RR sajnos vacakolt. A Senior futamon például 13 másodperccel mentem rosszabbat, mint két éve, így csak 41-ként futottam be, mégis megérte kimenni, mert - teljesítményemet és hozzáállásomat látva - megkerestek a WRS Hondától, hogy működjünk együtt a jövőben. Ez nagy lehetőség, remélem, összejön a dolog, ugyanis az Ulsteren és Makaóban is mehetnék velük.
- Ha jól hallottam, ott voltál Harris bukásánál… - Igen, nagyjából 20-30 méterre előttem történt a Superstock versenyen. Valami gondja lehetett az edzésen, ezért irgalmatlan sebességgel érkezett mögém a Gooseneck kanyarban. Látván a tempót, azonnal el is engedtem, majd próbáltam ráragadni, hogy húzzon egy kicsit. Aki ismeri a helyszínt, tudja, hogy itt minden négyzetcenti számít, és Harris is így ment: az utolsó milliméterig kiszámolta a kanyarokat. Igen ám, de utolértünk egy lassabb versenyzőt, Karl pedig hátulról telibe trafálta, mindezt a szemem láttára. Akkora volt a csattanás, hogy egyből lehetett tudni a végkifejletet, morfondírozni azonban nem volt időm, mert szanaszét repültek az alkatrészek. Először majréfék, aztán majrégáz – a mai napig beleborzongok, ha visszaemlékezem. Hozzáteszem, ezzel nem ért véget a kálvária, ugyanis tanúként kihallgatott a rendőrség, sőt még egy pszichológust is küldtek, hogy könnyebb legyen feldolgozni az esetet. Nehéz ezt otthon, a képernyő előtt átérezni, de aki kint volt, s látta, hogy kemény férfiemberek miként könnyeznek, soha nem felejti el a történteket.
- Gondolom, azért nem tántorít el a folytatástól? – Szó sincs róla, sőt eltökéltebb vagyok, mint valaha. Szeretnék végre egy nyugodt, tragédiáktól és anyagi nehézségektől mentes évet, no meg egy 125 mérföld/óra fölötti kört a TT-n. Ha abból indulok ki, hogy a nehézségek ellenére is sikerült a legjobbakkal együtt mennem, ideális körülmények között vélhetően egészen az élbolyig juthatnék. Talán lassacskán véget ér a válság, és ismét előkerülnek a profi szponzorok, egy jó csapattal szerintem végre beteljesülhetne a régi nagy álom, és magyar versenyző kerülhetne az első húszba a kis távoli szigeten.